Főkép

Volt idő, amikor Mozart gyermekkori szimfóniáit legfeljebb az igazi bennfentesek ismerhették, hiszen sem lemezfelvételen nem voltak hozzáférhetők, sem koncerttermekben nem lehetett hallani efféle kuriózumokat. Manapság azonban nem ritkaság, hogy valamely neves zenekar műsorára tűzi az alig nyolc vagy kilenc évesen komponált kis darabok egyikét.

Mindenképp üde színfoltot jelent a rokokó homofónabb zenei szövetét imitáló, mindenekelőtt Carl Philipp Emanuel Bach zenekari műveire emlékeztető, háromtételes első szimfónia, mely, ha a drámai d-moll zongoraversennyel és a magasztos „Jupiter” szimfóniával együtt egyetlen este folyamán hangzik el, tökéletesen illusztrálja, milyen hatalmas ívet írt le a salzburgi csodagyerek zenei felfogása a pálya kezdetétől a közönségsikereken át a komponistakénti kiteljesedésig.

Az, hogy a Danubia Szimfonikus Zenekar kellő alázattal játssza még ezt a korai, nyilvánvalóan a muzikális mentor és édesapa irányító keze nyomát is valamelyest magán viselő darabot, egyáltalán nem meglepő. Meglepő volt viszont az a beleélés, az az élvezet, amivel előadják az elsőként lejegyzett Mozart-szimfóniát.

A koncerten elhangzó második zenemű a ritmikai játékai miatt valószínűleg legnehezebb zongoraverseny, a huszadikként ismert d-moll concerto. Ebbe a darabba - úgymond - már sok együttesnek „beletört a bicskája”, ugyanis az Allegro-tétel előadásához szükséges tökéletes együttjátszás, a ritmikai ellenpont feszessége roppant komoly feladat elé állítja mind a zenészeket, mind a szólistát, mind a karmestert.

A Danubia Szimfonikus Zenekar könnyedén felülkerekedett mindezen nehézségeken, és egyetlen hely kivételével, ahol kissé elmosódtak a kontúrok, mindenütt csodálatos összhangban felelgettek egymásnak a szólamok és hangszercsoportok.

A második - románc - tétel igazi drámai erejű, néhol tajtékos tengert idézően romantikus fantázia, melynek zongora-recitativóit, valamint viharosan dörgő második epizódját kimódolatlan ornamentikával szólaltatta meg a koncerten szólistaként közreműködő Krausz Adrienn. A harmadik tétel már egyértelműen felszabadult örömzene volt, a fergeteges Allegro assai után pedig ráadásként a K331-es A-dúr szonáta „Török induló”-ként elhíresült rondó-tétele zárta le a hangverseny első felét.

A második rész egyetlen művet: az utolsó, „Jupiter” melléknevű szimfóniát foglalta magába. Esetleg kritikának hangzik, bár nem annak szánom, hogy az első és a harmadik tétel interpretációja semmivel sem nyújtott többet két mesterien, ám számomra nem zseniálisan megkomponált - a szonáta-formához és a zenekari menüett szabályaihoz igazított - műegység kottahű, különösen a rézfúvósok részéről erőteljes megszólaltatásánál.

Annál többet kaptunk viszont a második tételben, melynek látszatra lazább, mégis végtelenül varázslatos zenei szövete, mintegy brüsszeli csipketerítő, úgy gyönyörködtetett. A zárótételben végül kifejezetten tündökölt a zenekar. A már-már bachi ellenpont, a fúgaszerű szerkesztés lehetőséget adott az együttesnek tehetségük hiánytalan kibontására.

És a ráadásszám is igazi csemege volt. Noha viszonylag sok Mozart-művet ismerek, jómagam sosem hallottam még a K571-es „Hat német tánc” című sorozatot, melynek a hangversenyen elhangzott hatodik tétele akár az ifjabb Johann Strauss legpazarabb keringőivel is vetekedhet egyszerűségében is sziporkázó, önfeledt örömet sugárzó tisztaságában.

Összességében tehát méltó megemlékezésnek lehettünk fül- és szemtanúi a Zeneakadémia csodálatos nagytermében.

Előadók:
Danubia Szimfonikus Zenekar
Héja Domonkos - karmester

Krausz Adrienn - zongora

A hangversenyen elhangzott művek:
I. Esz-dúr szimfónia K16
d-moll zongoraverseny K466
41. Jupiter-szimfónia K551