Főkép

Úgy tűnik, Amerikának még mindig szüksége van szuperhősökre, akik megteszik mindazt, amire a demokráciában élők nem képesek. Most nem Superman-ra vagy a többi Marvel képregényfigurára gondolok, hanem inkább a Sebezhetetlen című filmre, amelyben Bruce Willis kezdetben még csak egyszerű biztonsági őrként bámulja a focistákat, majd miután rákényszerítették önnön rendkívüliségének elfogadására, nekilát gatyába rázni az országot, vagy legalább csökkenteni a gonosz színeiben garázdálkodó rosszfiúkat.

Na valami hasonló történik Koontz könyvében is, hiszen amikor bekapcsolódunk az eseményekbe, hősünk, Jim Ironheart már javában teljesíti rendcsináló küldetéseit, amelynek során a legkülönfélébb korú és társadalmi hovatartozású embereket ment meg a biztos halálból.

Igaz, jelen esetben elmarad a hosszadalmas felvezetés, nem fecsérlődik el idő és terjedelem az alvó felébresztésére – szuperemberünk már tudja a dolgát, és teljes lelkesedéssel végzi az éppen soron következő feladatát. Erről szól a könyv első harmada, szépen megírt, izgalmas mentőakciók sorjáznak egymás után, olyan tempóban, hogy az olvasónak nincs más dolga, csak nézni, mint a moziban. Nagyon ütős.

Gyanús ugye? Hát igen, ez az egyszerűség, vagy ha úgy jobban tetszik, az egyértelműség sosem volt Koontz sajátja, nem azért vált sikeres horror és thriller szerzővé, mert azt írta meg, amit a többség látott. Úgy vélem, rá mindig is a hétköznapoktól eltérő értelmezés, illetve a természetfelettihez való vonzódás volt a jellemző (hogy csak az egyszerűbb eseteket említsem).

Nos, önmagát tagadná meg, ha a történetnek nem lenne sajátos értelmezése, amiről nem írhatok bővebben a csattanó elárulása nélkül – így ezt nem is erőltetem tovább. Lényeg az, hogy ismét jellegzetes Koontz megoldással szembesülünk, ami nagy valószínűséggel újfent elnyeri a rajongók tetszését, míg ellenben nálam, némileg lerontotta az összhatást.

Ennek oka a felvezetésben keresendő, mivel az első harmad után valami egészen másra számítottam, ezért az ettől erősen eltérő magyarázat, illetve végkifejlet, bár tagadhatatlanul tetszett, számomra azért csalódást okozott. Gasztronómiai példával élve: hiába teszik le elém a világ legjobb rántotthusiját, ha krumplistészta érkezését várom.

Csalódásomon felülkerekedve azonban azt mondom, hogy az általam olvasott csekély számú Koontz regény közül a Hideg tűz az egyik legjobb.

A szerző életrajza