Főkép

A princetta és a kapitány a francia írónő első magyarul megjelent könyve, és ahogy a kiadótól megszokhattuk, minőségi ifjúsági irodalmat rejt.

A történet egy, a miénkre (helyesebben kb. a XVII-XVIII. századra) nagyon emlékeztető világban játszódik, azokban az immáron legendás időkben, amikor a világ egy része még fehér folt volt a térképeken.

Galnicia (ami alighanem Franciaországnak feleltethető meg) Malva nevű ifjú princettája (hercegnője) az egyik főszereplő. Ő az uralkodó pár, a koronador és a koronada egyetlen gyermeke, tehát a trónörökös. Ám a 16 éves lány, fellázadván a merev etikettből fakadó szeretet-mentes légkör, na meg egy nem kívánt férj-jelölt ellen, a koronador tanácsosa, Archonte segítségével megszökik a palotából. Ezzel kezdetét veszi hosszú-hosszú utazása, mely során még az Ismert világ határain túlra is eljut, olvasmányai, meg egy vén matróz meséi által táplált álmait kergetvén.

Másik főszereplőnk, a címbéli kapitány, Orfeus a regény elején messzebb tán nem is lehetne a kapitányságtól – egy régi, nemes tengerész család beteges, félárva sarjaként, kit apja minden széltől óvott, csupán álmodozik a tengerre szállásról. Ám sorsa nem várt fordulatai folytán nem sokára mégis a nyílt vízen találja magát, s idővel, mint sejthető, találkozik a princettával is.

Mikor utánanéztem az interneten a könyvnek, az egyik magyar oldalon véletlenül rátaláltam egy olyan sorra, melyben leírták a könyv végét is. Szerintem az ilyesmit büntetni kellene – és épp ezért magam sem szeretnék több konkrétumot elárulni a sztoriról. Nem akarom elrontani senki szórakozását.

De annyit még leírhatok, ami a könyv hátoldalán is megtalálható, hogy a két főszereplő, és hajójuk többi utasa embert próbáló kalandokon, próbákon megy (vagy nem megy) keresztül, melyek közül talán még azok a könnyebbek, amikor az ilyen-olyan ellenséggel kell szembenézniük. Mert önmaguk legyőzése még ennél is nehezebb...

Ez a kötet, noha tökéletesen illik az Animus által kiadott ifjúsági regények sorába, üdítően más, mint amik elsősorban az angolszász területekről érkeznek. Nem arról van szó, hogy kimondottan franciás; elsősorban hangulatában különbözik.

Leginkább olyan, mintha Verne Gyula írásai, meg a többi régi nagy kalandregény (például Stevensontól A kincses sziget) lennének a gyökerei (bár a könyvbeli nyugati kultúra ugyanazon görög-latin alapokkal bír, mint a miénk), csak mindezt „modernizálja” az írónő, a jellemekre, a szereplők pszichéjére sokkal nagyobb hangsúlyt fektetve.

Az, amin Malva és a többiek keresztülmennek már az első oldalaktól kezdve, de leginkább az ismeretlen vizeken, a különös szigetvilágban hajózva, az nem csupán rendkívül izgalmas kalandok sorozata. Hovatovább az az érzésem, hogy az 1971-ben született Anne-Laure Bondoux megtapasztalta már az élet árnyoldalait, és ezekről ír.

Mondhatni, élni tanítja olvasóját, de nem direkt módon. Mégis roppant hatásosan, az ember ugyanis, ha átadja magát a történetnek, ugyanúgy hánykolódik az érzelmek és események hullámain, mint Orfeusék hajója. Szinte túl is feszíti az írónő a húrt, nem adván egy-két oldalnál több pihenést, megnyugvást olvasóinak. Persze, nem csak rossz történik hőseinkkel, de a végső üzenet leginkább az, hogy amellett, hogy minden rossz legyőzhető, mindenért áldozatot is kell hozni, minden tettünkért felelősséggel tartozunk – s végül az ember, ha életben marad, hát bizony élnie kell tovább, akárhogy is...

Ugyanakkor arra késztet, hogy ismerd meg világodat, bármivel járjon is ez, ha már egyszer ide születtél...

Színes, fantáziadús, szépséget hordozó történet az élet sűrűjéről, a megpróbáltatásokról. Nem rózsaszín álomvilág, s nem is könnyű, mégis falnivaló olvasmány, mely, biztos vagyok benne, egyaránt szolgál sok élvezettel és tanulsággal a tizenéveseknek, és az idősebbeknek is, pont azért, mert a gyermeki mesevilágot idézi meg, miközben az élet tapasztalatai is benne vannak.