Főkép

Szakítva a kortárs ifjúság problémáit feldolgozó témákkal, Nöstlinger ezúttal nem az osztrák hétköznapok nyűgjeivel foglalkozik, hanem modern mesével örvendeztet meg bennünket. A modernség alatt nem csak a keletkezés időpontját értem, hanem egyben a tartalomra is utalok, mivel ez a mese napjainkban játszódik. A mesebeli tájat benzinkutak és miniszterek tarkítják, a falvakat aszfalttal borított utak kötik össze, és a tehetősebb fiatalok motorral száguldoznak a hegyvidéki falvak között.

Ami a cselekményt átemeli a fikció világába, az nem más, mint az óriások és törpék szerepeltetése, sőt mi több, az átlagos százhetven centis magasságtól jelentősen eltérő mesealakok rögtön megkapják az összes fontosabb szerepet is. Nöstlinger világnézetének megfelelően a különböző fajok békében élnek egymás mellett, bár túl sokat nem tudnak egymásról. Ez a tudatlanság azonban nem tartható fenn sokáig, mivel elég egyetlen aprócska változás, és máris felborul ez a törékeny nyugalom.

Ehhez nem kell más, mint két, eladósorba kerülő óriáslány (gyakorlatilag az utolsó két óriásnő), valamint korban hozzájuk illő két óriáslegény (szintén az utolsó két óriáshím), akik engedelmeskedve a fajfenntartás genetikailag beprogramozott ösztönének és megváltozott hormonháztartásuknak, felettébb kívánják egymás társaságát.

Az élőhelyük közötti távolság azonban nem kedvez a gyalogos széptevésnek, így az udvarlás feltétele a megfelelő jármű beszerzése, jelen esetben egy kismotor (ami az emberek léptékével mérethatár felettinek számít, így elkészítése korántsem olyan egyszerű). De mi van akkor, ha menet közben, az emberek lakta vidéken kifogy a benzin?

Főként a zsengébb korosztályok (8 év és környéke) számára íródott meséjével Nöstlinger számomra újfent bizonyította tehetségét. Ja, és most már tudom mennyi pénzt vigyek magammal, ha óriásokat sörrel szeretnék leitatni – bűbájos (és nem utolsó sorban tudatosítja a kollektív munkavégzés hatékonyságát).

A szerző életrajza