FőképÁr: 2280 Ft

Prológus
A Föld legforróbb pontja

Azon a forró napon Egyiptomban dél múlt pár perccel. Husszein Husszaut és tizenkét éves fia, Baksís, valamit Effendi nevű kutyájuk a sivatagban táboroztak, alig harminc kilométerre Kairótól. Szokásukhoz híven – és a törvény tiltása ellenére – olyan tárgyakat kerestek a homokban, amelyeket eladhatnak a boltjukban. De egy kígyót, egy ganajtúró bogarat, egy apró skorpiót és egy, a távoli poros úton pálmalevelekkel megrakott faszekeret vonszoló szamarat leszámítva minden mozdulatlan volt a sivatagban. Teljesen egyedül voltak, sehol nem mozdult semmi, és a felületes szemlélő aligha gondolta volna, hogy ez a kopár, sziklákkal és homokkal borított terület Egyiptom legnagyobb régészeti lelőhelye, amely felmérhetetlen mennyiségű kincset rejt.
Baksís roppantul élvezte, hogy segíthetett apjának a keresésben. De a munka nagyon fárasztó volt a hőségben, így negyedóránként ledobták kőműveskanalukat, és odamentek a Land Roverhez, hogy hideg vizet igyanak, és behúzódjanak a terepjáró légkondicionált hűvösébe, mielőtt folytatnák a keresést. A munka nemcsak a kígyók és a skorpiók miatt volt veszélyes, hanem azért is, mert lépten-nyomon rejtett üregek bújtak meg a homok alatt, akkorák, hogy nemcsak egy óvatlan embert, hanem akár egy tevét is képesek voltak elnyelni. A délelőtt eddig sikeresnek bizonyult: több kicsi halotti szobrot találtak, pár törött cserepet, és egy apró arany fülbevalót. Baksís nagyon örült, mert ő fordította ki a homokból a fülbevalót, amelyről édesapja azt mondta, nagyon értékes. Ahogy a Nap sugarai megcsillantak az ékszeren, olyan volt, mintha Husszein egy tűzkört tartott volna a piszkos tenyerében.
– Menj, és hozz ebédet – mondta. – Megérdemled, megdolgoztál érte. – Aztán lehajolt, és tovább ásott abban a reményben, hogy talál még néhány értékes tárgyat.
– Igen, apa – felelte Baksís, és odament a Land Rover csomagtartójához. Effendi szorosan a nyomában volt, mert ő is éhes volt már. Baksís kinyitotta a terepjáró hátsó ajtaját, és éppen nyúlt volna a hűtőtáskáért, amikor az autó hirtelen megmozdult. Baksís azt hitte, talán a kézifék nincs rendesen behúzva, ezért előrerohant a vezetőülés ajtajához, hogy gyorsan beugorjon, és megállítsa az autót. Már a kilincsen volt a keze, de kinyitni már nem tudta. Egy pillanat múlva a föld remegni kezdett a lába alatt, mintha egy hatalmas, földalatti óriás akarta volna kinyomni maga fölött a plafont. Baksís lepillantott, és látta, hogy a föld úgy hullámzik alatta, akár a víz: a hullámok az egész völgyön végigvonultak. A fiú elveszítve egyensúlyát a kocsinak dőlt, és hangosan felkiáltott fájdalmában, ahogy a könyökét beütötte. Ekkor a föld ismét megremegett, ezúttal sokkal erősebben.
Baksís alig bírt állva maradni, de a lába alatt mozgó föld helyett a most már a meredek sziklafalra szegezte kétségbeesett tekintetét. Gyakran dolgoztak itt együtt édesapjával, nem ok nélkül félt hát. Az erős remegéstől a lejtő falának egyik nagy sziklája meg is mozdult, és hatalmas porfelhő kíséretében lezuhant a sziklás talajra.
Baksís gyorsan leült a földre, nehogy elessen. Még soha nem élt át földrengést, de rögtön tudta, hogy a föld ilyen rémisztő mozgása nem lehet más. Különös módon édesapja mintha inkábbörült volna az ijesztő jelenségnek. Hisztérikusan nevetni kezdett, miközben megpróbált felállni a földről – persze sikertelenül.
– Végre! – kiáltotta. – Végre! – A jelek szerint a földrengést kifejezetten jó dolognak tartotta, amire már régóta várt.
Ahogy a rengések egyre erősebbek és erősebbek lettek, a föld is egyre magasabb hullámokat vert, mintha a természet bosszút akarna állni mindenkin, aki Husszein Husszauthoz hasonlóan azt hitte, képes állva maradni egy tomboló tengeren hánykódó hajó fedélzetén. Baksís biztos volt benne, hogy édesapja megőrült.
– Tíz év! – kiabálta hangosan Husszein a föld viharának egyre erősödő zajában. – Tíz éve vártam erre!
Baksís legnagyobb döbbenetére édesapja jókedve és izgalma még akkor sem hagyott alább, amikor egy kisebbfajta robbanás majdnem két méter magasba repítette a Land Rovert, hogy aztán az autó a tetejére fordulva landoljon.
– Apa! Hagyd abba! – kiáltotta a fiú, miközben szorosan magához ölelte a félelemtől remegő és vonító Effendit. – Megőrültél. Hagyd abba légy szíves, még a végén valami bajod lesz!
Az igazság azonban az, hogy mozgó földön egyensúlyozni próbáló Husszeinnek csak annyira volt veszélyben az élete, amennyire a guggoló Baksísnak és a lapító Effendinek. A fiú azonban úgy gondolta, van az apja viselkedésében valami végtelenül tiszteletlen: mintha a rengő föld tiszteletlenségnek venné Husszein jókedvét, izgalmát és rettenthetetlen bátorságát, és bosszúból mindhármójukat el akarná pusztítani.
Aztán olyan váratlanul, ahogy kezdődött, megszűnt a rengés, és hirtelen baljós csend és nyugalom zuhant a tájra. A Természet egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, hogy lássa, mi fog történni. Minden elcsendesült – Husszeint kivéve.
– Hát nem csodálatos? – kiabálta. A férfi térdre hullt, és arcán egy őrült mosollyal imára kulcsolta a kezét.
Baksís összeráncolt homlokkal fordult el apjától, és megpillantotta a Land Rovert. Még mindig a tetején feküdt. – Úgy tűnik, gyalog kell segítségért indulnunk – mondta. – Nem tudom, mi olyan csodálatos ebben.
– Ez a csodálatos – jelentette ki az édesapja, és egy zsebkönyv méretű követ mutatott a fiának. – Nézd csak. Rögtön megláttam, ahogy a föld megmozdult. Évezredeken keresztül a szél és a homok őrizte a fáraók kincsét. De néha a föld megmozdul, és ilyenkor láthatóvá válnak ezek a kincsek.
Baksís szerint a kődarab mindennek látszott, csak kincsnek nem. Ami azt illeti, más sem vette volna észre ezt a négyzet alakú, fényesre csiszolt, szürke bazaltdarabot, melyet vésett vonások díszítettek. Husszein azonban pontosan tudta, mi ez a kő: egy egyiptomi domborműves sírkő.
– Ez egy kőtábla – magyarázta Baksísnak az apja – amelyre a tizennyolcadik dinasztia hieroglifáit vésték rá. Ha ez a kő az, aminek gondolom, akkor megtaláltuk a kulcsot ahhoz a rejtélyhez, amelyet évezredek óta senki nem tudott megfejteni. Lehet, hogy ez a nap, életünk legcsodálatosabb napja. Sokan egész életükben egy ilyen lehetőségre várnak, ám hiába. Ez a csodálatos, fiam. Ezért vagyok boldog.

Első fejezet
A kutyák neve

Mr. és Mrs. Edward Gaunt New Yorkban éltek, a keleti 77. utca 7. szám alatt egy öreg, hatemeletes házban. Két gyerekük volt, a tizenkétéves John és Philippa, akik annak ellenére, hogy ikrek voltak, annyira különböztek egymástól, hogy – legnagyobb megkönnyebbülésükre és örömükre – senki nem hitte róluk: egyidőben születtek. Az emberek állandóan tréfálkoztak velük, hogy nem is ikrek, annyira nem hasonlítottak egymásra. John, aki tíz perccel korábban született a testvérénél, magas volt, vékony, haja barna, és szeretett feketébe öltözni. Philippa viszont alacsony volt, hullámos vörös hajjal, és szarukeretes szemüveggel, ami miatt mindenki őt tartotta az okosabbnak. Ő a rózsaszínű ruhákat szerette. Mind a ketten egyformán sajnálták az egypetéjű ikreket, és hálát adtak az égnek, hogy ők kétpetéjűek, bár már nagyon unták az örökös megjegyzéseket, miszerint egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Mintha ezzel éppen ők ne lettek volna tisztában.
Külsőleg tényleg meglehetősen különbözőek voltak, de csakis külsőleg. Johnnak és Philippának ugyanis gyakran ugyanazok a gondolatok jártak a fejében. Amikor az iskolában a tanár feltett egy kérdést, ők egyszerre tették fel a kezüket. Amikor tévévetélkedőket néztek, ugyanabban a pillanatban válaszoltak az elhangzott kérdésekre. És amikor Activityt játszottak, mindig ők voltak a nyerő páros.
Édesapjuk, Mr. Gaunt befektetési bankár volt, ami azt jelenti: gazdag, mesésen gazdag. Mrs. Gaunt, akit New York jobb köreiben csak Laylaként ismertek, gyönyörű asszony volt, és több jótékonysági szervezet munkáját is segítette – természetesen ingyen. Mindenki őt akarta, mert amihez csak nyúlt, arannyá változott a kezében. Gyakran rendezett fogadásokat, ahol csak úgy ragyogott a megjelenésével és szellemességével, akár egy értékes kristályváza. Mrs. Gaunt szép volt és okos, egy igazi kincs.
Azt azonban kár lenne tagadni, hogy Mr. és Mrs. Gaunt meglehetősen különös párt alkottak, legalább annyira, mint az ikreik. A sötét hajú Layla magas volt, termete egy kisportolt atlétáé, és mezítláb majdnem elérte az egy méter nyolcvanat; míg férje, a hosszú, őszülő fekete hajú, szemüveges Edward alig volt százötven centi magas – ráadásul cipőben. Ha Layla belépett egy szobába, mindenki odakapta a fejét, de Edwardot nagyritkán vették csak észre, akit szerencsére ez egyáltalán nem zavart, hiszen mindig is szégyenlős és visszahúzódó típus volt. Semmi problémája nem volt a feleségére és a 77. utcai házukra irányuló rivaldafénnyel.
A Gaunt család háza Manhattan keleti részén sokkal inkább hasonlított egy templomra, semmint egy otthonra, és rendszeresen szerepelt a magazinok hasábjain.
A bejárati ajtót egy hatalmas, boltív alakú, öntöttvas kapu védte, míg a ház falait belül a legfinomabb mahagóni borította. A falakon francia festmények lógtak, a szobákban angol bútorok álltak, a padlót perzsaszőnyegek borították, a sarkokat pedig kínai vázák díszítették. Philippának néha megfordult a fejében, hogy a szüleit sokkal jobban érdekeli a ház berendezése, mint a saját gyerekeik, de persze ő is tudta, hogy ez így nem igaz. Mindössze egyetértett a bátyjábal, aki szerint a házuk inkább hasonlított egy művészeti galériára, semmint egy otthonra, ahol két tizenkét éves gyerek is lakik. John erre általában akkor hívta fel a figyelmet, amikor Mr. Gaunt egy újabb festménnyel a hóna alatt érkezett haza. Édesapja ilyenkor elnevette magát, és azt mondta a fiának, hogy ha a házuk valóban egy galéria lenne, akkor a kutyákat sem engednék be, azt a két nagy házőrzőt meg végképp nem, akik náluk laktak.
Alan és Neil két nagy rottweiler volt, két kivételes képességű állat, legfőképpen azért, mert úgy látszott, mindent megértenek, amit nekik mondanak. Egyszer John túl lusta volt ahhoz, hogy felkeljen a kanapéról, és megkeresse a tévé távirányítóját, ezért szólt Alannek, hogy váltson csatornát. Legnagyobb meglepetésére Alan megtette. De Neil is legalább ilyen okos volt: különbséget tudott tenni a Nickelodeon, a Cartoon Network és a CNN között. A két kutya gyakran elkísérte az ikreket manhattani sétáikra, és valószínűleg John és Philippa volt az a két gyerek az egész városban, aki sötétedés után is nyugodtan sétálhatott a közeli Central Parkban. Ám a tény, hogy két ilyen okos kutyának ilyen hétköznapi neve legyen, nagyon zavarta Johnt.
– A rottweilereket először a rómaiak kezdték el tenyészteni – panaszkodott egyszer reggeli közben a szüleinek, pár héttel a nyári vakáció kezdete előtt. – Őrkutyák voltak. Valószínűleg a háziállatok közül ők az egyetlenek, akik valóban veszélyt jelenthetnek. A harapásuk erősebb bármilyen más kutyáénál. Kivéve azt a háromfejűt, amelyik Hadész kapuját őrzi.
– Cerberus – mormolta Mr. Gaunt, majd felvette az asztalról a New York Timest, és olvasni kezdte a hatalmas, drámai képpel illusztrált cikket a kairói földrengésről.
– Tudom, apa – mondta John. – Amúgy meg a rottweiler a kedvenc kutyája a rendőrségnek és a katonaságnak is. Olyan nevetséges, hogy Alannek és Neilnek hívjuk őket.
– Miért? – kérdezte Mr. Gaunt. – Mindig is ez volt a nevük.
– Tudom. De szerintem akkor sem megfelelő nevek ezek két rottweilernek. A Néró vagy a Tiberius sokkal jobb lenne. Ők római császárok voltak.
– És nem túl kedves emberek – jegyezte meg Layla.
– Így igaz – bólintott Mr. Gaunt. – Tiberius egy goromba fráter volt. Hiányzott belőle a civile ingenium, az alapvető udvariasság. Visszataszító alak volt. Néró meg egy szimpla elmebajos. De ami még fontosabb, megölte a saját anyját, Agrippinát. És a feleségét, Octaviát. Valamint felgyújtotta Rómát is. Odisse coepi, postquam parricida matris et uxoris, auriga et historio et incendiarius extitisti. – Mr. Gaunt gúnyosan felnevetett. – Kérdem én, miféle példa ez egy kutya számára?
John válasz helyett az ajkába harapott. Mindig is utált az apjával vitatkozni, amikor az latinul kezdett beszélni. Van valami, ami miatt a latinul beszélő emberekkel – például a jogászokkal és pápával – nehéz vitába szállni.
– Rendben van – adta be a derekát John. – Akkor legyen valaki más. Valaki, akinek olyan kutyás hangzású neve van. Elvis, például.
– Ha nem vetted volna észre – jegyezte meg epésen Mr. Gaunt –, egyik kutyánk sem különösebben kutyás. Ahogy te is mondtad, a rottweilereket a rendfenntartó erők és a katonaság alkalmazza szívesen. Nem a farokcsóválásról meg a csaholásról híresek, mint a kutyás kutyák. Sok családnak olyan kutyája van, amelyik behozza reggel az újságot. Nekünk meg olyanunk van, amelyek szombat reggel leugranak a boltba pár fánkért, és úgy jönnek vissza, hogy egyet sem ettek meg belőlük. Erre még Elvis sem lett volna képes, jobb, ha tőlem tudod. És az mennyire kutyás, hogy elmész állatorvoshoz, amikor beteg vagy? Vagy hogy parkolójegyet veszel? Na látod, ezt szeretném én egyszer látni. Ahogy Néró császár parkolójegyet vesz.
– Különben is – hajtotta össze az újságot –, ezzel egy kicsit elkéstünk, nem gondolod? Ők már felnőtt kutyák. Egész életükben Alannek és Neilnek hívtuk őket. Szerinted hallgatnának az új nevükre? A kutyák nem olyanok, mint az ostoba popsztárok vagy filmszínészek. Azok akkor vesznek fel új nevet, amikor csak akarnak. Pink például. Vagy Dido. Vagy Sting. De egy kutya úgy válik eggyé a nevével, ahogy más állat sohasem. – Mr. Gaunt a lányára pillantott. – Egyetértesz, Philippa?
A lány elgondolkodva bólintott. – Az igaz, hogy Alan és Neil nem túl kutyás kutyák. A következőt gondolom: nagyon alaposan és egyértelműen magyarázzuk el neki, hogy új nevük lesz, és meglátjuk, mit szólnak. Egy olyan kutya, amelyik különbséget tud tenni a Cartoon Network és a CNN között, szerintem képes lesz megbirkózni az új nevével is. De akkor sem értem, mi a baj a mostani nevükkel. Az Alan és a Neil kelta nevek. Alan azt jelenti, hogy jóképű, Neil meg azt, hogy bajnok. Nem értem, mi a baj két olyan kutyával, akiket jóképűnek és bajnoknak hívnak. Egyszerűen nem értem.
– Remek okfejtés – mondta elismerően Mrs. Gaunt. – De Alan minden, csak nem jóképű, Neil meg soha az életben nem nyert semmit. – Elégedetten mosolygott, mint aki lezárta a vitát. – Nos? Mi legyen akkor a nevük? El kell ismernem, az Elvis nekem nagyon tetszik. Alan a nagyobbik, és az étvágya is sokkal jobb. Ha valakire, hát rá illik az Elvis.
Mr. Gaunt kérdően ránézett a feleségére, mint aki egyáltalán nem ért vele egyet. – Layla – mondta –, ez egyáltalán nem vicces.
– Neilnek meg legyen a neve Winston – javasolta Philippa. – Winston Churchill után. Kettejük közül Neil a tüzesebb. Ráadásul az állkapcsa pont olyan, mint Churchillé volt.
– És még a szivart is szereti – jegyezte meg John. – Valahányszor valaki rágyújt egy szivarra, Neil azonnal odamegy, és szagolni kezdi a füstöt. Mintha élvezné.
– Így igaz – helyeselt Philippa. – Mintha élvezné.
– Akkor csak egyetlen kérdés maradt. Ki mondja meg nekik? – kérdezte John.
– Anya – nézett Mrs. Gauntra Philippa. – Rád mindig hallgatnak. Mindenki hallgat rád. Még apa is.
Ez valóban így volt: Alan és Neil azonnal engedelmeskedtek Mrs. Gauntnak.
– Én még mindig nem értek egyet – erősködött Mr. Gaunt.
– Rendben, akkor szavazzunk – jelentette ki John. – Azok, akik az új nevekre szavaznak, emeljék fel a kezüket.
Amikor három kéz a magasba lendült, Mr. Gaunt elcsigázottan sóhajtott. – Ám legyen. De fogadok, hogy Alan és Neil nem kér az új nevekből.
– Majd meglátjuk – mondta Mrs. Gaunt. – Tudod, erre már korábban gondolnunk kellett volna, szívem. A gyerekeknek igazuk van. – Azzal ujját a szájához emelte, és akkorát füttyentett, ami még egy cowboynak is a becsületére vált volna.
Pár másodperc múlva megérkezett a két kutya a konyhába, és leültek Mrs. Gaunt elé, várva az utasításait.
– Figyeljetek rám, fiúk – mondta az asszony. – Úgy döntöttünk, hogy ezentúl új neveitek lesznek. Rendes kutyanevek.
Neil ránézett Alanre, és mordult egyet. Alan unottan ásított, majd lefeküdt a padlóra.
– Nem akarok semmiféle vitát – intette őket Mrs. Gaunt. – Neil? A jövőben a te neved Winston lesz. Alan? A tiedé pedig Elvis. Megértettétek?
A kutyák nem válaszoltak, ezért az asszony megismételte a kérdést, mire a két kutya hangosan ugatni kezdett.
– Látjátok? – mondta John diadalittasan.
– Ami engem illet, én a régi nevüket fogom használni – jelentette ki Mr. Gaunt. A korábban Neilnek hívott kutya erre ásított egyet. – Lehet, hogy ők hozzászoknak majd az új nevükhöz, de én nem fogok.
– Winston? Fekszik! – mondta Mrs. Gaunt, mire a korábban Neilnek hívott kutya lefeküdt a padlóra. – Elvis? Állj fel! – A korábban Alannek hívott kutya lassan felállt.
– Elképesztő – csóválta a fejét John. – Ki mondta, hogy nem lehet az öreg kutyáknak új trükköket tanítani?
– A tévében lenne a helyük – bólintott Philippa.
Mr. Gaunt lerakta az újságot az asztalra, majd felállt a hatalmas cseresznyefaasztal mellől. – Eszedbe ne jusson – mondta, azzal kiment a konyhából. Láthatóan neheztelt a férjére.
Nem sokkal később az ikrek szokás szerint elindultak az iskolába, ahol szokás szerint nem történt semmi. John és Philippa a legtöbb tárgyból osztályelsők voltak, kivéve a matekot, de a legjobban mégis a testnevelésórán teljesítettek, ha másért nem, hát azért, mert nagyon jó kondiban voltak, ellentétben lusta és elhízott társaikkal. Az ikrek azért voltak jó kondiban, mert mind a ketten klausztrofóbiásak voltak, ami azt jelenti, hogy nagyon nem szerették a zárt helyeket. A lifteket különösen utálták, ami egy olyan városban, mint a felhőkarcolókról híres New York, sok problémát tud okozni. Míg mindenki beszállt a liftbe, John és Philippa a lépcsők felé indult, és néha akár ötven vagy hatvan emeletet is képesek voltak felfelé futni, amitől aztán olyan kisportoltak lettek, mint két atléta. Sőt, voltak atléták, akiknek még edzeniük is kellett volna ahhoz, hogy felvehessék az ikrekkel a versenyt. De mivel még két kisportolt gyerek sem lehet gyorsabb egy liftnél, ezért mindenhonnan állandóan elkéstek. Nem lett volna csoda tehát, ha rendszeres fenyítésben részesülnek, de Mr. és Mrs. Gaunt jobban megértették a gyerekeiket, mint azt az ikrek sejtették.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
A lámpás gyermekei
Az Ekhnaton-kaland
A Babilóni Kék Dzsinn
A Katmandui Kobrakirály
The Day of the Djinn Warrior