Starsailor: On the Outside (CD)

Soha nem felejtem el azt a délelőttöt, amikor pár éve Windsorba menet egy vörös Saab cabrióban először hallottam a Starsailortól a „Fever”-t. Soha nem voltam nagy híve az angol gitározós muzsikának, de az a nóta akkor és ott nagyon bejött. Ahogy a Love Is Here című lemez is. Rajongó lettem, vagy mifene. A második album már felhagyott az első kétségbeesettségével, karcosságával, ami nem is csoda, hisz Phil Ramone volt a porducer. A Silence Is Easy-ről a „Fourth to the Floor” volt a legemlékezetesebb pillanat. És ekkor kezdtem el drukkolni. Nehogy eltűnjenek ők is, mint a Toploader. Kár lett volna értük.

De nem. Az új lemez címében a múltra utal, hangzásában a jövőre. A „Fever”, a „Lullaby” és a „Silence is Easy” sikere ellenére a banda nem tudott betörni a kereskedelmi siker oszlopcsarnokába. Ezért a cím: Itt kinn. A zene azonban már a „benn” felé kacsingat. Ha lehet, James Walsh és társai még jobban bekeményítettek. Alaposan, mondhatni. Az album úgy indul, mint a Stereophonics legutóbbi lemeze: keményen, hangosan, megalkuvást nem ismerően. A hangzás is sokkal teltebb lett, és ennek az albumnak a fényében már egészen más értelmezést kap az előző hangzása. Nem volt az rossz, de ha ilyen bitang jól tudnak szólni, ilyen telten, keményen, akkor lehet, hogy ez a jövő.

A dalok nem nagyon változtak, ha csak annyiban nem, hogy az On the Outside sokkal extrovertáltabb. És milyen jó. Az angol kritikusok azt vetik a banda szemére, hogy a hangzással kompromisszumot kötöttek az eladhatóság érdekében. Bárcsak minden kompromisszum ilyen szerencsés lenne. A hangzást még jobban erősíti a ’70-es évek legszebb pillanatait idéző Hammond is, amely ugyan soha nem jut főszerephez, de ott morog, dohog, visít és sikít a háttérben, és ettől igencsak pikáns lett az album. Egyfelől ott van a kristálytiszta, sallangmentes gitározás, a pontos dobolás, a lendület, másfelől pedig a Hammondnak köszönhetően olyan sötét, néhol vészjósló lett a sound, hogy öröm hallgatni.

Walsh a torzítást is igénybe veszi, ezzel követi az aktuális trendeket, de szerintem ennyi a megalkuvás. Kevés bandát tudnék felsorolni, akik nemcsak másodhangszerként használják a Hammondot: a Gov’t Mule és a The Mars Volta (mondjuk ők nem is számítanak, mert teljesen agybajosak, játszanak mindenen, ami a kezük ügyébe kerül) mellett nem is jut eszembe más.

A Starsailor felnőtt. A szó minden értelmében. Nincs szükségük neves producerre, hogy az album dübörögjön, és egységes legyen. És már nincs szükség arra a kétségbeesésre, néhol kilátástalanságra, ami az első lemezt jellemezte.
Sok munkába telt, de olyan markáns hangzást alakítottak ki, amit nyugodtan levédethetnének. Mert itt vannak a jó nóták, a remek harmóniák, Walsh eszetlen hangja (amiből soha nem vesz vissza, úgy üvölt, mintha nem lenne holnap), az őrületes energia. Igen, ez a legjobb szó. A „Fever” hordozta magában ennek a lemeznek az ígéretét. Abban volt benne, ha ugyan elfojtva is, ez az energia, ez az akarás. Akkor nem élték ki magukat. Most meg igen.

Pár hónapja azt írtam az Oasis lemezéről, hogy az év legjobb rocklemeze. Továbbra is fenntartom. Csak éppen a Starsailor új albuma mellett. Mert aki olyan nótákat akar írni és játszani, mint a „This Time” és a „Jeremy”, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját.

Az albumon elhangzó számok listája:
1. In The Crossfire
2. Counterfeit Life
3. In My Blood
4. Faith Hope Love
5. I Don’t Know
6. Way Back Home
7. Keep Us Together
8. Get Out While You Can
9. This Time
10. White Light
11. Jeremiah