Főkép

Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877. július 27. - New York, 1960. február 9.) egyike a huszadik század első felének viszonylag ismert, ám inkább pedagógusként és zongoraművészként elismert magyar zeneszerzőinek, pedig kompozícióinak színvonala sem maradt el a kortársakétól. Az egyetlen érv, amit kritikaként felhozhatnánk ellene, a korszerűség hiánya. Dohnányi ugyanis nem tette magáévá a kor modernista törekvéseit, és amíg Bartók A kékszakállú herceg várával a magyarországi opera megújításán dolgozott, addig Dohnányi úgyszólván „leragadt” a romantikánál, és zenéje inkább mutat rokonságot Elgaréval, Dvořakéval vagy Csajkovszkijéval.

Így leginkább Csajkovszkij balettzenéihez mérhető mind szépségében, mind változatosságában Dohnányi Zenekari szvitje, mely az albumon nem szereplő Változatok egy gyermekdalra című műhöz hasonlóan valósággal megkívánja a látványt, a táncosokat. A szólamok finoman simulnak egymáshoz, és a virtuóz hangszerelés is mindegyre az operaházak atmoszféráját idézi meg, jóllehet a hangversenytermek hallgatóságát éppúgy képes elvarázsolni bármiféle vizuális körítés nélkül, akár a Seregi László koreográfiájával a táncszínpadokon is híressé vált variáció-sorozat. A Ruralia hungarica már nevében is a két világháború közötti népzenei mozgalmat juttatja eszünkbe. Elkészültének éve - 1924 - egybeesik Bartók A magyar népzene című tanulmányának közreadásával, és dallamkincsében is hasonló gyökerekből táplálkozik, mint a két jelentős kortárs, Bartók és Kodály számos darabja.

Mégis eltér azoktól, és a folklórból átemelt motívumokat a késő romantika köntösébe öltözteti, a modernizmus elitista, a demotikus zenei nyelvezetet a magasművészetbe olvasztó törekvéseinek nélkülözésével szólaltatja meg. Az efféle megoldás akkoriban nyilvánvalóan ódivatúnak tűnhetett, ma azonban, ahogy időben egyre távolodunk a korszaktól, feleslegessé válik az újítás szellemét számon kérni bármin is, ami immár éppúgy csupán szépsége miatt értékelhető, mint ahogy Bach vagy Mozart zenéje.

A záró opus, az Amerikai rapszódia valóban jellegzetesen amerikai hangulattal bír, motívumaiban pedig Gershwin, sőt, még inkább a shaker-dallamokat egy csodálatos táncfüzérben halhatatlanná tévő Aaron Copland neoklasszikus stílusát idézi. Vagyis ismét visszatérünk a balettzenei stílusjegyekhez, melyek elsődlegesen felelősek azért, hogy könnyen befogadhatóvá és fölöttébb gyönyörködtetővé tegyék Dohnányi szerzeményeit.

Mindezt alázatosan és a muzsika minden rezdülését érzékletesen megvalósító módon adja elő a Danubia Szimfonikus Zenekar, Héja Domonkos vezetésével, akit a fiatal karmester-generáció egyik, ha nem a legígéretesebb tehetségeként tartanak számon. A felvétel értékéhez ugyanakkor sokat ad hozzá az egészen kiváló hangmérnöki munka, a tökéletesen kiegyensúlyozott hangkép, és a teltsége ellenére makulátlan tisztaság is.

Érdemes hát beszerezni a magyar zenetörténet sajnos kevés valóban nemzetközi nívójú komponistái egyikének - hozzá és a darabokhoz méltóan nagyszerű előadásban megszólaltatott - legismertebb nagyzenekari műveit egybegyűjtő albumot.

Előadók:
Danubia Szimfonikus Zenekar
Héja Domonkos - karmester

A lemezen elhangzó számok listája:
Szvit nagyzenekarra (fisz-moll szvit) op. 19 (1908-09)
I Andante con variazioni (Andante con moto)
II Scherzo (Allegretto vivace)
III Romanza (Andante poco moto)
IV Rondo (Allegro vivace)

Ruralia hungarica op. 32/b (1924)
No. 1 Andante poco moto, rubato
No. 2 Presto, ma non tanto
No. 3 Allegro grazioso
No. 4 Adagio non troppo
No. 5 Molto vivace

Amerikai rapszódia op. 47 (1953)