Főkép

A sógoromnak, Shawn Holsapple-nek, mert több mint zsaru. Rokonlélek.

1.

Álmomban lélekbizsergetően puha és illatos lepedőbe csavartam magam. Minden vérvörösen és forrón lüktetett körülöttem. Telefoncsörgés törte szilánkokra a képet, apró, éles felvillanásokat hagyva maga után. Éjfélszín szemek. Hűvös kezek érintése. Selymes fekete hajtincsek hullanak az arcomba. A saját ágyamban ébredtem, kilométerekre Jean-Claude-tól azzal a torokszorító érzéssel, hogy egy perce még tetőtől-talpig becsomagolt az ölelésébe. Vakon tapogatóztam az éjjeliszekrényen a telefon után.
– Igen?
– Anita? Jó reggelt.
Daniel Zeeman volt, Richard huszonnégy éves öccse. Szédületes alak, szerintem nemzeti kinccsé kéne nyilvánítani a humorérzékét. Richard és én már az esküvőt tervezgettük, amikor száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Összefeküdtem Jean-Claude-dal, és ez totál betett a közös terveinknek. Az én saram az egész. Ebben az egy dologban a mai napig egyetértünk.
Az ébresztőórám foszforeszkáló számlapjára sandítottam. Három óra tíz. Hajnali.
– Daniel, mi a baj?
Mert nézzünk szembe a tényekkel: senki se hív ilyen kretén időpontban lélekvidító hírekkel.
Nagy levegőt vett, mintha a mondókája komoly lelki felkészülést igényelne. – Richardot letartóztatták.
Felültem, és lelöktem magamról a takarót. – Mi van? – Teljesen kiment az álom a szememből. A szívem zakatolt, az adrenalin émelyítően pezsgett a gyomromban.
– Richardot letartóztatták.
Nem értetlenkedtem tovább, bár éreztem a kísértést. – Mi a vád?
– Nemi erőszak.
– Mondd még egyszer!
Daniel kelletlenül megismételte. Második körben is vadbaromságnak tűnt.
– Richard egy nagyra nőtt gyerek. A különös kegyetlenséggel végrehajtott tömegvérengzést előbb hinném el róla, mint a nemi erőszakot.
– Gondolom, ezt vigasztalásnak szántad. Köszi.
– Pontosan tudod, minek szántam. Richard sose csinálna ilyet – jelentettem ki. – Egyébként azt se tudtam, hogy hazajött.
– Nem, még mindig Tennesseeben van. Aznap tartóztatták le, amikor befejezte az anyaggyűjtést a doktorijához.
– Mesélj!
– A pontos részleteket én sem tudom – mondta zavartan. – Nem engedtek be hozzá.
– Hogyhogy?
– Anya meglátogathatta, mi nem.
– Van ügyvédje?
– A fejébe vette, hogy az ártatlanoknak nincs szüksége jogi képviseletre.
– A börtönök dugig vannak ma született bárányokkal, Daniel. A bátyádnak ügyvéd kell. Ha helyi a csaj, és a lokálpatrióta közösség teljes mellszélességgel kiáll mellette, akkor Richard nagy szarban van.
– Akkor Richard nagy szarban van – ismételte meg Daniel csöndesen.
– Rohadt élet!
– Ez még nem minden.
Lehámoztam magamról a takarót, és kezemben a telefonnal járkálni kezdtem a sötétben. – Hallgatlak.
– Öt nap múlva kettős holdtölte lesz – mondta. Nem bocsátkozott hosszas magyarázatokba, de nem is volt rá szükség. Így is frankón értettem.
Richard alfa vérfarkas, a helyi falka vezetője. Ha jól meggondolom, ez az egyetlen említésre méltó hibája. Azután szakítottunk, hogy foggal-karommal cafatokra tépett valakit a szemem láttára. Az élmény hatására egyenesen Jean-Claude karjaiba szaladtam. Vérfarkastól a vámpírhoz. Nüánsznyi a különbség egy vérszopó és egy nyershús-zabáló között, de amikor Jean-Claude befejezi a vacsit, nem lógnak véres cafatok a fogai közül. Apró difi, ám korántsem elhanyagolható.
Szóval ebben a hónapban másodszor is lesz telihold. Ilyesmi ritkán fordul elő, kábé háromévente egyszer. Richard remekül uralkodik magán, de sosem hallottam olyan farkasemberről, még Ulfricról – vagyis falkavezérről – sem, aki le tudta volna gyűrni a telihold vonzását. Függetlenül attól, milyen típusú vérállattá vedlik az ember, az alakváltó alakváltó marad. A második holdtölte duplán bepörgeti őket.
– Ki kell hoznunk – törte meg a csöndet Daniel. – Méghozzá minél előbb.
Na igen.
Richard a legnagyobb titokban tartja bolyhos énjét. Nem csoda. Biológiát tanít általános iskolás gyerekeknek. Ha kiderülne, hogy vérfarkas, repülne az állásából. Elméletileg tilos a diszkrimináció, különösen ha olyan rezisztens kórról van szó, mint a likantrópia, de a gyakorlat – szokás szerint – köszönőviszonyban sincs az elmélettel. Senki se nézné jó szemmel, ha szemük fényét egy szörnyeteg okítaná a magasabb tudományokra. A dolgot tovább komplikálja, hogy Daniel az egyetlen ember a családban, aki ismeri Richard titkát. Zeeman mama és Zeeman papa boldog tudatlanságban élnek.
– Adj egy számot, amin elérhetlek – mondtam végül.
– Idejössz?
– Naná.
Fújt egyet. – Kösz. Anya minden lehetséges és lehetetlen fórumon kicsapta a balhét, de ettől nem mentek előre a dolgok. Kellene valaki, aki kiigazodik a jog útvesztőiben.
– A barátnőm pár perc múlva rád csörög egy jó ügyvéd nevével. Talán el tudjátok intézni az óvadékot, mire odaérek.
– Feltéve, ha Richard hajlandó lesz találkozni vele – mormolta Daniel.
– Néha az idegeimre megy a makacsságával.
– Nekem mondod? Szerinte elég, ha az igazság az ő oldalán áll.
Ez jellemző rá.
Tulajdonképpen több oka is van, hogy szakítottunk. Richard olyan elvekhez ragaszkodik, melyek már akkor sem működtek, amikor még annó dacumál divatban voltak. Az őszinteség és a méltányosság nem klappol a pánamerikai mentalitással, különösen az igazságszolgáltatásban nem. A pénz, a hatalom és a mázliszériával bélelt, patkolt könyök annál inkább. Vagy ha van valakid, aki a rendszer jól bekoptatott fogaskereke.
Bizonyos szempontból én is a gépezet része vagyok: azért fizetnek, hogy levadásszam és elpusztítsam a bíróságilag renegátnak nyilvánított szörnyeket. Három államban jegyeztek be. Tennessee persze nincs ezek között, de a zsaruk mégiscsak kevésbé taplók egy vámpírhóhérral, mint egy szimpla civillel. Foglalkozásszerűen visszük a bőrünket a vásárra nap mint nap, és jóval több hulla szegélyezi az utunkat, mint egy átlagzsernyáknak. Persze mivel az áldozatok vámpírok, a finnyázók ezt puszta rovarirtásnak tekintik. Szerintük csak az emberölés számít igazi gyilkosságnak. Fene a gusztusukat.
– Mikor érsz ide? – kérdezte Daniel.
– Van pár dolog, amit el kell intéznem, de ha minden jól megy, még ma.
– Remélem, sikerül jobb belátásra bírnod.
Mivel már volt szerencsém a mamájukhoz, megengedhettem magamnak némi értetlenkedést. – Azt mondod, Charlotte nem tudta észhez téríteni?
– Mit gondolsz, honnan veszi Richard ezt az igazság-szabaddá-tesz maszlagot?
– Na ja – dünnyögtem – Az alma meg az ő fája.
– Most mennem kell – hadarta.
Úgy csapta le, mint akit rajtakaptak. Le mertem volna fogadni, hogy anyuci viharzott be a szobába. Zeemanéknek négy fiuk van és egy lányuk. Már a legkisebb is kinőtt a gyerekcipőből, mégis úgy reszketnek a mamájuktól, mint ördög a tömjénfüsttől. Egyértelműen és tagadhatatlanul Charlotte Zeeman viseli a nadrágot a családban. Ez az első összcsaládi vacsora után tökéletesen világossá vált a számomra.
Letettem a telefont, és felkattintottam a lámpát. Miközben elkezdtem belapátolni a cuccaimat a bőröndbe, egy pillanatra felötlött bennem a kérdés, mi a frászért töröm magam. Lökhetném a sódert tonnaszám, hogy Richard biztonsága stratégiai szempontból fontos nekem; végül is tagja a mágikus szövetségnek, amit Jean-Claude ütött össze.
Egy mestervámpír, egy farkaskirály és egy nekromanta.
A triumvirátus szorosan összefűz bennünket. Előfordult már, hogy véletlenül betörtünk egymás álmaiba. Sőt, néha nem csak véletlenül. De én most nem azért csomagolok ilyen lendületesen, mert Richard a harmadik a csapatban. Legalább magamnak illene bevallanom, hogy még mindig rágom a lábtörlőt miatta. Talán nem ölt a dolog olyan egészségtelenül akut méreteket, mint Jean-Claude-dal – de majdnem. Nyakig ül a szószban, és ha rajtam áll, nem hagyom benne. Pofonegyszerű. Pofonbonyolult. Pofonfájdalmas.
Vajon mit fog szólni Jean-Claude, ha csapot-papot itt hagyok, hogy Richard megmentésére siessek?
Kit érdekel? Mennem kell, és kész.
Na igen. A szerelem néha szárnyakat ad. Máskor egy újabb zabszem az ember seggében. Vagy a harakiri egy látványosabb fajtája.



2.

Elsőnek Catherine Maison-Gillette számát pötyögtem be. Catherine a barátnőm, polgári foglalkozását tekintve ügyvéd. Mindig számíthatok rá, ha olyasfajta gyilkossági ügyben kell vallomást tennem, ahol az áldozatot személyesen segítettem át a másvilágra. Eddig sikerült megúsznom a börtönt. Lekopogom, de még bíróságra se kellett mennem. Hogy csinálom? Olyan meséket költök, hogy reped a plafon.
Már vagy öt perce csörögtem, mire végre valaki felvette. Bob volt az, Catherine férje. Álmosan dörmögött, a szavai érthetetlen motyogásba fulladtak. Csak a mackós frekvencia adott némi támpontot, melyikükkel van dolgom.
– Bob, itt Anita. Beszélnem kell Catherine-nel. Gáz van.
– Melyik rendőrőrsre vittek? – dünnyögte.
Bob ismer engem, mint a rossz pénzt.
– Kivételesen nem nekem kell ügyvéd.
Inkább nem kérdezett semmit. – Adom Catherine-t. Ha netán azt gondolnád, hogy ahh... – Itt gigászi ásítás következett. – ...késői időpontra való tekintettel még szendereg a kíváncsiságom, tévedsz. Catherine úgyis mindent elmesél, ha letetted.
– Anita, te vagy az? Történt valami? – Catherine hangja tökéletesen éberen csengett. Amióta szabadúszó bűnügyi jogászként dolgozik, gyakran verik fel a létező leghülyébb időpontokban. Nem perdül táncra örömében, de hamar túlteszi magát a dolgon.
Elregéltem, amit Danieltől megtudtam. Richard kezdettől fogva szimpatikus volt neki. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan tehettem lapátra Jean-Claude kedvéért. Mivel nem világosíthattam fel, hogy az exem vérfarkas, nehéz volt épkézláb magyarázattal előrukkolni. Bár ha jobban utánagondolok, akkor sem lenne könnyebb, ha tudná az igazságot.
– Carl Belisarius – vágta rá, alighogy befejeztem. – Ő a legjobb védőügyvéd Tennesseeben. Személyesen is ismerem. Igaz, szerintem alaposabban is megválogathatná az ügyfeleit. Nemrég védett néhány alvilági figurát, talán te is hallottál a botrányról. Ettől függetlenül remek jogász.
– Szólnál neki, hogy tegye meg az első lépéseket?
– Anita, ehhez szükség lesz Richard meghatalmazására.
– Nem tudom rávenni, hogy ügyvédet fogadjon, amíg nem beszéltem a fejével. Ketyeg az óra, Catherine. Belisarius addig is mozgásba lendíthetné a gépezetet.
– Van már kirendelt ügyvédje?
– Daniel szerint nem hajlandó védőt fogadni. Gondolom, kiutaltak neki egy grátiszjogászt.
– Add meg Daniel számát. Meglátom, mit tehetek.
– Kösz, Catherine, tényleg.
Sóhajtott. – Mondd csak, egészen biztos vagy benne, hogy csak a baráti hűség motivál?
– Hová akarsz kilyukadni?
– Még mindig szereted, igaz?
– Az ügyvédem jelenléte nélkül nem nyilatkozom.
Halkan felkuncogott. – Most nem a vádlottak padján ülsz.
– Mondod te.
– Jól van. Megteszek minden tőlem telhetőt. Csörögj rám, ha odaértél.
Aztán a munkahelyemet hívtam.
A vámpíröldösés ugyanis csak afféle fakultatív elfoglaltságnak minősül nálam. Főmunkaidőben a Halottkeltő Rt.-nél dolgozom, az ország legpatinásabb hullaidéző cégénél, a zombikisüzemek cégszintű úttörőjénél. Nemcsak az elsők vagyunk, hanem a legnyereségesebbek is. Ez javarészt a főnököm, Bert Vaughn érdeme, aki szerintem télen multivitamin helyett tízcenteseket szed, sok-kicsi-sokra-megy alapon. Ami azt illeti, nem igazán nézi jó szemmel, hogy a rendőrszakértői munkám egyre több időmet köti le. Ha most bejelentem, hogy határozatlan időre elutazom, méghozzá személyes ügyben, irtó zabos lesz. Hál’isten hajnali három magasságában csak az éjszakai titkárunk kornyadozik az irodában. Egyébként is, ha Bert nem hagy fel a folyamatos cseszegetéssel és vinnyogással, előbb-utóbb kénytelen leszek felmondani. Az pedig nem volna túl nyerő ötlet. Muszáj zombikat idéznem. A nekromancia nem olyan, mint egy izom, ami csöndben elsorvad, ha az ember sokáig nem edzi. Az erő egy idő után kiszivárog, és önálló életet él. Volt egy tanárom az egyetemen, aki egy szép kora őszi délelőtt felakasztotta magát. Három napig keresték égen-földön. Ennyi időbe telik, amíg a lélek végleg elszakad a testtől. Egyik éjszaka a csoszogó hulla meglátogatott a koleszszobámban. A szobatársam következő nap albérletbe költözött. Kár az ilyenbe a kaland meg az egészséges borzongás.
Szóval megidézem a halottakat – akár így, akár úgy. Nincs sok választásom. Elég jól ismerik a nevem a szakmában ahhoz, hogy szabadúszó lehessek. Kellene egy menedzser, de előbb-utóbb megtalálnának a megbízások. A gáz csak az, hogy semmi kedvem felmondani. A Halottkeltő Rt.-nél dolgoznak a legjobb haverjaim. Mellesleg az adott időre jutó sorsfordulók számában az utóbbi pár hónapban olimpiai csúcsokat döntögettem. Én, Anita Blake, az élőhalottak ostora – a halandó, akinek a lelkén több vámpír halála szárad, mint bármelyik szörnyhóhérén az országban – egy vámpír kispárnája lettem. Ez erősen súrolja a tragikomikum határát, nem?
Csengettek. Felugrottam, mint akibe darázs csípett. Az előző bérlő giccses dallamcsengőjének bágyatag giling-galangolása önmagában már nem szokott kiborítani, de a hajnali háromnegyven nem minősül a szokványos erre-jártam-beköszönök időpontnak. A nyitott bőröndöt a bevetetlen ágyon hagytam, és a nappaliba loholtam. Kispolgári-minimalista ülőgarnitúrám vastag perzsaszőnyegen állt. Élénk mintás díszpárnák hevertek a fehér kanapén és a fotelokon. A bútort én választottam, a szőnyeget és a párnákat viszont ajándékba kaptam. Jean-Claude ízlésvilága nagyságrendekkel kifinomultabb, mint az enyém. Hogy is állhatnék le vitatkozni vele?
A csengő újra megszólalt. Nem volt különösebb okom a parázásra, de a Richarddal kapcsolatos hírek igencsak feldúlták a lelki békémet. Az ajtóhoz oldalaztam markomban a kilencmilliméteres Browning Hi-Powerrel. Már a kilincsen volt a kezem, amikor rádöbbentem, hogy a kibiztosított stukkeren kívül csak egy lenge hálóing van rajtam. A köntösöm a fürdőben lóg. Hja kérem, a fontossági sorrend. Álltam mezítláb a süppedős ezeregyéjszaka szőnyegen, és azon tépelődtem, hogy a köntösért fussak vissza vagy egy farmerért. Ha a szokásos extraböhöm hálópólómban aludtam volna, simán kinyitom az ajtót. De momentán épp szatén hálóing volt rajtam a spagettipántos, mélyen dekoltált, deluxe-mini fajtából. Nem kifejezetten szalonképes öltözet.
A francba.
Némileg irritáltan kieresztettem a hangom. – Ki vagy?
A rosszfiúk ugyebár ritkán csöngetnek.
– Jean-Claude.
Elnyúlt a fejem. Az se ért volna váratlanabbul, ha egy hadosztály bérgyilkos vár odakinn. Mi a búbánatot keres itt? Eltettem a pisztolyt, és lenyomtam a kilincset. A szatén cuccot Jean-Claude-tól kaptam. Ő már látta az egész műsort, nem kellett ide a köntös. Szélesre tártam az ajtót.
Korallszínű inget viselt régimódi mandzsettagombokkal és egyenes szabású keménygallérral. Neokonzervatív darab volt, a gallér és a mandzsetta kivételével valami finoman áttetsző, tüllszerű anyagból. A bíbor minden árnyalatát imádom rajta, és sajna ő tökéletesen tisztában is van ezzel. Vörös szőttes övet fűzött fekete nadrágjába, a zsineg laza csomóra kötve lógott a derekán. Szénfekete szattyánbőr csizmája combközépig ért. Néha, amikor nem vagyok vele, ég a fejem, hogy végül levett a lábamról. Időnként abba a fázisba is sikerül eljutnom, hogy lebeszéljem magam róla. Na jó, majdnem sikerül. De amikor vele vagyok, a lebeszélősdi nem működik. A gyomrom öklömnyi csomóba zuhan össze, és a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve egyenesen a bokámba zuhan. Baromira kell koncentrálnom, hogy az agyamban ne akadjon el a lemez, hogy tyű-azannya-azannya-azannya.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy ma éjjel nem jössz.
Legszívesebben a nyakába csimpaszkodtam volna. De nem vetemedhettem ilyesmire. Nem lett volna úrihölgyhöz méltó. Különben is, megrémisztett, mennyire gerjedek rá – és milyen gyakran. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy agyahagyott drogfüggő. Kénytelen voltam felállítani néhány szabályt. Jean-Claude követte is őket – ha éppen úgy tartotta kedve.
Az a fajta mosoly ömlött szét az arcán, amit egyszerre szerettem és rettegtem. Zavarba ejtő gondolatokról árulkodott; csupa olyasmiről, amit ki-tudja-hányan művelnek elsötétített szobákban, ahol drága parfümtől, izzadtságtól és egyéb kategóriákba tartozó nedvektől nehéz a levegő. Ez az a mosoly, amitől répavörös lesz a fejem. Tulajdonképpen nem is kell mást tennie, csak vigyorognia, és rám tör a forróság. Mintha heherésző fruska lennék, és ez volna az első randim. Szerinte ez bájos. Szerintem kurvára égő.
– Sürgősen fejezd be, oké? – mormogtam.
A mosoly szélesebb lett.
– Ó fájdalom, ma petite, valaki durván félbeszakította gyönyörű álmunkat.
– Szóval olcsó vámpírtrükk volt az egész. Sejthettem volna. – Ez meglepően ellenségesen hangzott. Egy piros pont ide. A forró nyári szél épp felém fújta a kölnijét. Egzotikus virágok és keleti fűszer. Valóságos csapásként élem meg, akárhányszor ki kell mosnom az ágyneműmet. Elveszítem az illatát.
– Arra kértelek, viseld az ajándékomat, hogy álmodhassak veled. Tudtad jól, mi fog történni, ha megteszed. Nos, megengeded, hogy átlépjem a házad küszöbét?
Olyan sokszor járt már nálam, hogy hívás nélkül is simán bejöhetett volna, de ez az átlépjem-a-küszöböd kérdés afféle verbális előjátékká vált közöttünk. Minden egyes alkalommal deklarálnom kellett, hogy totál bele vagyok zuhanva. Ez egyszerre irritált és töltött el eufóriával, mint annyi minden Jean-Claude-dal kapcsolatban.
– Felőlem.
Ellépett mellettem, nem is nézett rám. – Ne légy ilyen morcos, ma petite. Ha valóban akarnád, könnyedén távol tarthatnál az álmaidtól.
Na jó, lapozzunk. – Richard rács mögött ül Tennesseeben.
– Tudom.
Nagy szemeket meresztettem rá. – Honnan tudod?
– A helyi vámpírúr értesített a sajnálatos fejleményekről. Véletlenül se szerette volna, hogy az ő művének tűnjön a dolog.
– Ha ellenünk forralna valamit, a vád gyilkosság lenne, és nem erőszak – jegyeztem meg.
– Valóban – bólintott Jean-Claude. – Akárki is csalta tőrbe drága barátunkat, nyilvánvalóan nem ismeri őt eléggé. A hidegvérrel elkövetett emberölést előbb volnék kész elhinni róla, mint a nemi erőszakot.
Én is valami ilyesmit mondtam. Akkor vajh’ miért bökte a csőrömet a dolog?
– Elmész Tennesseebe?
– A város ura igencsak rossz néven venné, ha az engedélye nélkül lépnék a területére. Az ilyesmi nyílt kihívásnak számít. Hacsak nem egyenesen hadüzenetnek.
– Miért izgatná a fickót, odamegyünk-e vagy sem?
– Nem ismered Colint. Félti a hatalmát. Attól tartok, téged is persona non gratának kiáltottak ki a kies Myertonban.
– Ugye most csak ugratsz? Kerek perec megtiltotta, hogy segítsünk Richardnak?
Jean-Claude bólintott.
– És tényleg azt hiszi, bevesszük, hogy nem ő áll az egész mögött?
– Én hiszek neki.
– Miért? Akár hazudhatott is, mint a vízfolyás.
– Csupán egy maroknyi mester képes rá, hogy eltitkolja az igazságot egy másik mestervámpír előtt. Úgy vélem, Colin nem rendelkezik efféle hatalommal. De nem ezért adok hitelt a szavainak. Legutóbbi alkalommal, amikor egy mestert látogattunk meg, kioltottuk az életét.
– A művésznő ki akart nyírni – vontam meg a vállam.
– Nem – rázta a fejét lassan. – A szó hagyományos értelmében véve nem. Az egész kíséretemet útjára eresztette, rajtad kívül. Téged pedig vámpírrá kívánt tenni.
– Hát nem ezt mondom én is? Ki akart nyírni.
Halovány mosoly villant át az ajkán. – Óh, ma petite, megsebzed a lelkem.
– Hagyjuk a retró maszlagot, Jean-Claude. Ez a Colin, vagy ki a túró nem gondolhatja komolyan, hogy a sorsára hagyjuk Richardot.
– Ő dönti el, kit hív meg a városába, és kit nem.
– És mi csak azért esünk a kívül-tágasabb kategóriába, mert megöltünk egy vámpírmestert, aki nem bizonyult épp’ ötcsillagos házigazdának?
– Nincs szükség rá, hogy megokolja a döntését. Elég, ha egyszerűen nemet mond.
– Gőzöm sincs, ti vámpírok hogy intéztek el bármit is az életben.
– Türelemmel – felelte Jean-Claude. – Véget nem érő türelemmel. Ne feledd, ma petite, nekünk a világ minden ideje a rendelkezésünkre áll.
– Hát nekem nem! – csattantam fel. – Richardnak dettó.
– Pedig ti is megkaphatnátok az örökkévalóságot. Mindössze annyit kell tennetek, hogy elfogadjátok a negyedik jelet. – Halkan beszélt, tökéletesen szenvtelenül.
Vadul ráztam a fejem. – Na nem. Richard és én megbecsüljük azt a keveset, ami az emberségünkből még megmaradt. Mellesleg éppen olyan jól tudod, mint én, hogy szó sincs örökkévalóságról. A negyedik jel közel sem tenne minket halhatatlanná. Addig élnénk, amíg te. St. Louis vámpírurát nehéz megölni, de korántsem lehetetlen.
Hanyagul lehuppant a kanapéra, és maga alá húzta a lábát. Ez nem is olyan egyszerű figura ennyi bőrben. Talán puhább a csizma, mint amilyennek látszik. Na persze.
A fejét a könyökére támasztotta. A tüll ing korallvörös homályában a kereszt alakú sebhely szinte véresnek látszott. Vártam, mikor kezd szívatni, vagy vág le valami megalomán erotikus dumát. De egyiket sem tette.
– Azért jöttem, hogy Richard bebörtönzésének hírét személyesen adjam át neked. – Kutatóan nézett rám. – Úgy gondoltam, nagyon feldúl majd a hír.
– Hogy a fenébe ne dúlna fel? Ennek a vámpírtuloknak lóg egy deszkája, ha tényleg azt hiszi, csak úgy egyszerűen megakadályozhatja, hogy segítsek Richardnak.
Jean-Claude elmosolyodott. – Ashert bíztam meg a kényes diplomáciai feladattal, hogy kipuhatolja, mégis milyen feltételekkel volna hajlandó Colin beengedni téged a területére.
Asher, a régi jó barát nemrég visszatért St. Louisba, és Jean-Claude jobb kezévé avanzsált. Elhúztam a szám. – Miért én, és nem te?
– Kettőnk közül neked van tekintélyesebb gyakorlatod a rendőrségi ügyek kezelésében. – Egyik hosszú, bőrbe bújtatott combját átvetette a kanapé karfáján, átcsúszott felette, és könnyedén talpra szökkent. Mintha egy profi sztriptíztáncost néztem volna, csak éppen a ruhatépkedéssel egybekötött riszálás hiányzott. Tudomásom szerint Jean-Claude sosem vetkőzött közönség előtt. Pedig világszám volna. A legapróbb mozdulatai is fullasztóan erotikusak és leheletfinoman obszcének tudnak lenni. Az embernek olyan gondolatai támadnak, amiktől simán kiégne egy konzervatívabb agy.
– Miért nem hívtál fel? – kérdeztem, de már előre sejtettem a választ. A jelek szerint legalább annyira be van zsongva tőlem, mint én tőle. A szex kétélű fegyver. Micsoda mák.
Megindult felém, szinte siklott a föld fölött. – Vannak hírek, melyeket csak szemtől-szemben lehet átadni. – Olyan közel állt meg hozzám, hogy a hálóingem a csizmája szárához ért. Kicsit előrehajolt, és a vékony szatén szegély finoman a combomhoz simult. Jean-Claude-nak négyszáz éve volt rá, hogy tökéletesítse a technikáját. Gyakorlat teszi a vámpírt.
– Mi ez a szemtől-szemben duma? – kérdeztem elfúló hangon.
Válaszul csak egy sokatmondó mosolyt kaptam.
– Na nem – vágtam rá. – Találj ki valami jobbat, ha kérhetlek.
Gyönyörű arca semmitmondó, óvatos vonásokba rendeződött, csak a szemében izzott fel a sötétség. – Kedvem támadt szabadon ereszteni a forgószelet, mielőtt elmégy.
Elnevettem magam, de nem voltam túl meggyőző. Hirtelen nehezemre esett a szemébe nézni. Az eresszük-szabadon-a-forgószelet a sajátbejáratú terminológiája a szexre. Szívem szerint már rég hozzábújtam volna, de ha megteszem, kit tudja, hová fajulnak a dolgok. Richard bajban volt. Egyszer már cserbenhagytam Jean-Claude miatt. Francnak se hiányzott egy újabb fekete pont.
– Csomagolnom kell. – Sarkon fordultam, és beviharzottam a hálószobába.
Jean-Claude a nyomomba szegődött.
A stukkeremet lecsaptam az éjjeliszekrényre, a telefon mellé. Találomra kikaptam pár zoknit a fiókból, és bedobáltam a bőröndbe, közben pedig ezerrel próbáltam figyelmen kívül hagyni Jean-Claude-ot. Nem volt könnyű. Hanyagul végignyúlt az ágyon, és zavarba ejtően túlöltözöttnek tűnt a gyűrött lepedőn. Csak a szemével követett, ahogy fel-alá járkáltam a szobában. Úgy figyelt, ahogy macska az egeret; kíváncsian, türelmesen. Higanylazán. A fürdőszobába menekültem, hogy összeszedjem a neszesszeremet. Előhalásztam apámtól örökölt, túlméretes borotvaszerszám-tasakomat, amiben a fürdőszobai kütyüimet tartom. Az utóbbi időben többször kellett elutaznom hosszabb-rövidebb időre, és hát – rend a lelke mindennek.
Megtorpantam az ajtóban. Jean-Claude a hátán feküdt, és felém nyújtotta a kezét. – Mire vársz még, ma petite?
Megráztam a fejem. – Te is tudod, ha most elkezdjük, nincs megállás. Be kéne fejeznem a csomagolást, és még fel is kell öltöznöm. Kifutok az időből.
– Hát ennyire elveszítettem volna a vonzerőmet? Vagy az aggodalmad ennyire elvakít?
Felpattant, és árnyékként követett, ahová csak mentem. Kecses lassított felvételben mozgott, míg én ide-oda ugráltam, mint a töketlen veréb. Simán lépést tartott velem, ügyesen és elegánsan. Mintha egy puhaléptű ragadozó üldözne, akinek önelégült képére van írva, hogy úgyis elkaplak. Amikor másodszor rohantam bele teljes svunggal, felment az agyvizem. – Szállj le rólam! Idegesítesz. – Olyan rohadtul közel volt, hogy libabőrös lettem tőle.
– Évszázadok óta álmodom arról, hogy a magam ura leszek – mondta lassan. – Hogy körülbástyázom magam saját hatalmam erejével. És most, hogy végre karnyújtásnyi közelségbe került a cél, épp azt a halandót kell félnem, akivel valamennyi ambícióm egy csapásra valóra válhatna.
Megálltam előtte, mindkét kezem tele ingekkel és műanyag vállfákkal. – Kiről beszélsz?
– Richardról, természetesen.
Olyan érzések váltakoztak ijesztő sebességgel az arcán, amiket csak ritkán láttam rajta. Bizonytalanság. Kétely. Félelem. Csupa tök normális emberi érzelem. Talán ezért festettek Jean-Claude-on olyan zavarba ejtően.
– Mi okod volna félni Richardtól?
– Követeli majd, hogy válassz.
– Ha nem vetted volna észre, Richard ki nem állhat engem. Még veled is többet kommunikál, mint velem.
– Nem egészen így értettem. Egyébként sem téged gyűlöl, hanem a tényt, hogy mellettem döntöttél. Ez óriási különbség. – Leült az ágy szélére. Ha nem ismerem, még azt találtam volna mondani, hogy szomorú. Beszarás. A blúzokat átnyaláboltam a bal kezembe, és megsimogattam az arcát. – Emlékeztetnélek rá, hogy veled vagyok, nem Richarddal. Már ha nem tűnt volna fel.
– Ez vajmi keveset változtat a tényeken, ma petite. Mióta itt vagyok, még csak meg sem csókoltál.
Menten lehidalok. – Ezt értsem úgy, hogy megbántottalak?
– Értsd, ahogy tetszik.
Az ingeket a bőröndre dobtam, és átöleltem a vállát. Az áttetsző anyag durvább szövésű volt, mint amilyennek látszott; akár egy finom damilháló. A karját a derekam köré fonta, és magához húzott. A combját a lábamnak szorította, hogy moccanni se bírtam. Önkéntes fogoly voltam, úgyhogy kivételesen eszembe se jutott tiltakozni.
– Ha volna rá időnk... – suttogtam a hajába –, végignyalnám a puccos ingedet. Szerinted érezném a tested ízét a szöveten keresztül?
Elégedetten felkuncogott. Tetőtől talpig libabőrös lettem, és a mellbimbóim majdnem átszúrták szatén hálóingemet. Olyan dolgokra volt képes a hangjával, amire a legtöbb férfi a kezével se. Mégis parázott, hogy otthagyom Richard miatt.
Őt és a triumvirátust. Na ja.
A homlokát a mellkasomnak döntötte. Az arcát befúrta a két mellem közé, és addig dörgölőzött hozzám, amíg gyorsabban nem kezdtem szedni a levegőt. Az állam a hajába támasztottam, és összesimultam vele. – Richard bajban van, és egyikünk sem teheti meg, hogy a homokba dugja a fejét. Ebben azért alapvetően egyetértünk, nem?
Felemelte a fejét. – Csókolj meg, ma petite.
Ez úgy hangzott, mint egy kérés. Még mindig tud meglepetéseket okozni.
Gyengéd puszit nyomtam a homlokára. – Nem gondoltam volna, hogy az önbizalomhiány téged is elfog néha.
– Mert nem is – mosolygott csöndesen. – Úgy látszik, a legrosszabbat hozod ki belőlem.
Az arcát fürkésztem. – A szerelem elméletileg megerősít, és nem elbizonytalanít.
– Elméletileg – hagyta rám.
Lehajoltam hozzá, és puhán megcsókoltam. Gyengéden végigharapdáltam a felső ajkát. Válaszul a két kezébe fogta az arcomat. Mintha finom bort akart volna az utolsó cseppig kiinni, egyre követelődzőbben, mohóbban, éhesebben tapadt a számra. Elernyedtem a karjában. A tépőfogai nekifeszültek a nyelvemnek. Hirtelen éles fájdalmat éreztem, és a vér édeskés íze töltötte meg a számat. Mélyről felbugyogó, artikulátlan hangot hallatott, és a következő pillanatban az ágyon találtam magam. A szeme egyetlen világító kékség volt, pupilláit elmosták a vágy hullámai. Oldalra fordította a fejem, a nyakamat szaglászta és nyalogatta.
– Vér nem lesz, Jean-Claude. Megegyeztünk.
Egész testében elernyedt, arcát a gyűrött lepedőbe temette. – Kérlek, ma petite.
Meglöktem a vállát. – Mássz le rólam.
A hátára gördült, a plafont bámulta. Nem nézett rám. – Bármely porcikámmal behatolhatok tested bármely nyílásába, te mégis megtagadod tőlem az intimitás végső, leggyönyörtelibb aktusát.
Lekászálódtam az ágyról. Óvatosan álltam fel, még mindig nem bíztam erősen remegő térdemben. – Naná. Nem vagyok kaja.
– Ez több mint puszta táplálkozás, ma petite. Bárcsak hagynád, hogy bebizonyítsam.
Megragadtam a halomnyi blúzt, egyesével lerángattam őket a vállfákról, és begyűrtem a bőröndbe. – Nem csapolhatsz meg. Így szólt az egyezségünk, emlékszel?
– Felajánlottam neked mindent, ami vagyok. Te mégsem fogadsz el. – Az oldalára fordult. – Kötöznivaló bolond lennék, ha nem volnék féltékeny Richardra.
– Veled szexelek. Vele kötözködöm.
Nem vette a poént.
– Az enyém vagy, és mégsem vagy az enyém. Nem adod magad át mindenestül, ahogyan kell.
– Nem vagyok a tulajdonod. Se a cicusod, se a törölköződ, se a reggelid.
– Ha el tudnád fogadni a Richardban lakó vadállatot, neki feltétel nélkül odaadnád magad.
Begyömöszöltem az utolsó blúzt is, majd rávágtam a bőrönd tetejét. – A francba, Jean-Claude, ez lejátszott meccs. Kár több szót vesztegetni rá. Ha te volnál bajban, ugyanezt tenném. – Becipzáraztam a bőröndöt. – Zárjuk le a vitát. Nem fogok vérbankot játszani, csak hogy megcirógassam a vámpírlelkedet.
Megcsörrent a telefon. Halleluja.
– Anita? Hogy vagy ezen a csillagfényes nyári éjszakán? – Asher hangja tenyérbe mászóan hasonlít Jean-Claude-éra. A stílusa dettó.
– Soha jobban. Mi az ábra?
– Beszélhetnék Jean-Claude-dal?
Majdnem megmondtam neki, hová menjen, de Jean-Claude már nyújtotta is a kezét. Szó nélkül a markába nyomtam a kagylót.
Franciául dumáltak, mint mindig. Igazán frankó, hogy tudnak valakivel az anyanyelvükön kommunikálni, de az én nyelvtudásom sajna közel sem elég, hogy követni tudjam a társalgás menetét. Úgy beszélnek előttem, mint egy kiskölök előtt, akinek nem elég a szókincse, hogy bevegye a beszélgetés élesebb kanyarjait. Egyszerűen nem tehetnek róla. A sokévszázados vámpírok taplók, és kész.
Amikor Jean-Claude átváltott angolra, egyenesen hozzám intézte a szavait. – Colin kereken megtagadta a kérésünket. Azt üzente, egyetlen emberem se teheti be a lábát Myertonba.
– Remek. Ha nem segítesz, majd megcsinálom egyedül.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ezzel mindannyiunk nevében az arcába vágod a kesztyűt?
A francba.
– És ha beszélek a fejével?
Jean-Claude felvonta a szemöldökét. Aztán szó nélkül bepötyögte a számot.
– Colin, itt Jean-Claude. Igen, Asher beszámolt a döntésedről. A halandó szolgám, Anita Blake kíván szót váltani veled. – Egy percig hallgatott. – Nem, fogalmam sincs, miért. – Odanyújtotta a kagylót, aztán kényelmesen bevackolódott az ágyba, fejét az ágytámlának támasztotta. Felkészült a műsorra.
– Colin?
– Eegen.
Népiesen ízes közép-amerikai akcentus. Nagyságrendekkel kevésbé egzotikus, mint a legtöbb mestervámpíré.
– A nevem Anita Blake.
- T’om. Hallottam rólad. – Colin rágógumizott a szavakon. – Te vagy a Hóhér.
– Nem hivatalos ügyben kereslek. A barátom bajba került. Segítségre van szüksége.
– Az az ember a szövetségetek tagja. Ha idejössz, már ketten lesztek ellenem. Nem vállalhatok ekkora kockázatot.
– Asher szerint Jean-Claude összes emberének megtiltottad a belépést. Igaz ez?
– Eegen – felelte egykedvűen.
– De hát miért, az isten szerelmére?
– A vámpírok tanácsa fél Jean-Claude-tól. Gondolom, megvan rá az okuk.
– Nézd, neki nem kell se a hatalmad, se a pozíciód, se a városod. Mestervámpír vagy, érzed az igazság ízét a szavaimban.
– Komolyan mondod, értem én. De te csak a szolga vagy, galambom. Jean-Claude a mester.
Galambom? Édes Jézus.
– Igazán ne érts félre, de mire kellene Jean-Claude-nak Myerton? Még ha valami őrült Dzsingisz-kán-inváziót is tervezne, nem a te területeddel kezdené. Ha valakit le akarna igázni, a szomszéd vámpírurakat célozná meg.
– Talán van itt valami, amire fáj a foga – mondta Colin. Szinte tapintható volt a félelem a hangjában. A mestervámpírok általában jobban véka alá tudják rejteni az érzelmeiket.
– Megesküszöm neked, amire csak akarod, hogy nincsenek hátsó szándékaink. Elmegyek Richardért, és kihozom a fogdából. Ennyi az egész. Megegyeztünk?
– Nem! – csattant fel. – Egyiktek se jöhet ide.
– Colin, tudom, hogy félsz... – Legszívesebben abban a szent pillanatban leharaptam volna a nyelvem. De már túl késő volt.
– Honnan tudod, mit érzek? – A félelme túlcsordult, végül mégis a harag győzedelmeskedett. – Egy közönséges halandó szolga, aki kiszagolja egy mestervámpír félelmét... És te még azt kérded, miért nem akarlak a városomban tudni.
– Nem szagoltam ki a félelmedet, Colin. Még egy töksüket is simán hallotta volna a hangodon.
– Előbb kell ahhoz fölkelned, galambom, hogy velem szórakozz. Egyébként is pocsékul hazudsz.
Kezdett begörcsölni a vállam. Nem kell sok, hogy eldurranjon az agyam, és Colin jó úton haladt. – Elárulnád, hogy a bánatba segítsünk Richardnak, ha senkit se engedsz a közelébe? – Tagoltan és halkan beszéltem, de a torkom összeszorult. A hangom egy árnyalatnyit mélyebb lett az erőfeszítéstől, hogy ne kezdjem el tépni a hajam.
– Hogy mi lesz a triumvirátusotokkal, az nem tartozik rám. Az enyéim védelme annál inkább.
– Ha bármi történik Richarddal emiatt az ostoba késedelem miatt, gondoskodom róla, hogy az rád is tartozzon. – Még mindig normál hangerőn beszéltem. Egy piros pont ide.
– Eegen. Látod, tubicám, máris eljutottunk a fenyegetőzésig.
– Nem hagyom, hogy a paranoiád miatt Richardnak egy haja szála is meggörbüljön.
– Ha idejössz, meghalsz.
A görcs a vállamból felkúszott a nyakamba. Ilyenkor szokott előjönni belőlem a világnagy tapló. – Ne állj az utamba, és én se állok a tiédbe. Ha baszakodsz velem, kivonlak a forgalomból. Vetted, rurálköcsög?
Jean-Claude a telefon után kapkodott. Pár másodpercig elkeseredett közelharcot folytattunk a kagylóért, de még sikerült Colint betonfejű vérdinnyének neveznem, meg még pár durvább dolognak, amire nem emlékszem kristálytisztán. Jean-Claude bocsánatot kért az üresen búgó telefonkagylóba. Letette, aztán hosszan rám meredt. A tekintete minden szónál ékesebben beszélt.
– Mondhatnám, hogy szóhoz sem jutok a döbbenettől, vagy hogy fel sem tudom fogni, mit tettél az imént. De nagyon is felfogtam. A kérdés csak az, vajon te felfogtad-e?
– Hazahozom Richardot. Megkerülöm Colint, vagy letarolom, mint egy úthenger. Csak rajta múlik.
Jean-Claude fájdalmasat sóhajtott. – Jogában áll, hogy példátlan durvaságodat hadüzenetnek tekintse. Szerencsére Colin híres az óvatosságáról. Jobb esetben kivár, hogy lássa, teszel-e ellenséges lépéseket. Rosszabb esetben megöl, ahogy beteszed a lábad Myertonba.
– Mégis mit kellett volna tennem?
– Már nem számít. Ami megtörtént, megtörtént. Ám ez némileg változtat a terveinken. Természetesen így is igénybe veheted a magánrepülőmet, de nem mehetsz egyedül.
– Velem jössz? – néztem fel reménykedve.
– Ha elkísérnélek, Colin biztosra venné, hogy az életére törünk. Küldök veled pár embert.
- Na, álljon meg a menet...
Felemelte a kezét. – Nem, ma petite. Gyerekesen oktalanul és elhamarkodottan cselekedtél. A triumvirátus mágikus kötése mindhármunknak hatalmat ad, ám mint mindennek, ennek is megvan a maga ára. Ha netán a pillanat hevében megfeledkeztél volna róla, már nemcsak a saját életeddel játszol.
Sóhaj.
– Kiket küldesz velem?
– Azt bízd rám.
– Naná – fintorogtam.
Felemelkedett, és a haragja úgy vágott végig rajtam, mint a csípős szél. – Veszélybe sodortál engem, Richardot és saját magadat. Zabolátlan indulatoddal kockára tetted mindazt, ami a miénk, és ami egy kis szerencsével valaha is a miénk lehet.
– Előbb-utóbb te is ultimátumot adtál volna neki, Jean-Claude. Ismerlek. Egy-két napig alkudoztál és érveltél volna, aztán frankón ráuntál volna a játékra.
– Ilyen biztos vagy ebben?
– Halál biztos. Colin totál be van gazolva tőled. Előbb harapná le a nyelvét, minthogy önként és dalolva beengedjen minket a városába.
– Nemcsak engem fél. Te vagy a Hóhér. A fiatal vámpírokat azzal fenyegetik, hogy elég egy meggondolatlan cselekedet, és te eljössz értük, hogy a koporsójukban döfd át a szívüket.
– Ezt most találtad ki. Ugye?
A fejét rázta. – Nem, ma petite. Akár tetszik akár nem, a neved rettegést kelt közöttünk.
– Ha találkozom Colinnal, majd próbálom nem ráhozni a szívbajt.
– Lesz alkalmad találkozni vele, ebben biztos lehetsz. Meg fog hívni, ha megbizonyosodott róla, hogy nem jelentesz veszélyt a számára. Vagy ott lesz, amikor lecsapnak rád.
– Öt nap múlva telihold. Ne húzzuk tovább az időt.
– Kit akarsz meggyőzni, engem vagy önmagad?
Jól van, na. Felszaladt bennem a pumpa, és baromságot csináltam. Általában jobban tudok uralkodni magamon.
– Sajnálom.
Jean-Claude hangos horkantással válaszolt. – Valóban? – Felemelte a kagylót. – Szólok Ashernek, hogy azonnal kezdjenek csomagolni.
– Ashernek? – kérdeztem vissza. – Ő nem jön velem, az ziher.
– De még mennyire, hogy megy!
Már nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de fenyegetően rám szegezte porcelánfehér mutatóujját. – Ismerem Colint. Olyan kíséretre lesz szükséged, amely méltó St. Louis vámpírurának halandó szolgájához, és elég erős ahhoz, hogy megállja a helyét a helyi mester embereivel szemben. Én döntöm el, ki megy, és ki marad.
– Igazán kedves, hogy le se bagózod a véleményem.
– Nincs idő a kedvességre, ma petite. Hogy is mondtad? Ne húzzuk tovább az időt. – A kezét az ölébe ejtette. – Ha esetleg magaddal akarnál vinni néhányat a leopárdjaid közül, azt nem ellenzem. Ashernek és Damiennek szüksége lesz táplálékra, amíg távol vannak. Nem vadászhatnak Colin területén. Az nyílt kihívásnak minősülne.
– Azt akarod, hogy csomagoljak pár vércicát az útra, hogy az embereid két lábon járó éléskamrának használják őket?
– Küldök néhány vérfarkast is – vont vállat közönyösen.
– Asszem elfelejtetted, hogy a falka lupája vagyok.
Richard vette rá a farkasokat, hogy elfogadjanak engem mint lupát. Ez persze akkoriban történt, amikor még jártunk. A lupa – normál esetben – a falkavezér barátnőjét jelenti, aki persze – úgyszintén normál esetben – vérfarkas, és nem szimpla ember. A leopárdok úgy jöttek a képbe, hogy megöltem az éppen aktuális vezetőjüket. Nem volt köztük egyetlen domináns sem, aki a helyébe léphetett volna, hogy megvédje őket. Csórikáim egyik napról a másikra szabad prédává váltak. Ez bizonyos szempontból az én saram volt, szóval kénytelen voltam a tyúkanyószárnyaim alá venni őket. Mivel nem vagyok alakváltó, ez tömören és velősen azt jelenti, hogy szarrá lövök bárit, aki cicózik velük. A helyi szörnyetegek vették az adást, mert békén hagyták a leopárdokat. Csipkézd ki minél több szörny bundáját, és menten megnő a renoméd.
Jean-Claude hűvösen pillantott rám a kagyló fölött. – Úgy látszik, az ember egyetlen szörnyeteget sem inzultálhat St. Louisban anélkül, hogy veled ne találná szembe magát.
Nahát, sikerült felhúznom.
Nem hibáztatom. Ez egyszer. Kivételesen.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza