Főkép

Nem vagyok teljesen elégedett McKenna új sorozatának indítóregényével. Eléggé felemás érzések kavarognak bennem, ami miatt nem tudom azt mondani, hogy „szerintem ez egy jó könyv”. De vegyük sorra, pro és kontra, miért is jutottam erre a megállapításra.

A szigetvilág igen érdekes hely. A mágia ismeretlen errefelé, az emberek nagyritkán, akkor is csak félve mernek beszélni róla. Helyette a jóslás és a jövőlátás nyert teret, a különféle jelekből olvasni tudókat nagy becsben tartják errefelé. Az köztudott szerte a világban, hogy ha egy mágus idetéved, és lelepleződik, nem sok esélye van az életben maradásra.

A szigetek különböző hadurak uralma alatt állnak, központi vezető nincs. A birtokok cserekereskedelmet folytatnak egymással, a pénz ismeretlen fogalom. Maguk a hadurak több feleséget tartanak, általában hármat. A birtok gazdasági vezetése a feleségek dolga, a férj garantálja a biztonságot és olvassa az előjeleket. Az öröklés kérdése érdekes és kényes kérdés errefelé. Hogy elejét vegyék a családon belüli viszályoknak, a hadurak ilyen-olyan, vagy humánus, vagy a legkevésbé sem emberbarát módon szabadulnak meg a fiúgyermekektől, kivéve persze az elsőszülöttjüket.

Az történet maga nagyon jól ki van találva; a mágiát utálattal vegyes félelemmel szemlélő és tűzzel-vassal irtó szigetvilágiak kénytelenek szembesülni azzal a ténnyel, hogy eddigi békés, nyugodt életüknek percek alatt vége szakad, mert dél felől irgalmat nem ismerő, pusztító varázslók és csatlósaik érkeztek hozzájuk.

Az ellenállás ilyen körülmények közt eléggé reménytelen és nagyjából lehetetlen is, bár dél hadurainak józanabb felét fűti a kötelességtudat, hogy meg kell védeniük birtokaikat és a benne élőket. Ezért egyikük, Daish Kheda, feladja eddigi kényelmes életét és mindenét hátrahagyva északra indul, hogy ott lelje meg a választ a mágusok kiűzésére, mivel saját eszközeivel erre képtelen.

Mindez rendben is van, a regény végén minden, mindenki számára rendeződik, a dolgok a helyükre kerülnek, McKenna viszont csavar egyet a dolgok menetén. Ez a csavar frappánsnak is tűnhet de, tekintve az előzményeket, nekem kicsit izzadságszagúnak tűnik. Mivel az írónő szinte minden szálat „elvarrt”, saját magát kényszeríti abba helyzetbe, hogy egy számomra szalmaszálnak tűnő lehetőségbe kapaszkodva tudja majd folytatni a regényciklust.

A regény elején nagyon tetszettek Kheda belső monológjai és visszaemlékezései, azonban egy idő után már kezdett zavarni és idegesíteni a dolog, mert egyre többször tér vissza az író a Khedát foglalkoztató problémák taglalásához, amelyben semmi újdonság nincs, a főszereplő csak magát ismételgeti, felesleges köröket futtatva az olvasóval.

Hasonló a helyzet a leírásokkal is. Rendkívül érzékletes és minden részletre kiterjed McKenna figyelme. Az a baj ezzel, hogy így sikerül „túlírnia” a regényt és nagyon sok felesleges dolgot belevinnie a történetbe.

(Azért nem annyira vészes a helyzet, mint Janny Wurst „Fény és Árnyék háborúja” sorozata esetében, ahol a leírások jól eltaláltak, ellenben a látszat szerint mindig történik valami, de voltaképpen két vagy három kötet óta egy helyben toporog a történet. McKenna talán Raymond E. Feisthez áll leginkább közel, azonban David Gemmell zseniálisan tömör és mégis profi leírásaival egyikük sem veheti fel a versenyt.)