Főkép

Azok közül, akik a kilencvenes évek közepét rock-rajongóként élték meg, kevesen vitatnák, hogy a korszak egyik meghatározó bandája a Faith No More volt. A klasszikus kemény zene nagyjai többnyire kiégtek, vagy új utakat kerestek - általában kevés sikerrel -; a rockzenében mára egyik uralkodó iskolává vált szimfonikus, operai alapokra helyezett metált játszó bandák viszont még épp csak, hogy elindultak az általuk választott úton.

A metál és rap elegyéből kialakult, egyfajta crossover zenei stílus akkorra egyedül maradt hiteles képviselője ellenben a tagvesztést - Jim Martin kiszállását - követően megújult erővel és ihletettséggel vágott neki ismét az albumkészítésnek. Az eredmény pedig a Faith No More legjobb lemeze lett, talán az egy Epicet kivéve, ami a legnagyobb slágerekkel mindenképp hasonló színvonalat képvisel. A Fool For A Day ugyanakkor kiforrott ízlésű, a zenélés minden csínját ismerő muzsikusok elsöprő erejű alkotásait tartalmazza.

Megtalálható rajta a leginkább az „Evidence” által példázott, dzsesszes beütése ellenére is kemény, merengős zene, a „Cuckoo For Caca” némileg Black Sabbathos, de inkább ordítós-üvöltős-zúzós hardcore metálja, a „Caralho Voador” latinos, mexikói tánczenéből eredeztethető alternatív muzsikája, no meg a talán viszonylagos lassúsága ellenére thrash-punknak nevezhető „What A Day” elborulása. És az ezek közötti összes átmenet.

Mike Patton hangja néhol operai magasságokba emelkedik, néhol gúnyosan lekezelő modorban rappel, néhol pedig a hardcore és a death metal legkiválóbb képviselőit megszégyenítő módon üvölt, jószerével artikulálatlanul. Ez utóbbi minőségét leginkább az album számomra egyik „legkedvesebb” nótájában, az „Ugly In The Morning”-ban „élvezhetjük ki”. Rögtön erre következik a szerintem valaha írt legjobb punk-metal dal, a „Digging The Grave”. Ebben az eltalált gitár-riffek megszólaltatója mellett elsősorban a hipnotikus ritmusokat kiütő Mike Bordin dobos remekel.

Valahol mélyen mégis furcsa kettősséget érzek a dalok mögött. Mintha az addigra bármit eljátszani képessé vált, ennek ellenére továbbra is „ronda”, de legalábbis felháborító zenék írásával kísérletezgető banda nem tudná, merre tovább. Ezt a meghasonlottságot lehetett érezni az albumot követő koncertturné budapesti buliján is, ahol a gitáros folyamatosan rugdalta a hol működő, hol elnémuló hangfalakat, közben Billy Gould basszeros akkor is zenét produkált, amikor csak úgy, vakon, ököllel rásózott hangszerére.

Lehetséges, hogy mindennek oka az együttes szellemi atyjának, a billentyűs Roddy Bottumnak nem titkolt szexuális orientációja iránti ellenszenv volt, ám az is meglehet, hogy egyszerűen úgy érezték, immár mindent elmondtak, ami a rockzenéről elmondható. Mert hiszen erről szól ez a lemez. A King For A Dayjel végállomáshoz érkezett a rockzene egyik vonata, ahonnan már csupán visszafordulni, vagy mintegy a világ széléről a tátongó ürességbe zuhanni lehet.

Ha bárki kíváncsi, mivé érhet a teljességgel eklektikussá vált rockzene, a King For A Day kötelező darab. De ami a legfontosabb: az album a mai napig frissen hat, mondani akar és tud valamit a hallgatónak, nekünk. Egyike azon valóban kevés produkcióknak, melyeknek - mivel egyetlen, a tökéletesen eltaláltnál akárcsak fikarcnyival is gyengébben sikerült számot sem találok rajta - a megszokott lemez-osztályozási skálán tízből tizet adnék.

Az együttes tagjai:
Mike Bordin - dobok
Roddy Bottum - billentyűs hangszerek
Billy Gould - basszusgitár
Mike Patton - ének

Közreműködik:
Trey Squance - gitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Get Out
2. Ricochet
3. Evidence
4. The Gentle Art Of Making Enemies
5. Star A. D.
6. Cuckoo For Caca
7. Caralho Voador
8. Ugly In The Morning
9. Digging The Grave
10. Take This Bottle
11. King For a Day
12. What A Day
13. The Last To Know
14. Just A Man