Főkép

Soha nem értettem, a Stones körüli őrületet. Jó-jó, remek banda, de azért egy ideje már nem tudnak újat mondani. A biztonság kedvéért végig is hallgattam az életművet, hogy belássam, a kritikusoknak igazuk van: 1972 óta nem nagyon tudtak újat mondani. Az Exile on Main Street nem csak a banda legjobb albuma, hanem minden idők legragyogóbb lemezei között is ott van, méghozzá elég előkelő helyen. Azóta akárhány albumot adott ki a Stones, mindenki ehhez mérte. Az összehasonlításból azonban mindig az Exile került ki győztesen. Joggal. A Bridges to Babylon sem volt rossz, de csak a megrögzött rajongók bíztak abban, hogy Jaggerék durrannak még egy nagyot. Persze ott volt a Forty Licks, ami bizonyította: színpadon verhetetlenek, de a letűnt korok dicsőségéből már ők sem tudnak sokáig megélni.

Erre tessék. Itt van az A Bigger Bang. Volt ugye a Big Bang, de annál is lehet valami nagyobb, ezért a Bigger Bang. Bármely más bandától szembeszökő, arcátlan pofátlanság lett volna egy ilyen albumcím, pláne úgy, hogy egy ilyen kijelentésnek meg is kell felelni. Napok óta döbbenten hallgatom, hogy a Stones megfelel. Sőt, nem csak megfelel: túlnő minden várakozáson. Egészséges kétellyel kezdtem el hallgatni a lemezt, de az első nótánál már felkaptam a fejem. Mintha az Exile szólalt volna meg. A „Rough Justice” olyan energiával indul, hogy nem lehet neki ellenállni. Aztán a második dalnál kiderült: ez nem az Exile, hanem egy legalább ugyanolyan kiváló album.

Mert mit is csináltak Jaggerék. Először is: nem akartak többek lenni, mint amik. Ez a világ legjobb rockbandájánál kérdéses vállalkozás, de nekik sikerült. Nekik már alig kell megfelelni bármilyen várakozásnak, rájuk már nem nehezedik nyomás, nekik csak zenélniük kell. Nem akartak slágereket írni, nem akartak modernek lenni, nem akartak visszamenni a múltba. Minek. Volt nyolc évük, hogy összerakják ezt az albumot.

A sound ugyanaz, és mégsem. Lehet, hogy Dennis Learynek igaza volt, és Keith Richards az összes narkót elszívta és belőtte magának, plusz az összes alkoholt is megitta, de ez nem hallatszik a játékán. Vagy éppen ez kellett ahhoz, hogy még hatvanévesen is így tudja tépni a húrokat. Ilyen szaggatottan, nyújtottan, tempósan, bluesosan. Vagy hogy ilyen őszintén énekeljen, mint a „This Place is Empty” című dalon. Mintha Richards is eljutott volna oda, ahova Gregg Allman: az évek elrepültek, nem vagyunk már energiától kirobbanó fiatalok, hanem megfáradt, sokat látott és tapasztalt vénemberek.

Sok igazság van abban is, hogy Charlie Watts nem a világ legjobb dobosa, de nem véletlenül ő ül a világ legjobb rockbandájának dobszerkója mögött idestova negyvenakárhány éve. Olyan svungja van, hogy hátborzongató. Eszetlen tempót diktál, és azt végig tartja is. (Az egyik legjobb példa az „It Won’t take Long”). Jaggernek pedig sikerült a parádés szólólemezeihez hasonló nótákkal előállnia (a „Rain Fall Down” bármelyik szólóalbum éke lehetett volna). De ha ez nem lenne elég, évek óta nem énekelt ilyen jól. Valamit nagyon tud, és azt itt még jobban csinálja. Manírok és pretenciók nélkül, szívből énekel.

Na és az, amit Ronnie Wood Richardsszal összegitározik a „Back of My Handen”-ben, az példa nélkül álló. Nem véletlenül volt a Stones egy időben a világ legjobb bluesbandája is. Mert ez a nóta a white boy blues legdicsőbb napjait idézi. Ráadásul Jagger ismét politizál a lemezen, ami most jól veszi ki magát. Azt tudjuk, hogy finoman szólva ki nem állhatja George W. Bush amerikai elnököt, mert ezt többször elmondta. De most el is énekli egy meglepően őszinte nótában, a „Sweet Neo Con”-ban (nagyjából: „Édes kis neokonzervatívom”). Jagger nem lacafacázik, rögtön így indít: „You call yourself a Christian/I think that you`re a hypocrite/You say you are a patriot/I think that you`re a crock of shit.” („Kereszténynek hívod magad/Szerintem hipokrata vagy/Hazafinak hívod magad/Szerintem egy hazug köcsög vagy.”) És még ez is a helyén van. Jagger szájából legalábbis.

Nem igyekeztem hibát találni a lemezen: egy mestermű esetében még a hibák sem azok, amik. Nem tudni, minek köszönhető az a briliáns album. Biztos a remek producerek is közrejátszottak (Don Was és The Glimmer Twins) a végeredményben, elvégre Was a legjobbak egyike. De ők szerintem már csak csiszoltak a pazar végeredményen, ráadásul a Bridges to Babylonnak is ők voltak a producerei. Jagger és Richards leültek, írtak 16 óriási nótát, aztán bementek egy stúdióba, jól felvették, aztán megint világkörüli turnéra indulnak.

Mit üljenek a babérjaikon? Csináltak egy irgalmatlanul jó lemezt, de hamarosan indulniuk kell, mert a világ legjobb rockbandájának az arénákban a helye. Mert az A Biggern Bangnél ékesebb bizonyítékot nem lehet találni arra, hogy a Stones egy banda. Együtt vannak, élnek, lélegeznek, zenélnek. Szívből, profin, közösen. Két koncert között pedig már fejből tudják, hol vannak a legjobb kocsmák, és szerintem Richardsnak sem okoz gondot egy-egy jointot felhajtania, ha éppen kifogy a készlete. De közben zenélnek, és ez így helyes, mert rajtuk kívül nagyon kevesen tudnak csak.

A lemezen szereplő számok listája:
1. Rough Justice
2. Let Me Down Slow
3. It Won`t Take Long
4. Rain Fall Down
5. Streets Of Love
6. Back Of My Hand
7. She Saw Me Coming
8. Biggest Mistake
9. This Place Is Empty
10. Oh No, Not You Again
11. Dangerous Beauty
12. Laugh, I Nearly Died
13. Sweet Neo Con
14. Look What The Cat Dragged In
15. Driving Too Fast
16. Infamy

Diszkográfia:
The Rolling Stones (1964)
The Rolling Stones 2. (1965)
Out of Our Heads (1965
Aftermath (1966)
Between the Buttons (1967)
Their Satanic Majesties Request (1967)
Beggars Banquet (1968)
Let It Bleed (1969)
Sticky Fingers (1971)
Exile on Main Street (1972)
Goats Head Soup (1973)
It’s Only Rock ’n’ Roll (1974)
Black and Blue (1976)
Some Girls (1978)
Emotional Rescue (1980)
Tattoo You (1981)
Undecover (1983)
Dirty Work (1986)
Steel Wheels (1989)
Voodoo Lounge (1994)
Bridges to Babylon (1997)
A Bigger Bang (2005)
Live at the Max (2009) DVD