Főkép

Szinte bármikor máskor szívesen néztem volna a két előzenekart – de nem a Nevermore előtt. De azért pár szót róluk is.

A Mercenary egy fiatal dán banda, ami a dánokra jellemző módon különbözik a többi északi ország csapataitól. Mégis az volt az érzésem, hogy amit csak szeretnek a metalban, azt mind belerakták a saját zenéjükbe. Széles látókörük persze dicséretes, hiszen a klasszikus heavy metaltól a dallamos death metalon és a black-en át a modernebb dolgokig kisebb vagy nagyobb mértékben szinte minden hatott rájuk, s nem mellesleg jól is zenélnek (a szólógitáros pl. virtuóz zenész), de ha az ember nem hallotta sokszor a lemezüket (ahogy én sem), akkor egy idő után túl sok, sőt, néha picit unalmas is. Ezzel együtt érdekes, igényes, ígéretes banda.

A német Dew-Scented-nek már jó pár albuma megjelent, és olyasmi, igen eltalált és súlyos thrash metalt játszanak, ami a Slayerhez hasonlít a leginkább, még ha az ének másfajta is. Valóban szinte tobzódott erőben-energiában a koncertjük, s ha lemezeik nem is tartoznak az irányzat alapművei közé (inkább azért, mert azok jobbára min. 10 éve születtek), azok is nagyon rendben vannak, nem csak élő teljesítményük. Más kérdés, hogy az utánuk következő másfél óra fényében jószerével emlékfoszlány sem maradt bennem az egészről…

Most tudatosult bennem, hogy a Nevermore-ban még soha nem csalódtam. 1995-ben jelent meg a Seattle-i zenekar első lemeze, és azóta csak olyasmit adtak ki a kezük közül, ami előbb vagy utóbb totálisan meggyőzött. Arról, hogy a Nevermore = Metal. A lehető legjobb értelemben.

Metal körökben általános vélekedés, hogy a grunge-alternatív rock lázat, amit a ’90-es évek elején indított el többek között az MTV, és ami kis híján minden kaput bezárt az akkor divatjamúlttá és nevetségessé nyilvánított heavy metal műfaj előtt, a Hammerfall nevű svéd csapat ’90-es évek közepe felé megjelent lemezei tartották életben. Nyilván ez sarkított megállapítás, de tény, hogy amikor a nagy öregek java kibukott, meghasonlott, akkor jött ez a svéd fogat a teljesen a ’80-as évek true heavy metalját idéző zenéjével (külsőségekben is hozva az akkori bőrös-szegecses-motoros-sárkányos-pallosos dolgokat).

Magam is látok igazságot ebben az álláspontban, de ezután a koncert után azt mondom, ha a Nevermore lett volna az egyetlen metal banda az elmúlt tíz évben, akkor is élne a műfaj esszenciája. Pedig náluk nincs szinte semmi a fent felsorolt, tipikus heavy metal klisékből.

Igazából, bár a Nevermore zenéjét progresszív power metalnak szokás besorolni, sokkal több annál. Thrash és death metal épp úgy van benne, mint a klasszikus heavy metal öröksége. S bár a tagok már lassan az öregedés útját kezdik járni, minden lemezükre joggal mondhattuk: modern.

És valóban: 2005-ben a tökéletes metalhoz nem lehet ennél közelebb jutni. Pedig Warrel Dane énekes ijesztően lesoványodott (köszönhetően annak, hogy egyik napról a másikra teljesen felhagyott az alkoholizálással, ill. egy cukorbetegségnek) – mégis, talán még egy magyar koncertjén sem énekelt ilyen jól. A rendkívüli éleslátásról árulkodó, filozofikus gondolatokban és a világ negatívumai, ill. a világot irányító rendszer iránti haragban gazdag dalszövegeket író énekes közvetlen, barátságos frontembernek bizonyult. És társaihoz hasonlóan látszott rajta, hogy élvezi a koncertet.

Ezt azért is fontos megemlíteni, mert a Petőfi Csarnokban jól el lehetett férni, ami a Nevermore eddigi, a kisebb E-klubban totális teltház előtt zajlott koncertjeivel szemben ugyan nagy előny volt, ám így elveszhetett volna a hangulat – de nem. Igaz, most nem mehettek fel a rajongók a színpadra a koncert végén, hogy együtt zúzzanak a csapattal, de így is megvolt az a gyönyörűséges energia-áramlás zenekar és közönség között. És amellett, hogy folyamatosan tudatában voltam annak, hogy egy alig felülmúlható produkciót látok, a dalok személyes szinten is ugyanúgy hatottak, mint mikor egymagában hallgatja az ember, odahaza. Ami, ismerve pl. a Heart Collector vagy a Dreaming Neon Black mély emocionális tartalmát, bizony óriási dolog.

Ahogy Havancsák Gyula barátom fogalmazott a koncert után: elszomorítóan zseniális volt, ideje lerakni a hangszert... Tökéletesen játszották technikás, de nem öncélú zenéjüket, a két gitáros, Jeff Loomis és az új arc, Steve Smyth szédületeseket szólóztak, ami meg a látványt illeti, nem volt piró, vetítés, óriási felfújható figurák – viszont a derékig érő hajú zenészek úgy zúztak, hogy annál több nem is kellett!

Végezetül álljon itt az elhangzott dalok listája – mindegyik darab igazi gyöngyszeme a műfajnak: Intro: Precognition, Born, Acid Words, Narcosynthesis, The River Dragon Has Come, Intro: Ophidian, Beyond Whithin, Dreaming Neon Black, The Seven Tongues Of God, The Learning, Sentient 6, The Sound Of Silence (a híres Simon & Garfunkel szerzemény kegyetlenül bevadított, eltorzított, félelmetes verziója), The Heart Collector, The Final Product, ráadás: This Godless Endeavor (ez a dal az új album címadója, és olyan tömény és bonyolult volt, hogy levegőt is nehéz volt közben venni…), Enemies Of Reality.