Főkép

Kevés olyan könyvet ismerek, melyek évente újraolvasva sem veszítenek hatásukból – többé-kevésbé ugyanazokat az érzéseket váltják ki belőlem, mégsem válnak unalmassá, nem laposodnak el. Olyan művet pedig végképp nem tudnék említeni A. A. Milne nagy sikerű meséjén kívül, ami gyermekfejjel éppúgy élvezetes, éppúgy megszólít minket, mint kamaszkorunkban, vagy akár érett felnőttként is. Vajon miben rejtőzhet a Micimackó hatásának titka?

Milne, aki az 1920-as években alkotta meg a ma már klasszikussá vált két regényt – a magyar kiadás ugyanis két egymáshoz kapcsolódó, ám eredetileg különálló történetet fűz egybe –, olyasféle bravúrt hajtott végre, amit kortársai közül lényegében senkinek sem sikerült utánoznia. A Micimackó levetette magáról a pillanat diktátumainak és elvárásainak csupán külsődleges, és az utókor számára sokszor értelmezhetetlen sallangjait, és örökérvényű témákhoz, örökérvényű megfogalmazási módokhoz nyúlt. A mű legbelső énünket szólítja meg, és, ha létezik ilyen, közös tudattalanunkkal kommunikál.


Maguk a szereplők is több síkon értelmezhető őstípusok: egyrészt a minket körülvevő világ jellegzetes alakjainak fabulaszerű megtestesülései, akikkel társas kölcsönhatásba lépve alakíthatjuk a magunk életét, és a világot, másrészt pedig önmagunk, énünk különféle vágyainak és hajlamainak kivetítései, melyek együttesen – hol egyikük, hol másikuk a többi fölé kerekedve – határozzák meg jellemünket, a külvilág számára érzékelhető énképünket.

Micimackó a bölcs, költői merengés szimbóluma, aki az indiai elefántistenhez, Ganesához hasonlóan kövérségével jelképezi a nyugodt, nem okoskodó elmélkedést. Malacka a gyávasággal, Füles az önsanyargató pesszimizmus álarca mögé bújt akadékoskodóval, Tigris a bugrissággal és a hiperaktivitással, Kanga az óvó anyasággal, Zsebibaba a szeleburdi aranyossággal megfeleltethető, azonban egyikük sem lapos szereplő, mivel a kellő pillanatban képesek meglepni minket a karakterükből nem levezethető döntésekkel és cselekedetekkel.

Micimackó erdei lakásokra leszűkített világa tehát éppoly változó és változatos, éppoly plasztikus jellemekből és helyzetekből áll össze, akár a valódi világ. Minden szituáció, minden fordulat olyan valós körülmény meseszerűen általánosító leképezése, ami ténylegesen is előfordulhat az életünkben, és minden fejezetvégi megoldás mintául szolgálhat a hasonló problémák megoldásához.

Épp ezért nem csoda, hogy a Micimackó megtermékenyítő módon hatott más szerzőkre is, akik különféle filozófiákkal, tanokkal és életbölcseleti kérdésekkel hozták párhuzamba a hősöket és tetteiket. Ám nem erőszakosan, erőltetetten rájuk húzták e különböző nézeteket, hanem csupán kibontották a regény lapjain csirájukban lappangó eszméket és ötleteket. A Micimackó ekképp lehet pszichológiai, filozófiai, konyhaművészeti, és egyéb fejtegetések alapja.

Milne talán legzseniálisabb megoldása, hogy mindvégig a realizmus szilárd talaján marad, a mesei szálakat a könyv kezdetétől fogva rendszeresen visszacsatolja a valósághoz. A befejezés ugyanígy valószerű, valósághű marad. Róbert Gida, a kisfiú, Micimackó szerető barátja és társa elfogadja, hogy maga mögött kell hagynia a mesék, a játékok világát, és nem berzenkedik a változás ellen, ugyanakkor nosztalgiamentesen tudatosítja magában – és a szövegen keresztül bennünk is –, hogy nem fogja megtagadni gyermekkori énjét, az mindig lényének része marad, ám legfeljebb csak az önként keresett magány pillanataiban keresi fel ismét a gyermekkor kedves, de – a Rousseau utáni modern mesék kliséivel szakító módon – csöppet sem ártatlan világát.

És tegyünk ugyanígy mi is, és ha lehet, minél gyakrabban, hogy újra feltöltődve, a kizárólag a görög eposzokhoz és drámákhoz, vagy Dosztojevszkij nagyregényeihez mérhető alkotástól megerősödve nézhessünk ismét szembe a világ kihívásaival.