Főkép

Amikor megláttam a Petőfi Csarnok előtt kígyózó sorokat, a tavaly október végi Nightwish koncert jutott az eszembe, amikor még a bennfenteseknek sem sikerült bejutniuk a terembe, hacsak jó előre be nem szerezték a nyár végéig kedvezménnyel árusított jegyet. Megörültem, hogy a ma élő egyik legnagyobb gitárvirtuóz bulijára is éppily sokan kíváncsiak. Végül kiderült, hogy jóllehet rengetegen voltunk, még az utolsó pillanat után is lehetett jegyet vásárolni a pénztárban. A valóban magas minőség, úgy tűnik, továbbra sem vonz igazi tömegeket.

A nyolcra meghirdetett koncert lényegében pontosan kezdődött, ami a magyar viszonyok között akár ritkaságnak is nevezhető. Eric Sardinas előzenekarként fellépő bandája azonnal beazonosítható fehér bluest játszott, és energikusságukkal, összetéveszthetetlen amerikaiságukkal kiválóan elszórakoztatták a közönséget.

Furcsa, hogy amíg odaát a rockzene ősrégi gyökerekhez, ültetvényeken énekelt munkadalokhoz, az ír telepesek vallási himnuszokból világiasított, vagy éppen kocsmákban előadott táncmuzsikájához, spanyol és karibi ritmusokhoz és menetekhez nyúlhat vissza, addig mifelénk legjobb esetben is a világzenében használhatjuk fel fogyasztható ízként nemzeti tradícióinkat.

A fehérnek nevezett bluesból persze kiérezhettük Jimmy Hendrix hatását is, de hogy ő mennyire fekete zenét játszott, vagy nem játszott, az egészen más lapra tartozik. A lényeg, hogy egyáltalán nem unatkoztam, habár Sardinas albumára nem csaptam le rögtön az előcsarnokban.

Félórás szünet után aztán végre a színpadra lépett, akit olyannyira vártunk, és kezdetét vette az, amit csak csodának nevezhetek. Öt, a saját hangszerével bármire képes zenész fogott hozzá az örömzenéléshez – és valóban örömzene volt, hiszen Steve Vai a végén két és fél órányi, a dob- és billentyűszólóktól eltekintve lényegében megállás nélküli muzsikálás után is örömmel, élvezettel gitározott, és egyes morcosabb, viking gitárnyűvőkkel szemben nem sajnálta a közönségtől a varázslatot, amire kizárólag ő képes.

Hiszen Vai olyan hangokat tud kicsikarni a gitárból, amit szinte utánozni is képtelenség, ha mégis sikerülne valakinek, akkor az epigonok sorsára jutna, és mindenki elvitatná tőle az eredetiséget.
Vai gitárja tehát sírt, nevetett, nyüszített, nyivákolt, amit csak elképzelni lehetséges, közben persze virtuózabbnál virtuózabb, nem egyszer teljesen lila ködbe burkolózó futamok és motívumok sorjáztak, és a stílusok határait elmosó, összességükben kategorizálhatatlan dallamokból valóban templom épült, ahogy Vai – egyik számának címére utalva – a buli elején ígérte.

No és a zenésztársak sem holmi szedett-vedett társaság voltak. A fiatalon zongoraművésznek készülő Tony MacAlpine maga is a legkiválóbb gitárosok közé tartozik, és művészi alázatára jellemző, hogy a koncert jelentős részében mindenféle hivalkodás nélkül nyomkodta szintetizátorán az egyszerű kísérőakkordokat. Ám amikor versenyt szólózott a „fő számmal”, akkor még a legigényesebbek sem találhattak kifogást a hol dzsesszesen, hol metálosan, vagyis valahol a kettő között elhelyezhetően megszólaló dallamokban.

Leginkább a dzsesszzene élvonalába tartozó előadók – Pat Metheny, Miles Davis, vagy Keith Jarret – koncertjein keríthet valakit hatalmába hasonló érzés, mint amikor MacAlpine és Vai egymás mellett, szinte vállvetve, bajtársakként tekertek a gitáron.

Billy Sheehant sem kell bemutatni az amerikai rock and roll kedvelőinek, hiszen ő és Vai közel húsz évvel ezelőtt már együtt zenéltek David Lee Roth zenekarában, és a basszusgitározás minden csínját ismerő, Vaihoz hasonlóan a szó legszorosabb értelmében a hangszerén játszó basszeros önállóan és számos formációban is roppant hírnévre tett szert. Mi több, a ráadás előtti utolsó nótában még egy pofás kis gitárszólót is levágott! Sheehanről ezen kívül elmondható, hogy még ha földhöz vágná a hangszerét, valahogy akkor is zenét facsarna ki belőle – ahogy Vai ténylegesen meg is tette.

Vele együtt tehát négy remek gitáros szerepelt egy bandában a színpadon, ugyanis a többnyire a háttérben pengető, a zenét többször is elektromos szitárral színesítő Dave Weiner bármelyik jól képzett társával felveheti a versenyt. Szólói ugyanolyan élvezetesek voltak, mint a Therionon kívül szinte az összes manapság futó metálbanda gitárosáé, legfeljebb a két társ mellett halványult el némiképp a tehetsége, önállóan azonban feltétlenül nagy karriert futhat még be.

És ne feledkezzünk meg a dobokon kívül mindenféle egyéb ütőhangszereken, de meg Steve Vai gitárján és karján is remek ritmusképleteket kiütő Jeremy Colsonról sem. A szőke srác társaihoz hasonlóan képtelen lenne hibázni, és amikor kellett, a stílushoz, a hangulathoz, a pillanathoz tökéletesen igazodva püfölte a bőröket.

A színpadi látvány, és a show-elemek sem maradhatnak ki a méltatásból. Vai könnyed játékát jól jellemzi, hogy sokszor kifejezetten a közönségnek is képes volt játszani – nem gitáron, hanem a mozdulataival, gesztusaival, némelykor jó értelemben vett bohóckodásával. Az egyik nótát pedig kissé lesötétített színpadon, ledekkel „kivert” nyakú gitáron, apró lámpácskákkal felszerelt sisakban és vörös lézerekkel pásztázó kesztyűben adta elő, amivel egy távoli bolygóról idetévedt ufonauta benyomását keltette, miközben emberfeletti teljesítményt nyújtva pengetett. És még az utolsó pillanatban is fáradhatatlannak látszott, mintha a kedvünkért akár további két és fél órán át hajlandó lett volna muzsikálni.

Habár még közel sincs vége az évnek, és nem egy jónak ígérkező buli még hátra van, annyit biztonsággal ki merek jelenteni, hogy ennél a koncertnél jobbat lehetetlen összehozni, és a legszerencsésebb esetben is legfeljebb megközelíteni, vagy beérni, felülmúlni azonban semmiképp sem lehetséges ezt a színvonalat. Vagyis könnyen megeshet – személy szerint meggyőződésem –, hogy ezúttal az év legnagyszerűbb zenei rendezvényében volt része mindenkinek, aki nem sajnálta a pénzt és az időt erre a zenei csodára.