FőképA Blood kapitány kapcsán már említettem, hogy a két főszereplő még számos filmben játszott együtt. Nos ezúttal is erről van szó, ami igazán emlékezetessé teszi a produkciót, az nem más, mint a jóképű Flynn és a bájos Havilland kettőse.

George Armstrong Custer tábornok – akinek megítélése még ma is vitatott Amerikában – számos westernfilmben szerepel, az idealizált hőstől kezdve a tömeggyilkosig már sokféleképpen ábrázolták (az utóbbit láthattuk a Kis Nagy Emberben).
Mítoszának fennmaradása elsősorban a média és felesége ténykedésének köszönhető: az így kialakult kép a félreértett és cserbenhagyott hőssel ajándékozta meg a közvéleményt, amely makacsul nem törődött azokkal a tényekkel, amelyek ennek ellenkezőjét állították (a washitai mészárlás, vagy az embereivel való bánásmód).

Érdekességként megemlítem, hogy az 1940-es Santa Fé ösvényben Ronald Reagan játszotta Custert, míg Flynn tiszttársaként tűnik fel, és mindketten ugyanannak a hölgynek udvarolnak (Havilland). Egy évvel később, Az utolsó emberig című filmben már Errol Flynn alakítja Custert.
Ebben a feldolgozásban az 1857 és 1876 közötti időszak eseményeivel ismerkedünk meg (magyarán életének fontos és publikus éveivel), mellőzve a tényeket, a valódi jellemvonásokat és minden mást, ami egy kicsit is hitelessé tenné a történetet.

Az első „csúsztatás” már ott elkezdődik, amikor Custer saját tervezésű egyenruhájában, kutyáival együtt jelentkezik a katonai akadémián, hiszen szegény családból származott (apja patkolókovács volt), és nem engedhette meg magának az efféle luxust. Általánosságban elmondható, hogy a forgatókönyvírók Custer cselekedeteinek és állításainak igazolásául ferdítettek a tényeken. Így lett belőle indiánbarát, antialkoholista, követni való parancsnok és az igazság bajnoka.

Szinte csodaszámba megy, hogy mindezen gyengeség ellenére még ma is nézhető a film, mi több, szórakozató és emlékezetes alkotás. Ez vitathatatlanul két ember érdeme. A New York-i születésű Raoul Walsh rendezésében elhalványulnak a történet mesterkéltségei, egyszerű stílusának köszönhetően önfeledten élvezzük a látványos lovasrohamokat, amelyek még nem a manapság oly kedvelt belső szemszögből (s a nem mindenki számára élvezhető vágástempóban) mutatja a közelharcot, hanem némi távolságtartással, kényelmesen követhető tempóban tálalja a képeket.

Az ellenállhatatlanul sármos Flynn pedig Custer alakját teszi fogyaszthatóvá, amikor a „hősfigurát” emberi gyengékkel árnyalja, s ami játékában hitelesnek is hat (már amennyire egyáltalán hitelességről beszélhetünk jelen film kapcsán).
Képes megszerettetni a dicsvágyó, a katonai fegyelmet nehezen viselő, időnként parancsmegtagadó lovast (roham közben, kezében kivont kardal, háta mögött a hetedik lovasezreddel már-már emberfelettinek tűnik), aki még halálában is győzedelmeskedik, végakaratszerű vallomásában eléri a vasúttársaság megfékezését, a béke megőrzését (erre nem lehet mit mondani).

A forgatókönyvíróknak köszönhetően választott párja nem sok vizet zavar a történetben, Havilland gyakorlatilag a +1 fő női megfelelőjét prezentálja, időnként végszavaz és azt a meghitt családi hátteret biztosítja, amire a korabeli (40-es évek) közfelfogás szerint mindenkinek szüksége van.

Azon egy percig se csodálkozzunk, hogy az indián főnököt nem indián alakítja (Anthony Quinn), mint ahogy azon sem szabad meglepődnünk, hogy a történetben felbukkanó négerek sem nyújtanak többet a sablonszerepeknél (inas illetve dadus).

Zárásként sietek még egyszer kijelenteni, hogy Az utolsó emberig annak ellenére élvezetes mozi, hogy meghamisítja a valódi eseményeket és Custer alakját. A western hőskorának jellemző darabja, annak minden jellegzetességével együtt. Bár a Hatosfogattal nem ér fel, illik ismerni.

A lemezen található extrák:
Jelenetek közvetlen eléréssel
Két korabeli rövidfilm (híradó, rajzfilm)
Előzetes
Vadonatúj werkfilm: Az utolsó emberig – A pokolba vagy a dicsőségbe