Főkép

Apám kedvenc filmje volt, évente legalább ötször megnéztük - szerencsére sokszor adta a tévé; akkoriban még csak egy, max. két csatorna létezett, és nem ömlött ránk a sok szenny, mint most: A LEGJOBB xxx AMIT PÉNZÉRT KAPHATSZ! …vásárolj - fogyassz - szebb lesz minden - vásárolj - fogyassz - szebb lesz minden… mi könnyebbé tesszük az életed…

Bah! Mintha a pap pentagrammában állva hirdetné a betlehemi guru szavait. Szent Orwell, ne hagyj el! 1984-ben még csak ellenőrizték a gondolataidat – ma már a képzeleted is az övék. Megkapták a vágyaidat.
Az álomkatona menetel, de már az első csatája előtt hadifogságba esik, mert valamennyien az Étvágy nevű szörny fizikai megnyilvánulásai vagyunk. Éhezzük az ételt, a vizet, a szexet, a hatalmat, a hitet. Csak az éhségünkben felfedezhető minimális különbségek miatt nem vagyunk egyformák.
Némelyikünk szokatlanul és természetellenes mohósággal kívánja az ételt, mások egyszerűen nem bírnak eleget inni. Vannak, akik csak a szexet kívánják, és vannak – őket szokták haláluk után pár évszázaddal szentnek nevezni – akik egyedül az isteni kegyért áhítoznak. És vannak, akiket mindenki ismer: azok, akik a hatalom megszerzésére törekszenek.

Az éhesek mind körülöttünk élnek, és minket magunkat is az Étvágy marcangol, de mégis csak azokat vesszük észre, akik egyetlen dolog megszerzésére vágynak. Azok, akikben az étvágy valamennyi mutációja ott rejlik, örökre rejtve maradnak. Előlünk, és önmaguk elől is.

Tévé. Reklám, klip, videobaromság, show, show, csillogás; üres példaképek, akik a birkák pénzén meggazdagodva Kaliforniába mennek, hogy átszabassák a képüket; vagy átruccannak Londonba, hogy magukba szívják azt a levegőt, amit egyszer Shakespeare fújt ki, és azokat a szagokat, amiket Ő is érzett – vagy nem érzett, mert akkor Londonra még nem borult rá a McDonald’s meg a Burger King üzletekből kiáradó hamburger és sült hagyma szag.

Klikk!
Inkább a másik csatorna. Itt a Művészet a téma. Dagadt pofa a versét mondja. Jóllakott. Zsíros. Öntelt és… okos? Raccsol és pöszít. A műértők időnként megtapsolják Mr. Affektát.
…a nap nyugaton nyugszik
keleten kél
nyugtakor vérét csorgatja
belesüpped az óceánba
keltekor ragyog a hajnal…
Hajnal?
Auróra.
Borealis? Triviális baromság - hasonlathegyek - dögkút - döglégy - temető - nem mindegy, hogy csorog a fényvér?

Klikk!
Hírek? Fenyegetés. Háború. Itt a vész? Harcolni küldenek a hazáért? Mi a haza? Haza - konzervatívok és demokraták, nacionalista marhák, jobbos komcsik, balos nácik - nyálfröcskölő hadra uszítók - pacifisták - puha-puha-puha csürhe - haza? ti lennétek? - új és régi gazdagok, kékharisnyák - zászlómintás alsónadrág - barna folttal - erőlködtök - Dalí már megfestette a bélsárt - a szar nála művészetté nemesült - dögöljek meg értetek? - a butikot-autószalont-szolimolit én védjem meg?
Szia, Kata vagyok. Kérsz egy Pepsit?
Cukiruci, bugivugi.

Élhetnénk. Hajtjuk a színes papírfecniket - pénz, pénz. Huszan vannak, akik fontosak. Talán harmincan. Harmincért dögöljek meg? Lőjek? Öljek? Lőjenek? Öljenek? És ha túlélem, megint rátok szavazhatok? És ha túlélem, nálatok vásárolhatok? Kedvezménnyel - mínusz tíz százalék a százharmincból. A haszon a tiétek. Én vagyok a feláldozható paraszt-gyalog-jobbágy a táblán. Én inkább futó lennék. Futnék, mennék, menekülnék, dezertálnék - de titeket úgysem előzhetlek le. A menekültek egyszer visszatérnek, évfordulón sírt koszorúznak. A társadalom kitermeli az új parasztokat.

Vezér rég nincs. A hősök halott jelképek. Ők is voltak részegek. A hont megfojtja a honlap. Virtuális valóságot a birkáknak! Elvek, hit, nyelv, hagyomány. Mindenki kisebbség. Mindenki más. A kevesebb többség mehet lőni - uzit és kézigránátot ide, vagy csak egy kötelet! Boruljanak a királyok, a bástyák, a királynők. A lovak ne!
Mes amis les animaux. A halottakról talán írnak egy verset, amit kötelező olvasmánnyá degradálva hormontombolástól szenvedő kamaszok kezébe nyomnak ahelyett, hogy felnőtt, gondolkodni próbáló emberekkel olvastatnák el őket, mert azok talán értenének is belőlük valamit.

De mi a költészet? Ültem a Dunánál eleget, mégse fogtam fel. (Régen még program volt, ha az ember kiült az Erzsébet-híd mellé, a lépcsőkre. Ma már ez se menő.) A mai költők vagy elszállnak, és olyan virágnyelven fogalmaznak, hogy akik két lábbal állnak a földön - mert kénytelenek -, egy kukkot sem értenek a hülyeségeikből, vagy olyan naturalisztikusan fogalmaznak, hogy Tarantino az összes kifröccsentett agyvelejével és vért súroló takarítónőjével együtt elsápadna az irigységtől.

Hol vagy Endre? A maiak ugyan mire emlékeznek veled kapcsolatban a szifiliszen kívül? Hol vagy, Attila? Miért csak azt tudják a gyíkok, hogy „A kör közepén állok...” meg „marcipánszerelem, ilyen kell nekem”?
Radnóti? Zsidó volt. Meg is halt szegény... És még mi volt? Ezt nem tudod, de azért elmész a rötölö-klubba, fiatal költőnek hazudod magad, és elmondod a bűnrossz versedet, és begyűjtöd a jóseggű-kis-ostoba gratulációit.
Szemellenzős generációk - csak a Porschékat meg a Motorolákat látják, az úszó dinnyehéj nekik már semmi.

A Valódi Hitre, a Valódi Művészetre, a Valódi Érzésekre, az Arany Középútra rárakódott az évszázadok és a divatirányzatok mocska, annyi sem látszik belőlük, mint a macskaköves római légiós-utakból, pedig azok is nyílegyenesek voltak.
A világ megváltozott. Más lett. Ebbe a világba nem való a költészet. A földiekkel-játszó-égi-tünemény éra véget ért. Ez a politikusokkal-játszó-korrupció korszaka.

Verne, meg a többiek még csak álmodtak róla. Még nem vetted észre? Ez a JÖVŐ!
This is the future - motyogta Billy Idol valahol.
The future has begun - olvashattad és hallhattad elégszer.
Narancsvörös betűk a szemközti ház falán… Narancs-vörös. Vörös-narancs. Undorító, hogy már nem csak a formák, a színek is jelképpé váltak! Hány cafatra, hány „csak a miénk” sávra tépik még szét közös szivárványunkat?

Helló. Üdvözöllek a Jövőben. Abban a jövőben, amit a hidegháború korában még sterilnek és tisztának képzeltek el. Abban a jövőben, amit a Bladerunnerben és a cyberpunk regényekben mocskosnak mutattak be.
Senki sem tévedett, és senkinek sem lett igaza. Igaza volt Philip K. Dicknek és Stanislaw Lemnek is. Tévedett William Gibson és Isaac Asimov is. Steril tisztaság és organikus mocsok - ütik egymást, mint az „érintetlen” és az „utcalány”. Valahogy nem passzolnak egymáshoz, és…
Mégis.

Helló. Ez a jövő, amiről oly sokat ábrándoztak. Az ellentétek kora. Az eszelős józanságé. Az aszketikus orgiáké. A hazug igazmondásé. A sajnálkozó cinizmusé. Az őszinte politikusoké.
Vedd le a nyakad véres késemről!
Ez a jövő, ahol a legfontosabbak a sztárok, vagy a majd-példakép-leszek-én-is-meglássátok sztárjelöltek.
A madárfióka nem tud repülni, pedig van tolla is, szárnya is...
Meg azok a színészek, akik hülyét csinálnak magukból, baromkodnak meg haverkodnak, vágják a jópofit, pedig olyan merev a képük, mint a robotzsarunak, miután a testébe építettek másfél tonna rozsdamentes acélt és húsz kiló chipet.
Meg azok a színésznők, akik hisztérikus rohamot kapva (Oh, my God, oh, my God, oh, my God…) veszik át a vadiúj világ fétisét, az arcnélküliség aranyozott, arcnélküli szobrát. Hamis sztárok. Önámító bálványok. És a szeretett közönség, amelynek beadták, hogy ő az ezerfejű cézár, pedig szimpla birkanyáj.

Howard Stern túl akar tenni a valóságon, marhul és telefonál, mindent megenged magának, mert ő a Szabadszájúság Apostola, mert neki mindent lehet, mindent, ami eszébe jut, és hú, de laza, és mindent bele. Bevillant és túltesz másokon.
A valóságban élők pedig még jobban bevillantanak, mert ha H.S.-nek szabad a rádióban, akkor ők is nyugodtan megcsinálhatnak akár még nagyobb marhaságot a valóságban. H.S. aztán újra merít az életből, és ismét bevillant, és még nagyobb marhaságot csinál, még szabadabb szájjal beszél, mint a valóságban élők, akiket nem vesz körül a MÉDISZTÁRSÁG önámító, de anyagi biztonságot nyújtó burka.
Aztán a valóságban élők megint bevillantanak, és H.S. megint túltesz rajtuk, és… Mi az isten lesz a vége ennek a nagy villantgatásnak?

Erkölcsről papolók, emberbarátok, jaj-de-sajnáljuk-a-kisebbséget, az elnyomottakat és általában mindenkit, „love and peace”, de azért én belétek rúgok, mert nekem szabad, felhatalmaztak rá, amikor mikrofon mögé ültettek / kamera elé állítottak.
A majom nem látja a homlokán levő dudort...

Tudtad? A Föld az univerzum centruma, itt minden sarkon találsz egy csillagot. Armani öltönybe bújtatott, Versace blézerbe zárt lelkek, mobiltelefonos, aranytollas bábok, akik elhiszik magukról, hogy ők a Bábjátékosok. Persze nem ok nélkül, mert a közönség falja az anti-Zorbász, jaj-ki-ne-ugorjon-a-számból-egy-nyálcsöpp fazonokat.
És ha a sztárokat lehet látni (mert mindig csak őket lehet látni), akkor a közönség ráüvölt a feleségére, hogy húzzá` má` a tévé elől, mert van a Vaksi Szemek Félórája, vagy a forog-a-színes-kerék-ki-tudja-hol-áll-meg, meg a többi.

Vagy mondjuk a tusfürdő-reklám, amiben látszik a csaj melle, ami ugyan nem túl nagy, de mégiscsak mell; vagy annak a szárnyas csodának a reklámja, amiben a „folyadék”, amit a hiperszuper pelus „zselészerű masszává” (értsd: véraszpik - a reklám szalonképessé és befogadhatóvá teszi mindazt, amitől amúgy hánynánk) alakít, ami már nem is kék, hanem újabban piros, de ez sem számít, mert jó a csaj segge, olyan körteforma, amilyen neked már rég volt, asszony, egy-két gyerekkel ezelőtt, vagy sose, és hogy lehetek én ilyen szerencsétlen, hogy pont te jutottál nekem.

És közben a hamis bálványok, a divatikonok fel s alá rohangásznak a képernyőn. Mind tele pénzzel. Mind tele jóakarattal. Hús-vér (de főleg csont) Barbie-babák, virtuális gyönyörígérők, akik csak arra jók, hogy a közönség hím tagjai, vagyis emberméretű hímtagjai megmerevedjenek és megutálják a közönség nőnemű tagjait, és elfelejtsék az izgalmat, amit az első csóknál éreztek.
Az első csók után mindenki boldog. Az első válás előtt mindenki fásult. Éppen olyan fásult, mint az első gyilkosság után.

És persze ott vannak az izompacákok is (a céltalan erő a gonoszság atyja), akik ráadásul még intelligensek is. És tele vannak megértéssel. Meg pénzzel. Ken-babák, virtuális Casanovák, akik csak arra jók, hogy a közönség nőnemű tagjai...
De hagyjuk ezt. A többi kitalálható. Az első gyilkosság után mindenki fásult. Fásultan hallgatjuk a családon belüli erőszakról szóló híreket...

Gyerekkoromban még nem voltam fásult. Akkor még minden csodaszámba ment, minden vicc új volt. Gyerekkoromban, amikor apám mindig úgy lelkendezett, amikor Zorbászról, meg a filmről beszélt, mint manapság én szoktam a lányomnak, amikor a Zeppelinről, a TKBF-ről, vagy valami nekem kedves dologról beszélek neki.

Emlékszem, általában akkor beszélt arról, hogy úgy kellene élni, mint Zorbász (meginni, megenni azt, amit az élet - sors, karma stb. - az ember képébe tol, egyformán kiélvezni a keserűt, az édest, a jót és a rosszat, mert ezek így együtt alkotják a valóságnak nevezett semmit - akkoriban ebből egy árva szót se értettem), szóval akkor beszélt erről, amikor az egyik ismerősünkhöz, a Rachel nénihez mentünk.

Kicsi voltam, apám még fogta a kezemet az utcán. Rachel néni zsidó volt, és volt egy papagája, a CéTé, aki nem zsidó volt, hanem maláj, vagy afrikai - nem afrikai-amerikai, hanem csak natúr afrikai.
Erről jut eszembe, hogy milyen furcsa, hogy a feketék niggerezhetik egymást, meg fehérseggűzhetik a fehéreket, de a fehérek csak azt mondhatják nekik, hogy AFRIKAI AMERIKAI, mert ha nem, akkor az kész rasszizmus.

Amikor Detroitban voltam, 18-19 évesen, annál a debil nagybátyámnál, és ártatlanul meg hófehéren keresztülsasszéztam a fekák kosárpályáján, egy-két mérföldre keletre a mostanában fekete reppet nyomató Oscar-díjas fehér, Eminem 8 mérföldes útjától, mert mit tudtam én, hogy az övék, és mit tudtam én, hogy azért nevezik egymást „man”-nek, azért fejezik be „bazzeg” helyett a mondataikat így, hogy „dig, ma-an”, mert annak idején, amikor még niggerek voltak, a fehérek korra való tekintet nélkül „boy”-nak szólították őket.

(A világ már akkor se volt normális; a takonypóc tizenhat éves fehér úrifiú odaveti a hetven éves fekete rabszolgának: „Hé, fiú, nyergeld fel a lovamat!”) Tehát, egyszercsak odaálltak körém a kosarasok, mind egy szálig, és lehófehérkéztek, és csak azért nem ütötték szét a fejemet, mert kiderült, hogy nem éhes, hanem magyar vagyok, és hogy a magyarok a hunok rokonai, és a hunok vezére Attila volt, akit a két óceán közötti, szúvas foghoz hasonlító „művelt” kontinensen valami olyasminek tartanak, mint Jeanne D’Arc óta a francia apácák a Sátánt.

És azok az afrikai amerikai fekák nem ütötték szét a fejem, mert úgy gondolták, hogy én is a hun Attila rokona vagyok, a nevem is ezt árulja el (azt hazudtam nekik, hogy Attila fiát hívták Zsoltnak; úgyse tudják meg az igazat soha), Attilláé, aki tuti, hogy lázadó volt; annyira lázadó, hogy ha pár száz évvel később és feketének születik, akkor ő Malcolm Attila X, és megalakítja a Hun Fekete Párducokat, és most tesó lenne minden afrikai amerikainak, meg Bob Marleynek is, aki azt énekelte - mert valamivel korábban az utolsó etióp császár ezt szónokolta -, hogy akkor lesz majd jó a világ, amikor az ember bőrszínének nem lesz nagyobb jelentősége, mint a szeme színének. Jó lenne, ha már jó világ lenne.

És erről jut eszembe az is, hogy miért kell látványosan kí-mél-ni a debileket, meg a rokkantakat, meg a nőket, meg minden olyan embert, aki valami miatt más, mint az a mintasablon tök, akit mifelénk Ádámnak neveznek?
Mert hogy a debil meg a rokkant meg nő is ember, és ha már ember, akkor éppen úgy kellene bánni vele, mint Ádám klónjaival. Mert hogy éppen azzal teszünk rá egy marha nagy billogot, ha szemforgató „egyenlőek vagyunk” jelszavakat hangoztatunk. Nem kéne annyit pofázni az egyenlőségről, hanem egyszerűen úgy kellene élni, hogy egyenlőek vagyunk, és kész.

Mert így az egész olyan, mint amikor a zsidókra sárga csillagot matricáztak. A ruhákról a későbbi zsidó nemzedékek lefejtették a sárga mocskot, de a lelkeken még mindig rajta van. Csak most éppen nem sárga rongyból készül a csillag, hanem hangzatos egyenlőségszlogenekből. Mindig van valaki, aki magával egyenrangúnak tart másokat, és észre sem veszi, hogy éppen ezzel ássa meg az árkot az én és a te, a mi és az ők között.

Ahogy a számtalan példa mutatja, éppen a legnagyobb pofájú „egyenlőség-hangoztatók” azok, akik krematóriumokkal álmodnak, amiknek a kéményén nem ők, és nem a családjuk tagjai tekeregnek feketén és légneműen az ég felé, hanem mások. (Másoknak mindenki más, de mi van akkor, ha egyszer TE vagy az a bizonyos más, aki másoknak csak egy hétköznapi más?)

Olyan lehet ez, mint a látens homoszexualitás. Mindig azok a legmelegebbek, legalábbis a férfiak között, akik a legnagyobb hangon szidják a homoszexuálisokat - lásd: Amerikai szépség.

Rachel néninek az egész famíliáját elgázosították valahol - ein Ziel, eine Traum, ein Gott, ein Fleisch, ein Herz, ein Geist, ein Volk, eine Rasse, jawohl und… und ein Tod. Mert volt egy nép, vagyis egy nép egy nemzedéke, amelynek fiaiból - miután egy másik nép ugyanannak a nemzedékének fiait ciklon-hurrikán-mérgesgázzal telített kamrákba terelték, miután egy másik nép leányainak és asszonyainak hajából kötelet fontak, bőrükből lámpaernyőt készítettek, gyermekeikből szappant főztek - darált húst csináltak a tankok lánctalpai, ellőtt lábú és karú kripliket az óceán túlsó partjáról érkezett, örökké rágógumizó, KEEP SMILING! mosolyra torzult arcú felszabadítók golyói (a történelemkönyvekben minden amcsi katona magabiztos és erős); a szőke fejeket láng perzselte, a tiszta kék szemeket géppisztoly-sorozatok csorgatták ki, az egykor délcegen menetelő árja legények, miután bomlott agyú vezéreik parancsára elkövettek minden borzalmat, hogy egy időre egész népüket meggyűlöltessék a világgal, összegörnyedve próbálták visszagyömöszölni beleiket szétlőtt hasukba - de hiába, mert a híd, az mindig túl messze volt, és Rachel néni, aki kislány korában nyugodtan megírhatta volna azt a bizonyos naplót Anna Frank helyett, amikor kiszabadult és megöregedett, akkor már nem bízott senkiben, még azokban sem, akikben megbízhatott volna, pedig a Szocia-Lusta Államtól nyugdíjat is kapott.

És ez a nyugdíj lett a veszte, mert becsukták a Sárga Házba, mert börtönbe nem tehették, de valahova dugni kellett, mert a postás egyszer túl korán csöngetett be hozzá, és Rachel néni még aludt, és már megint Hitlerről álmodott, hogy mit csinálna vele, bosszúból a Mamalébenért és a Papalébenért, és a három Testvérlébenért, meg az összes Rokonlébenért, és amikor kinyitotta az ajtót, akkor ott állt előtte egy férfi, olyan katonaforma sapkában és kicsike bajusszal, és felemelte a jobb kezét, mert a csengő gombja elég magasan volt, és Rachel néni bedilizett.

Áloműző csengetés.
- Ki az?
- A postás!
Markolod a kisbaltát.
Kinyíló szemek, szétnyíló bordák.

Az igaz, hogy Rachel néni öreg volt már, de annyira azért nem, hogy ne tudja lecsapni a postást, akit Hitlernek nézett (na, ez a postás nem csengetett kétszer), a kisbaltával, amit az ajtó mellett tartott, mert az ember sosem tudhatja - főleg az nem tudhatja sohasem, akinek az egész családját elgázosították a nácik, és aki ettől úgy összeroppant, hogy csak három macskát meg egy papagájt tűrt meg maga mellett.
Azt a maláj, vagyis afrikai papagájt, akit CéTének hívtak, pedig akkoriban még nem is volt CT.
Meg minket, apámat meg engem, akik nem voltunk a rokonai, apám talán az albérlője lehetett valamikor.

És vittük neki a krémest, minden második héten, délutánonként, a VIII. kerület egyik széléről a VII. kerület közepére, és miközben én felfaltam a krémeseket (Rachel néni még cukorbeteg is volt, ráadásul), apám meg a néni beszélgettek, olyan semmiségekről, amikről egy udvariassági látogatáson illik, és apám kicserélte a kiégett villanykörtéket, meg hasonlók, és közben egyfolytában a falon lógó bekeretezett fotókat nézegette.
Fekete-fehér képek voltak, Rachel néni hozta őket onnan, ahol akkor töltötte az időt, amikor már nem volt lágerben, de még nem volt apám főbérlője. Még én is tudtam, hogy az egyik képen Lollobrigida van, a Gina, a másikon meg Irene Papas.

Két külföldi nő, az aláírásuk is ott volt a képen, és utáltam őket, mert apámnak - ez egyértelmű volt - mind a kettő tetszett, de főleg a kendős, a vastagabb szemöldökű, és az én apám ne nézzen így mindenféle nőkre, csak anyámra.
Rachel néni két évig bírta a Sárga Házban. Apámmal és anyámmal hárman voltunk a temetésén. (Református anyám nem értette, hogy apám miért szakítja meg a zakója gallérját, és miért nem veszi le a kalapját a sírnál, de apám úgy gondolta, nem foglalkozik saját, azt hiszem görög-katolikus vallásával, amit nem vallott, mert minimum ennyivel, egy zsidós zakógallér-szaggatással tartozik a néninek.)

A holmiját széthordták a rokonai. Apám nem kapta meg azokat a bizonyos képeket. Ezután soha többé nem beszélt Zorbászról, én meg most, majdnem harminc évvel később - nem kevés „külső” segítséggel - jöttem rá, hogy igen, az egykori főbérlővel folytatott unalmas beszélgetéseket is lehet élvezni, és nem az esetleges „örökség” reményében, hanem azért, mert ha az emberben elég erős az empátia, önmagának szerez örömöt azzal, hogy örömöt szerez a Rachel néniknek.
És az ember önmagának szerez örömöt azzal is, hogy illendőségből krémest visz a cukorbeteg Rachel néniknek, mert vasárnap délutánonként a nem-cukorbeteg néniknek krémest szokás vinni.

És az az ember is örömöt szerez magának, aki felfogja mások másságát, a jó és a rossz közötti különbséget, de minden álságosság nélkül ugyanúgy beszél a tőle különbözőkkel, mint a hozzá hasonlókkal, és ugyanúgy képes élvezni a spenótot, mint a krémest, a gyönyörű színésznők, meg az öreg Rachel nénik társaságát; akiket nem mardos semmiféle Éhség.
Akik nem az Étvágy prédái; akiket nem vakít meg az álságosság, akik nem mások fején lépkedve próbálnak nyomulni abba az irányba, amit „feljebb”-nek tartanak; akik felfogják, hogy a művészet nem árucikk, s létezik önmagáért, az életért való Tánc, Zene, Vers, Hit és Elfogadás; akik nem a mások által helyesnek és menőnek tartott utat látják, hanem keresnek egy személyre szabottat.

Akik úgy élnek, ahogy apám szeretett volna.
Akik úgy élnek, ahogy én szeretnék.
Akik úgy élnek, mint Zorbász.