FőképHideg szél csapott át az éjszakán, végigsöpört a hófödte vidéken, ahol már három napja ember ontotta embertársa vérét. A levegő ropogós volt, bár nem olyan jeges, mint Lan az év ezen szakában várta volna. Persze így is elég hideg volt ahhoz, hogy acél mellvértjéből a kabátján is átszivárogjon a fagy, és hogy a lélegzete fehéren gőzölögjön az arca előtt, ha a szél nem kapta fel a könnyű párát. Az ég sötétje épp csak fakulni kezdett, és a több ezer csillag fénylően szikrázó gyémántpora lassan halványodott. A hold kövér karéja már az ég alján csüngött, tompa fényében alig lehetett kivenni a tűz nélküli tábort őrző emberek alakját a tölgy- és magyalligetben. A tüzek viszont elárulták volna őket az aieleknek. Lan már meglehetősen hosszú ideje harcolt az aielekkel a háború kezdete előtt is, a shienari végeken - tartozott annyival a barátainak, hogy ott legyen. Tudta, hogy az aielek nappal is épp elég veszélyesek. Éjszaka szembeszállni velük viszont semmivel sem lett volna jobb, mint ha egy feldobott pénzérmére bízta volna az életét - vagy legalábbis nem különbözött volna tőle lényegesen. Persze néha tűz nélkül is megtalálták őket.
Szorosan magára csavarta köpenyét, és folytatta útját a térdig érő hóban. Az őrszemeket ellenőrizte. Páncélkesztyűs kezét a hüvelyében nyugvó kardra tette; ősi kard volt, az Egyetlen Hatalommal kovácsolták még a Világtörés előtt, az Árnyék Háborújában, mikor egy ideig a Sötét Úr a világra szabadult. Már csak fakó legendák szóltak arról a Korról, kivéve persze, amit az aes sedai-ok tudtak - a penge azonban szilárdan bizonyította, hogy volt ilyen idő. Acélját nem lehetett eltörni, és nem kellett élesíteni sem. A markolatot már számtalanszor kicserélték az évszázadok alatt, de a penge még csak meg sem sötétedett. Egykor a malkieri királyok kardja volt.
Elért a következő őrszemhez. A hosszú, sötét köpenybe burkolódzó, zömök, alacsony férfi egy vaskos ágú tölgynek dőlt, a feje a mellkasára csuklott. Lan megérintette a vállát. Az őrszem nagyot ugrott, és kis híján elejtette a szaruból faragott, inakkal felhúrozott íjat, amelyet egészen addig szorongatott. Csuklyája hátracsúszott, és egy pillanatra kivillant kúp alakú fémsisakja, mielőtt sietősen visszarántotta volna a fejére a köpenyt. A hold halovány fényében Lan nem tudta kivenni a férfi arcvonásait a függőleges sisakrostély mögött, de régóta ismerte. Lan saját sisakja nyitott volt, a halott Malkier hagyományai szerint, és a homloka felett acél félholdat támasztott meg.
- Nem aludtam, uram! - mondta sietve a fickó -, csak megpihentem egy pillanatra!
Rézbőrű domani volt, de most ő is mintha zavarban lett volna - nem véletlenül. Nem ez volt az első csatája, de még csak az első háborúja sem!
- Az aielek egy kis torokátvágással ébresztettek volna, Basram, vagy úgy, hogy szíven döfnek egy lándzsával! - mondta Lan halkan. Az emberek jobban odafigyeltek, ha halkan beszélt hozzájuk, mintha torkaszakadtából ordított volna, amennyiben a halksághoz magabiztosság és keménység társult. - Talán jobb lenne, ha nem csábítana a fa közelsége!
Azt már nem tette hozzá, hogy még ha nem is ölik meg az aielek, a fagymarást kockáztatja, ha sokáig egy helyben marad. Ezt Basram is tudta. Arad Domanban majdnem olyan kemények voltak a telek, mint a Határvidéken.
A domani elmormolt valami bocsánatkérés-féleséget, tisztelettudóan megérintette a sisakját, és háromlépésnyit távolodott a fától. Most szálegyenesen kihúzta magát, és elszántan meredt a sötétbe. A lábait is váltogatta, nehogy megfeketedjenek az ujjai. Rebesgették ugyan, hogy a folyóhoz közelebb az aes sedai-ok szívesen Gyógyítják a katonákat, és munkájuk nyomán úgy tűnnek el a kórok és a sebek, mintha sosem lettek volna, de az ő segítségük nélkül csak amputációval állíthatták meg a rothadást, és menthették meg a beteg lábfejét vagy akár egész lábát. Különben is, az ember nem nagyon keveredett az aes sedai-okkal, ha valamiféleképp elkerülhette. Évekkel később is arra ébredhetett a meggondolatlan, hogy valamelyik aes sedai pórázra fogta, hátha szüksége lesz rá. Az aes sedai-ok mindig előre gondolkoztak, és általában nem törődtek vele, kit használnak fel a terveikben, és hogyan. Lan már csak ezért is elkerülte őket.
De vajon meddig tarthat Basram újonnan nyert ébersége? Lan szívesen próbára tette volna, de semmi értelmét nem látta, hogy még keményebben bánjon vele. Minden embere kimerült volt. Alighanem a Nagy Szövetség minden embere hasonlóan fáradt volt már. Nevezték Magasztos Szövetségnek vagy Magasztos Ligának - meg ki tudja még minek, legalább fél tucat hasonlóan pompázatos neve volt, és jó pár kevéssé hízelgő is -, de mindez nem segített a kimerültségen. A csata kemény munka volt, akár hó nélkül, akár hóban. Az izmaik a puszta feszültségtől begörcsöltek már akkor is, ha volt idejük megpihenni egy kicsit, és az elmúlt pár napban nem nagyon volt alkalmuk hosszabban megállni.
A táborban több mint háromszáz ember volt, a negyedük mindig őrködött - az aielek ellen Lan annyi fürkésző szempárt akart munkába állítani, ahányat csak tudott -, de alig tett meg kétszáz lépést, még három alvó őrszembe botlott. Az egyikük bármiféle támaszték nélkül, talpon állva aludt. Jaim felemelte a fejét, a szeme tágra nyílt - pár katona megtanulta már ezt a trükköt, különösen az olyan öreg rókák, mint Jaim. Lan félbeszakította az őszülő hajú fickó tiltakozását, hogy ugyan, hogyan tudott volna állva aludni, és megígérte, hogy ha még egyszer szunyókáláson kapja őrség közben, hát elmondja a barátainak.
Jaim szája egy pillanatra tátva maradt, aztán a férfi nagyot nyelt.
- Nem fordulhat elő még egyszer, uram! A Fény égesse ki a lelkemet, ha mégis így lenne! - Igen őszintének hangzott. Páran alighanem attól tartottak volna, hogy a barátaik eszméletlenre verik, amiért őket is veszélybe sodorta azzal, hogy elaludt; Jaim társaságát ismerve valószínűbbnek tűnt, hogy az öreg a rajtakapás megaláztatásától tartott ennyire.
Lan továbbment, és ő is meglepődött azon, hogy magában nevet. Ritkán evett meg vele, és ezen igazán nem kellett volna ilyen jól mulatnia - de a nevetés mégiscsak jobb volt, mintha olyasmin aggódna, amit úgysem tud megváltoztatni. Például, hogy kimerült emberek elalszanak őrködés közben. Amit nem lehet megváltoztatni, azt el kell tűrni.
Hirtelen megállt, és felemelte a hangját.
- Bukama, miért rejtőzködsz? Azóta követsz, hogy felébredtem!
A háta mögül döbbent nyögés hangzott. Bukama alighanem azt hitte, hogy nem csap zajt, és az igazság szerint valóban kevesen hallották volna meg csizmája halk csikorgását a havon; de tudnia kellett volna, hogy Lan ezek közé tartozik. Elvégre ő maga is Lan tanítómesterei közé tartozott, és az egyik első lecke épp az volt, hogy az embernek mindig oda kell figyelnie a környezetére, még álmában is. Nehéz lecke ez egy fiatal kölyöknek, de csak a halottak engedhették meg maguknak a feledékenységet. És a feledékenyek hamar meghaltak a Határvidéken túl, a Fertőben.
- A hátadat védtem - jelentette be Bukama mogorván, és hosszú léptekkel Lan mellé gázolt a hóban. - Ezek a fekete kendős aiel árnybarátok a hátadba kerülhettek volna, hogy elvágják a torkodat, amilyen elővigyázatlan vagy! Mindent elfelejtettél, amit tanítottam?
Bukama erős volt, széles és magas, majdnem olyan hosszú, mint Lan maga - jóval magasabb a legtöbb embernél -, és szintén malkieri sisakot viselt, bármiféle dísz nélkül, holott neki is joga lett volna hozzá. Bukamát jobban érdekelték a kötelességei, mint a jogai, bár Lan néha örült volna, ha a társa nem veti el teljesen a jogait.
Mikor Malkier nemzete meghalt, húsz férfit bíztak meg azzal, hogy biztonságba vigye a csecsemő Lan Mandragorant. Közülük is csak öten élték túl az utat, és a bölcsőtől fogva ők őrizték és tanították Lant. Már csak Bukama volt életben. A hagyományoknak megfelelően vállig érő haja mostanra teljesen megőszült, de a háta még egyenes volt, a karja erős, kék szeme éles és tiszta. Bukamát átitatta a hagyomány. Haját vékony, fonott bőrpánt fogta hátra. Az évek során örök, mély vágatot vájt a homlokába. Mostanában már csak kevesen hordták a hadorit. Lan közéjük tartozott. Ezzel a homlokán fog meghalni, és ezzel a homlokán, amúgy anyaszült meztelenül megy majd a földbe is. Már ha lesz valaki mellette, aki eltemeti. Északra nézett, messzi otthona felé. A legtöbben meglehetősen furcsállották volna, hogy mit is hív otthonának, de érezte, hogy valami hazahúzza, mióta csak délre jött.
- Épp elégre emlékszem ahhoz, hogy meghalljalak - válaszolta. Nem volt elég fény ahhoz, hogy kivegye Bukama viharvert vonásait, de tudta, hogy a másik férfi mogorván néz maga elé. Nem emlékezett rá, hogy barátja és tanítója valaha is másképp nézett volna; még akkor is mogorva volt, ha valakit épp dicsért. Bukama húsba zárt acél volt. Acél az akarata, a kötelesség a lelke. - Még mindig azt hiszed, hogy az aielek a Sötét Úr szolgálatában állnak?
A másik férfi a gonoszt elűző jelet vetett, mintha csak Lan a Sötét Úr valódi nevét mondta volna. Shai`tan. Mind a ketten látták már, miféle balszerencse követte, ha valaki hangosan is kimondta ezt a nevet, de Bukama azok közé tartozott, akik szerint a puszta gondolat is az emberre irányította a Sötét Úr figyelmét. A Sötét Úr és a Kitaszítottak megkötözve hevernek Shayol Ghulban, ismételte el Lan magában a katekizmust, a Teremtő zárta őket oda a teremtés pillanatában. Nyugodjunk mindannyian a Fény alatt, a Teremtő kezében! Ő nem hitte volna, hogy az is elég, ha pusztán a nevére gondol, de az Árnyék ügyében mindig jobb volt félni, mint megijedni.
- Ha nem azok, akkor miért vagyunk itt? - kérdezte Bukama savanyúan. És meglepően. Szeretett morogni, de a legtöbbször csak jelentéktelen dolgok vagy a jövő miatt tette. Sosem méltatlankodott a jelenen.
- Szavamat adtam, hogy maradok, amíg véget nem ér - válaszolta Lan lágyan. Bukama megvakarta az orrát. Felmordult; ezúttal talán kicsit elszégyellte magát. Nehéz lett volna eldönteni. Az is az ő leckéje volt, hogy az ember adott szava legalább annyit kell, hogy érjen, mint a Fény színe előtt tett eskü, vagy nem ért semmit sem.
Az aielek valóban árnybarát hordáknak tűntek, mikor egyszer csak átözönlöttek a Világ Gerincének nevezett hatalmas hegységláncon. Felégették Cairhien hatalmas városát, s ott pusztították népét, ahol érték, majd az azóta eltelt két évben végigharcolták Teart és Andort is, mielőtt erre a csatatérre értek volna, Tar Valon hatalmas szigetvárosa elé. Mióta csak a mai országok kialakultak Sasszárny Artúr birodalmának maradványaiból, az aielek sosem hagyták ott sivatagi otthonukat, a Pusztát. Azelőtt lehet, hogy megpróbálták már elfoglalni az itteni földeket, ezt senki sem tudhatta, legfeljebb az aes sedai-ok Tar Valonban, de a Fehér Torony asszonyai most is úgy viselkedtek, mint bármikor máskor, és nem mondtak semmit a dologról. Az aes sedai-ok sosem hirdették fennhangon, mit tudnak, inkább csak egy-egy elszórt szócskával, tudásmaggal jutalmazták meg az embereket, azt is csak akkor és ott, ahol jónak látták. A Tar Valonon kívüli világban azonban sokan úgy vélték, látnak egyfajta rendszert a dologban. A Világtörés és a Trallok Háborúk között ezer év telt el a legtöbb történész szerint. A háborúkban elpusztult az összes akkori ország és nemzet, és senki nem kételkedett benne, hogy a Sötét Úr keze volt a dologban - akár bebörtönözték, akár nem - éppúgy, ahogy az ő keze volt az Árnyék Háborújában, a Világtörésben és a Legendák Korának végében is. Újabb ezer év telt el a Trallok Háborúk után, mikor Sasszárny megépítette birodalmát, és az is elpusztult a halála után, a Százéves Háború során. Egynémely történész ebben is a Sötét Úr kezét látta. És most, mikor nagyjából már ezer év telt el Sasszárny birodalmának bukása óta, az aielek átkeltek a hegyeken, és felégettek, megöltek mindent, amit csak láttak. Nyilvánvaló volt a minta. Minden bizonnyal a Sötét Úr irányította őket is! Lan sosem jött volna délre, ha nem hisz ebben. Most már nem hitt benne - de a szavát adta.
Megmozgatta a lábujjait lehajtott szárú csizmájában. Akár melegebb volt, mint amihez odahaza szokott, akár nem, a fagy beleette magát az ember lábába, ha sokat ácsorgott egy helyen.
- Sétáljunk! - mondta. - Tartok tőle, hogy még egy jó tucat embert fel kell ébresztenem, ha nem kettőt!
És utána még egyszer körbe kell mennie, hogy a többieket is újra felkeltse.
Mielőtt azonban akár csak egy lépést megtehettek volna, meghallottak valami halk neszt, és megálltak. Egy ló léptetett át a havon. Lan keze önkéntelenül is a kardjához siklott, és félig öntudatlanul meglazította a pengét a hüvelyben. Bukama felől hallatszott, ahogy fém csúszik végig halkan a bőrön; ő is ugyanezt tette. Nem támadástól tartottak, hiszen az aielek csak végszükség esetén lovagoltak, és akkor is csak vonakodva. De a magányos lovas csak küldönc lehetett, és a küldöncök ritkán hoztak jó hírt manapság. Éjjelenként pedig még kevésbé.
A ló és a lovas kivált a sötétségből. Egy nyurga férfi vezette őket gyalog: a kezében lévő, lóhátra való íj az egyik őrszemnek mutatta. A ló íves nyakán látszott, hogy a legkiválóbb teari telivérek közé tartozik, és a lovas is egyértelműen teari volt. Először is, a hegyesre olajozott kecskeszakállából áradó rózsaillat már jócskán megelőzte, és csak a teariek voltak olyan ostobák, hogy kiillatosítsák magukat, mintha az aieleknek nem lett volna orra. Továbbá senki más nem vett volna fel olyan magas taréjú, széles karimájú sisakot, mint ők: a fejfedő árnyékba vonta a férfi keskeny arcát. A sisakon lengedező egyetlen fehér tollbóbita tisztnek mutatta - furcsa volt, hogy épp őt választották küldöncnek, akkor is, ha csak alacsonyabb rangú volt. Egészen beleroskadt magas kápájú nyergébe, és szorosan magára csavarta a köpenyét. Úgy tűnt, hogy rázza a hideg. Tear messze, messze délen feküdt. A teari partokon soha nem havazott, még egy árva hópihe sem hullott ott. Lan akárhányszor is olvasta ezt, igazából sosem hitte el, csak mikor már maga is látta.
- Itt van, uram - mondta az őrszem rekedten. Rakim, az őszes hajú saldaeai egy évvel korábban szerezte ezt a hangot, egy jókora sebhellyel együtt, amit italozás közben szívesen mutogatott; egy aiel nyílvessző fúródott a nyakába. Rakim szerencsésnek tartotta magát, hogy túlélte az esetet, és ebben nem is tévedett. Sajnos nem érte be ennyivel, azt is hitte, hogy ha már egyszer megcsalta a halált, ezentúl is kifog rajta. Sokat kockáztatott, és akkor is dicsekedett a szerencséjével, ha épp nem ivott, márpedig ez nagy ostobaságra vallott. Semmi értelme nem volt az embernek kihívnia maga ellen a sorsot.
- Mandragoran nagyúr? - A lovas Lan és Bukama előtt megrántotta a ló kantárját. Nyeregben maradt, bizonytalanul méregette őket, nyilván, mivel a páncéljuk dísztelen volt, a kabátjuk és a köpenyük közönséges gyapjúból készült, és itt-ott már megviseltnek tűnt. Egy kis hímzéssel még nem volt semmi baj, de jó pár déli úgy kicsicsázta magát, mintha faliszőnyeg lett volna, nem is ember. A köpenye alatt alighanem ez a teari is aranyozott mellvértet viselt, szaténselyem kabátját pedig a háza színei díszíthették. Magas szárú csizmája mindenesetre gazdag csigamintával volt kihímezve, az ezüstfonál meg-megcsillant a holdfényben. A fickó mindenesetre lélegzetvétel nélkül folytatta. - A Fény égessen meg, biztos voltam benne, hogy önök vannak a legközelebb, de már azt hittem, sosem találom meg, hol lehetnek! Emares nagyúr öt-hatszáz aielt üldöz hatszáz emberével! - Enyhén megrázta a fejét. - Az a legfurcsább az egészben, hogy kelet felé mennek! El a folyótól! Mindenesetre a hó őket is ugyanannyira lelassítja, mint minket, és Emares nagyúr úgy véli, hogy ha önök oda tudják tenni az üllőt arra a hegygerincre, amelyet errefelé csak Horogként ismernek, hátulról rájuk tud csapni a kalapáccsal. Emares nagyúr nem hinné, hogy hajnalhasadta előtt odaérnek!
Lan szája megfeszült. Némelyik délinek igencsak furcsa elképzelései voltak az illendő magaviseletről. Ez sem szállt le a nyeregből, mielőtt megszólalt volna, és nem árulta el a saját nevét sem. Vendég volt, tehát neki kellett volna először bemutatkoznia! Ha Lan most mutatkozott volna be, az dicsekvésnek hatott volna. A fickó még csak az ura üdvözletét vagy jókívánságait sem adta át! És mintha azt hitte volna, nem tudják, hogy a keletre azt jelenti: az Erinin folyótól elfelé! Ez talán csak egy gondatlan szófordulat volt, nem szándékosan mondta - de a többi csúnya udvariatlanság volt! Bukama még nem mozdult meg, de Lan mindenesetre a kardforgató karjára tette a kezét. Öreg barátja néha igencsak érzékeny volt.
A Horog jó mérföldnyire emelkedett a tábortól, és az éjszaka már erősen múlóban volt, de Lan bólintott.
- Tudassa Emares nagyúrral, hogy hajnalhasadtára ott leszek! - mondta a lovasnak. Emares neve nem csengett ismerősen, de a hadsereg hatalmas volt, majdnem kétszázezer főt számlált. Több mint egy tucat nemzet fiai alkották, de mostanra csatlakozott már hozzájuk a Torony őrsége Tar Valonból és a Fény Gyermekeinek egy csapata is; képtelenség volt egy-két névnél többet megjegyezni. - Bukama, keltsd fel az embereket!
Bukama ismét felmordult, ezúttal kifejezetten vadul. Intett Rakimnak, hogy kövesse, és elvonultak a tábor felé. A hangja élesen csendült meg, ahogy az emberek közé értek.
- Ébredj és nyergelj! Lovagolunk! Ébredj és nyergelj!
- Hajtsák meg a lovakat - mondta a névtelen teari, és a hangjában több mint árnyalatnyi parancs rezgett -, Emares nagyúr igencsak bánná, ha úgy kéne ezek ellen az aielek ellen lovagolnia, hogy nincs helyén az üllő. - Mintha csak arra utalt volna, hogy Lan megkerül-heti, ha ez az Emares bán valamit!
Lan maga elé képzelt egy lángot, és beletöltötte minden érzelmét. Nem csak a haragot, mindent, az utolsó foszlányig, míg csak azt nem érezte, hogy ürességben lebeg. Hosszú évek gyakorlása után már alig egy szívverésnyi időbe tellett, hogy elérje a ko`dit, az egyességet. A gondolatai és a teste távolinak tűntek ebben az állapotban, de egynek érezte magát a talpa alatt lévő földdel, egynek az éjszakával, egynek a karddal, amelyet nem fog használni ez ellen a modortalan bolond ellen.
- Azt mondtam, hogy ott leszek - mondta szenvtelenül -, és amit mondok, az úgy is van!
Már nem akarta tudni a fickó nevét.
A teari kurtán meghajolt felé a nyeregben, megfordította a lovát, és könnyű ügetésbe ugratta.
Lan még egy pillanatig tartotta a ko`dit, hogy biztosan uralja az érzelmeit, mire elengedi. Minden ostobaságon túltett volna, ha haraggal megy a csatába. A harag beszűkítette az ember látókörét, és ostoba döntésekre ragadtatta. Hogyan maradhatott életben eddig ez a barom? A Határvidéken napi két tucat párbajt robbantott volna ki! Lan csak akkor fordult meg, mikor már nyugodt volt, majdnem olyan hideg, mintha még mindig az egyességben lebegne. Nem érzett haragot, ha eszébe idézte a teari árnyékokba burkolódzó arcát. Helyes.
Mire elérte a fák közé vert tábor közepét, mindenki sürgött-forgott. Avatatlan megfigyelőt leginkább egy felbolydult hangyabolyra emlékeztetett volna az egész, de aki ismerte a katonaéletet, az látta, hogy minden tökéletes rendben megy, és szinte hangtalanul. Senki nem vesztegette sem az idejét, sem az erejét. Nem kellett sátrat bontaniuk, hiszen nem volt sem sátruk, sem málhásállatuk - csak hátráltatta volna őket a harcban. Néhányan már nyeregben ültek, a mellvértjük a helyén, sisak a fejükön, a kezükben pedig már ott villogott a jó lábnyi hosszú acélfejjel megerősített lándzsa. A többiek szinte kivétel nélkül a nyergüket igazgatták már, vagy lóhátra való íjuk bőrtokját és a teli tegezeket kötözték szorosan a magas nyeregkápa mellé. Aki lassú volt, már az aielek elleni harc első évében meghalt. A sereg túlnyomórészt saldaeaiakból és kandoriakból állt, a többségük pedig domani volt. Néhány malkieri is lejött délre, de Lan még itt sem volt hajlandó vezetni őket. Bukama vele harcolt, de őt sem vezette.
Bukama lándzsával a kezében várta; a másik kezében aranyderese, Naplándzsa kantárját fogta. Egy csupasz arcú fiatal fiú, Caniedrin követte; Lan lovát, Macskatáncost vezette nagy óvatosan. A pej mén ugyan még csak félig volt betanítva, de Caniedrin bölcsen tette, hogy nem hirtelenkedett vele. Még egy félig betanított harci mén is veszedelmes fegyver volt. Persze a fiatal kandori sem volt olyan ártatlan, mint amilyennek kölyökképe mutatta volna. Caniedrin ügyes, gyakorlott katona volt, kivételes képességű íjász, vidám gyilkos, aki gyakran nevetett harc közben. Most is mosolygott, örült, hogy nemsokára harcolni fognak. Macskatáncos is türelmetlenül hányta a fejét.
Bármilyen tapasztalt volt is Caniedrin, Lan azért ellenőrizte Macskatáncos nyergét, mielőtt átvette volna a kantárt. A laza nyereg éppolyan gyorsan megölhette az embert, mint az ellenség lándzsája.
- Mondtam nekik, mi vár ránk ma reggel - morogta Bukama, mikor Caniedrin már elindult a saját lova felé -, de ezekkel az aielekkel könnyen megeshet, hogy az üllő tűpárna lesz, ha a kalapács túl lassan sújt le!
Sosem morgott az emberek előtt, csak Lannek.
- És a kalapács is tűpárna lehet, ha nincs ott az üllő, mikor lecsap - válaszolta Lan, és nyeregbe pattant. Az ég most már egyértelműen szürke volt. Még mindig csak sötétszürke, de már csak pár elszórt csillag fénylett rajta. - Meg kell hajtanunk a lovakat, ha hajnalhasadtára a Horoghoz akarunk érni. - Felemelte a hangját. - Lóra!
Meg is hajtották a lovakat, fél mérföldet ügettek, aztán sietősen léptettek, majd fél mérföldön át gyalog vezették az állatokat, mielőtt ismét nyeregbe ültek volna, hogy kezdjék az egészet elölről. A mesékben az emberek tíz mérföldet, vagy húszat is egyvégtében vágtattak, de még ha nem lett volna hó, a lovak nagy része akkor is lesántult volna a négy-öt mérföldes vágta után, és a többi is halálra fáradt volna, mielőtt a Horoghoz érnek. A lassan fakuló éjszaka csendjét csak a paták és csizmák alatt csikorgó hó törte meg, a bőrnyergek nyikorgása, vagy egy-egy fojtott káromkodás, mikor valaki véletlenül megbotlott egy hó alatt rejlő gyökérben. Senki sem vesztegette panaszkodásra vagy beszélgetésre az erejét. Gyakran csináltak már ilyet, és az emberek is, a lovak is könnyedén felvették a szokott ritmust, és gyorsan haladtak.
Tar Valon körül kisebb dombokkal tarkított síkság terült el, gyümölcsösök, erdőcskék pettyezték; egyik sem volt túl nagy, de mindegyikben sűrűn megült a sötétség. Akármilyen kicsik voltak, Lan minden egyes facsoportot alaposan megnézett, miközben elvezette mellette az embereit, és igyekezett minél távolabbról kikerülni őket. Az aielek kivételesen ügyesen használták fel a rendelkezésükre álló legkisebb rejtekhelyet is, és néha olyan helyen is megbújtak, amiről az ember nem hitte volna, hogy egy kutya elférne mögötte. Nagy érzékük volt a rajtaütésekhez. Most azonban semmi sem rezdült. Azok alapján, amit Lan látott, akár az emberei is lehettek volna az egyetlen élők a környéken. A távoli bagolyhuhogáson kívül nem hallott más neszt, csak amit ők maguk csaptak.
Mire elérték a Horognak is nevezett alacsony gerincet, az ég már jóval fakóbb szürke volt keleten. A kopár domb nem volt egy mérföld hosszú sem, és talán ha negyvenlábnyira emelkedett ki a síkságból, de védekezésnél a legkisebb emelkedő is nagy előnyt jelentett. A gerinc onnan kapta a nevét, hogy az északi vége visszakunkorodott dél felé; ez a jellegzetesség még a hajnali szürkületben is jól látszott, ahogy Lan hosszú sorba rendezte az embereit a dombtetőn. A fény határozottan erősebb lett. Nyugatra jól látszott már a Fehér Torony sápadt óriása, ahogy kiemelkedett Tar Valon középpontjából, vagy három órányi járásra onnan.
A Torony az ismert világ legmagasabb építménye volt, de a folyó túlpartján, a város mögötti síkságról az ég felé törő magányos hegycsúcs így is eltörpítette. Azt a lehető legkevesebb fénynél is jól lehetett látni. Sötét éjszaka is tudták, hol van, mert eltakarta a csillagokat. A Sárkány-bérc a Világ Gerincében is hatalmas hegycsúcsnak számított volna, de itt, a síkságon iszonytatónak tűnt, ahogy átszúrta a felhőket is, és jóval föléjük emelkedett. Jóval magasabb volt a felhők felett, mint a legtöbb hegy a földtől számítva, és tört csúcsa folyamatosan füstöt okádott. Remény és elkeseredettség jelképe. A jóslat hegye. Bukama csak egy pillantást vetett rá, de máris maga elé rajzolta a gonoszt elhárító jegyet. Senki sem akarta, hogy beteljesüljön az a jóslat. De úgyis az lesz a vége egy napon.
Az alacsony gerincről vagy egy mérföldön át lágyan hullámzott a terep, majd egy jókora, több mérföld széles erdősávba futott. A köztük elterülő mezőn három letaposott ösvény is éktelenkedett a hóban, láthatóan nagyobb lovas és gyalogos sereg vonult arra nemrégiben. Ilyen messziről nem lehetett megmondani, hogy vajon az aielek hagyták, vagy ennek az úgynevezett Szövetségnek a katonái; csak annyi látszott, hogy a legutolsó hóesés óta jártak erre, ami vagy két napja volt.
Az aieleknek még nyoma sem volt, de hacsak nem változtattak irányt - és ez könnyen megeshetett -, most már bármikor előbukkanhattak a fák közül. Az emberek nem vártak Lan parancsára, maguktól beledöfték a lándzsájukat a hó alatt a földbe, ahonnan egy pillanat alatt könnyedén fel tudták volna kapni, ha úgy hozza a szükség. Előszedték az íjukat, kihúztak pár nyílvesszőt a tegezből, és a húrra igazították őket, de nem feszítették meg az íjat. Csak az újoncok képzelték magukról, hogy órákon át úgy tudnák tartani az fegyverüket. Csak Lannál nem volt íj. Neki az volt a dolga, hogy az embereit irányítsa, nem az, hogy célpontot keressen. Az aielek ellen az íj volt a leghatékonyabb fegyver, bár a déliek közül sokan lenézték. Emares és teari katonái alighanem egyenest belelovagolnak majd az aielekbe lándzsával, karddal. Volt, amikor nem lehetett elkerülni, hogy összegabalyodjanak az aielekkel, de ostobaság lett volna feleslegesen embert veszíteni, és az, hogy közelharcban igenis sok embert veszítettek az aielek ellen, éppolyan biztos volt, mint hogy a barack mérgező.
Lan nem tartott attól, hogy az aielek elfordulnának, mikor meglátják őket. Nem voltak vad harcosok, mint sokan mondták; igenis elkerülték a harcot, ha nem láttak rá esélyt, hogy jól jöjjenek ki belőle. De hatszáz aiel alighanem épp megfelelőnek találná az ellenfelet: kevesebb mint négyszáz lovassal kell szembeszállniuk, még ha azok magasabban vannak is náluk. Előre rohamoznának, egyenesen bele egy nyílzáporba. Egy jó lóhátra való íj háromszáz lépésről megöl egy embert, négyszázról pedig megsebesíti, ha az íjász érti a mesterségét. Az aieleknek jókora acélfolyosón kell végigrohanniuk. Sajnos azonban nekik is volt íjuk, szaruból és inakból szerkesztett, erős jószág, és éppolyan hatékony, mint a határvidékieké. Az lett volna a legrosszabb, ha az aielek megállnak, és az ellenfelek csak lövik egymást. Mindkét fél sok embert veszítene, bármilyen hamar érkezne is Emares. Az lett volna a legjobb, ha az aielek úgy döntenek, hogy lerohanják őket: futás közben senki sem tud jól célozni. Legalábbis az lett volna a legelőnyösebb, ha támadnak, és Emares nem késik. Akkor aztán az aielek lehet, hogy megpróbálják megkerülni őket, különösen, ha tudják, hogy a teariek a nyomukban vannak - és akkor elszabadul a pokol. Mindenesetre amint Emares megérkezik a hátukba, Lan összeszedi a lándzsásait, és legázolja az aieleket.
Összességében ennyiből állt az üllő és a kalapács taktikája. Az egyik csapat egy helyre szögezte az aieleket, míg a másik lesújtott rájuk, aztán mind a két sereg a vadakra rontott. Egyszerű eljárás volt, de a legtöbb hatékony taktika nem volt bonyolult. Még azok a cairhieni disznók is megtanulták idővel. Jó sok altarai és murandyi halt meg amiatt, mert nem akarták elsajátítani.
A szürkeség fénybe lobbant. A nap nemsokára kipislog majd a hátuk mögött az égre, és kirajzolja a körvonalukat a dombtetőn. A szél feltámadt, belekapott Lan köpenyébe, de a férfi ismét magára öltötte a ko`dit, és nem törődött többet a hideggel. Hallotta, hogy Bukama és a közelében állók hogyan lélegeznek. A lovak türelmetlenül kapálták a havat. Egy sólyom lebegett a nyílt mező fölött, az erdősáv szélét leste préda után.
A sólyom hirtelen arrébb röppent, és az aielek húsz ember széles oszlopban, könnyed futólépésben váltak ki a fák közül. A hó láthatóan egyáltalán nem hátráltatta őket. Magasra kapkodták a térdüket, és legalább olyan gyorsan haladtak, mintha sima talajon futnának. Lan előkapta a távcsövét a nyeregtáskájából. Jó üveg volt, igazi cairhieni munka, és mikor a szeméhez emelte a rézpántos csövet, az aielek mintha közvetlenül elé ugrottak volna, bár még jó egymérföldnyire lehettek. Magasak voltak, a legtöbbjük akkora, mint Lan maga, és néhányan még őt is túlnőtték, a nadrágjuk és a zekéjük a szürke és a barna minden árnyalatát viselte, és erőteljesen elütött a szikrázóan fehér hótól. Mindegyikük fejét kendő fedte, és a sötét fátyol egészen eltakarta az arcukat, csak a szemük villant ki mögüle. Némelyikük alighanem nő - az aiel asszonyok néha együtt harcoltak a férfiakkal -, de a többségük mégiscsak férfi lehet. Mindegyikük kezében egy rövid lándzsa volt, a másikban pedig egy kerek bőrpajzs és még pár rövid lándzsa. Az íjaik a hátukon lógó tegezben lapultak. Halálosak voltak azokkal a lándzsákkal a kezükben. És az íjaik sem voltak veszélytelenebbek.
Vaknak kellett volna lenniük, hogy ne lássák a rájuk váró lovasokat a dombtetőn, de meg sem torpantak, csak jöttek tovább, a menetoszlop vaskos kígyója egyre közelebb siklott a gerinc felé. Messze, messze nyugaton kürtök szólaltak meg, aztán még egyszer. Alig lehetett hallani a hangjukat; amilyen halkak voltak, alighanem a folyó mellett vagy akár a túlparton fújták meg őket. Az aielek csak jöttek. Harmadszorra is felharsant a kürtszó, még messzebbről, aztán negyedszerre és ötödszörre is. Az aielek hátrakapták a fejüket, és maguk mögé kémleltek. Vajon csak a kürtszó keltette fel a figyelmüket, vagy tudták, hogy Emares követi őket?
Az aielek tovább özönlöttek a fák alól. Valaki vagy nagyon elszámolta magát, vagy egy másik aiel csapat is csatlakozott az elsőhöz! Már legalább ezren bukkantak ki a fák alól, és még többen jöttek a nyomukban. Ezerötszáz, és még mindig hányan voltak mögöttük! Lan visszacsúsztatta a távcsövet a tokjába.
- Fogadd a halált! - mormolta Bukama, a hangja mint a hideg acél, és Lan hallotta, ahogy a többi határvidéki is megismétli a mondást. Ő csak végiggondolta; az is elég volt. A halál végül mindenkiért eljött, és általában nem ott, nem akkor, mikor az ember várta volna. Persze volt olyan is, aki ágyban, párnák közt halt meg, de Lan már kölyökkora óta tudta, hogy ő nem így végzi.
Nyugodtan végigmérte a balra és jobbra sorakozó katonákat. A saldaeaiak és a kandoriak természetesen nyugodtan álltak, de elégedetten látta, hogy a domaniak közül sem tűnik senki idegesnek. Senki sem nézett hátra, nem lesték, merre menekülhetnének. Nem mintha bármi mást várt volna azután, hogy két évig vállvetve küzdöttek egymás mellett, de valahogy mégis jobban bízott a határvidékiekben, mint bárki másban. Ők tudták, hogy néha nehéz döntéseket kell hozniuk. A csontjukba égett.
Mostanra már az utolsó aiel is kiért a fák alól. Több mint kétezren voltak, és ez a szám mindent megváltoztatott - mégsem változtatott meg semmit. Kétezer aiel könnyedén lerohanhatta volna Lan embereit, és utána nevetve elbánik még Emares seregével is, hacsak nincs velük a Sötét Úr szerencséje. Lannek eszébe sem jutott, hogy visszavonuljon. Ha Emares úgy csap le, hogy nincs a helyén az üllő, a tearieket lemészárolják, de ha kitart, amíg Emares megérkezik, talán mind az üllő, mind a kalapács kikerülhet ebből a kutyaszorítóból. És különben is, a szavát adta! Ennek ellenére persze esze ágában sem volt értelmetlenül itt vesznie, és az embereit sem küldte volna céltalan halálba. Ha Emares nem tűnik fel, mire az aielek kétszáz lépésen belül érnek, a csapatával együtt lefordul a gerincről, és megpróbálja megkerülni az aieleket, hogy a túloldalon csatlakozzon a tearihez. Előcsúsztatta a kardját a hüvelyből, és könnyedén az oldala mellé engedte. Most már csak egy egyszerű kard volt, semmi feltűnő vagy látványos nem volt benne. Soha többé nem lesz más, csak egy kard. De ebben rejlett a múltja és a jövője is. A kürtök most már szinte folyamatosan harsogtak nyugaton.
Hirtelen az egyik elöl futó aiel a feje fölé emelte a lándzsáját, és három hosszú lépésen át úgy tartotta. Mikor ismét lerántotta, az egész oszlop megállt. Jó ötszáz lépésnyire lehettek a gerinctől, messze lőtávon kívül álltak. Mi a Fény üthetett beléjük? Amint megálltak, az oszlop hátsó fele visszafordult, és hátrafelé figyelt. Vajon csak ennyire óvatosak lennének? Bölcsebb azt feltételezni, hogy mégis tudnak Emaresről.
Lan újra előkapta a távcsövet, a bal kezébe szorította, és az aieleket nézte. Az elöl álló férfiak a lándzsát tartó kezüket emelték a szemük elé, hogy a szikrázó reggeli napfényben is lássák a gerincen álló lovasokat. Az egésznek semmi értelme nem volt. Legjobb esetben is csak a napfény kirajzolta sötét körvonalakat láthatták, vagy egy sisak taréját. Semmi többet. De az aielek mégis mintha valamiről beszéltek volna. Hirtelen az egyik elöl álló a feje fölé emelte a kezét, magasra lökte a lándzsáját, és a többiek követték a példáját. Lan leengedte a távcsövét. Most már mindegyik aiel arccal feléjük állt, és mindegyikük magasan a feje fölött tartotta a lándzsáját. Még soha életében nem látott ilyet.
Hirtelen az összes lándzsa lecsapódott, mintha csak egy kéz mozgatta volna őket, és az aielek egyetlen szót kiáltottak a reggeli csendbe. Tisztán zengett a mező fölött, még a távoli kürtök hangját is elnyomta.
- Aan`allein!
Lan csodálkozva nézett össze Bukamával. Az aielek az ősi nyelvet használták, a Legendák Korának beszédét, a Trallok Háborúk előtti századok nyelvét. Lan leginkább úgy fordította volna, hogy egy ember magában. De mégis, ez mit jelenthetett? És miért kiáltotta ezt az összes aiel?
- Megindultak - motyogta Bukama, és az aielek valóban ismét mozgásba lendültek.
De nem a gerinc felé futottak. Északra fordultak, és az elkendőzött aielek hosszú oszlopa ismét könnyedén szaladt, és csak akkor fordult megint keletnek, mikor már jóval a gerinc mögött voltak. Őrültség őrültség hátán! Ez nem bekerítő hadművelet, hiszen csak az egyik irányba kerültek!
- Talán visszamennek a Pusztába - kiáltott fel Caniedrin. Kifejezetten csalódottnak tűnt a hangja. A többiek hangosan lehurrogták. Az általános nézet az volt, hogy az aielek nem hagyják őket békén, amíg az utolsót ki nem irtják.
- Követjük őket? - kérdezte Bukama halkan.
Lan egy pillanatig gondolkozott, aztán megrázta a fejét.
- Megkeressük ezt az Emares nagyurat, és átbeszéljük vele, hogy is van az az üllő meg a kalapács - mondta. - Csak udvariasan!
Arra is rá akart jönni, mi ez a nagy kürtszó. Ez a nap furcsán indult, és úgy érezte, napszállta előtt még jó pár különös dolog vár rá.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:XXI. századi mesemondó - Interjú Robert Jordannal (2003. április)