Főkép

Már javában játszott a SZEG, mire a HammerWorld színpadhoz értünk. A debreceniek alapos változáson estek át a múlt évhez képest, Jozsó már nem basszusgitáros, hanem énekes, ami egyenértékű a csapat brutalitás-fokának emelkedésével. Más kérdés, hogy szörnyen szólt a cucc, pl. a gitár alig hallatszott, ami egy efféle zenénél (melyben a metal és a hardcore mellett a régi nótákban hip-hop elemeket is találni) kifejezetten hátrány.

Meg aztán a nem régiben megjelent EP-jük annyival jobb és súlyosabb a régebbi számaiknál (beleértve egy szem, még a régi felállással készült albumukat is), hogy amikor nem arról játszottak, akkor nem is tetszett. Aki látta-hallotta a thrash-es „Hope for the Best” klipjét, az érti, miről beszélek. Szóval, a SZEG jó banda, de nem ez volt az a koncertjük, ami miatt ezt mondom.

A 6Test egy fokkal már jobban szólt. Itt két énekes van, egy srác, aki üvöltésekre is ragadtatja magát, meg egy csaj, aki még fizimiskára is a Guano Apes-es Sandrára emlékeztet, és aki igazán jól énekel, de még nem 100%-os frontember. Ez a csapat divatos rockzenét nyomat, melyben pl. Limp Bizkit meg Linkin Park (meg ugye Guano Apes) hatások fedezhetők fel. Ha egy nagy kiadó mögéjük állna, dalaik hamarosan a Viva Chart Show elején tanyáznának. De attól még nem bánnám, ha az ex-Necrofight-os Bódy Zoli sokkal több riffet pengetne azon a szép piros BC Rich gitárján (á la Slayer).

Ezt követően a lófrálásnak és étkezésnek áldoztunk, meggyőződve pl. arról, hogy a Szigeten a Tesco sem gazdaságos. Lehet, mások ezt üzletpolitikának hívnák, szerintem szimplán tahóság 350 Ft-ot kérni egy fél literes jeges teáért, vagy 200-at ugyanennyi ásványvízért, pláne a Tecsóban. A hamburgerrel is sikerült mellé nyúlni: olyan volt, mint a rosszabb pizzák, csak a közepe élvezhető, azt kell belőle kirágni.

Viszont volt sikerélmény is: a Talentum színpad közelében ücsörögve feltűnt, hogy valaki épp egy Alice In Chains nótát (majd egy Depeche Mode-ot) gyaláz, hát megnéztük. A Playback volt az, s kiderült, hogy nem véletlenül szólnak a saját számaikban remek, stoner-es riffek: az a Ricsi az egyik gitárosuk, aki régebben a Born 33-ban nyomta a füstös metalt. Az énekesük pedig egy igazi punk-rock&roll fazon, ritkán látni ilyen hiteles, laza csókát - ha így folytatják, még lesz belőlük valami. És nem csak azért, mert a Black-out feldolgozás is jó volt, hanem a sajátjaik is.

Utóbb megnéztük, mi lett említett Ricsi régi bandájából. A Born 33-at ma Cybornnak hívják, és elektronikával keverik a kemény rockot. Valami Viva-féle tehetségkutatót meg is nyertek vele, egyébként meg az utóbbi évek legkirályabb magyar animációs klipje is az ő nevükhöz fűződik. Viszont csak néhány számukat ismerem, így élőben nem győztek meg 100%-osan, pedig amúgy nagy elánnal zenéltek, és jó is volt, amit. Tényleg energikus, dinamikus, mi több, feelinges. Jó lenne már hallani egy rendes albumot!

Eztán átsétáltunk a nagyszínpadhoz, hogy két nóta után otthagyjuk a Kornt. Olyan messze álltunk a színpadtól, hogy a szél néha elvitte a hangot, arra meg sem esély, sem kedvünk nem volt, hogy előrébb küzdjük magunkat, és igazából nem nyűgözött le az a kevés, amit láttunk. Utóbb olvasgatva a neten a különféle véleményeket, nem is bánom. Elég gáz, hogy nevetséges, hakni módra elővezetett 50-55 perccel kiszúrják a magyar rajongók szemét.

Így persze a De Facto (újfent Hammer színpad) elejét is lekéstük. A magyar dark rock színtér legjobbjai ők, és jelen koncertjüket DVD-re szándékoznak pakolni, azaz végig ott ügyködött a színpadon egy kameraman. Tartok tőle, hogy némileg feszélyezte mindez a csapatot, de attól még remek koncertet adtak. Sőt, a velük párhuzamosan játszó Korn ellenére is elég szép tömeg gyűlt össze rájuk a sátorban. A zenekarba nem túl rég érkezett Geőcze Zoltán gitáros (aki mellesleg a nagyszerű folk rockot játszó Skanzenben is érdekelt) sokat hozzátett a zenéhez - pl. soha eddig ilyen remek szólók nem voltak a De Facto-nál. Ugyanakkor kissé át is írták vele a régebbi dalok egyik-másikát, ami nem feltétlenül vált előnyükre, mivel sokszor így finomabb, zenélgetősebb lett az új verzió, ami viszont elvett az adott dal erejéből.

Tóth Gyula énekes-gitáros viszont élőben sokkal szilajabb, hovatovább metalosabb módon énekel, mint lemezen. És koncerten azért csak a keményebb dolgok érvényesülnek jobban, pláne ilyen hangosítás mellett. Akárhogy is, a közönség mindvégig a zenekar mellett volt, Gyulának kérnie sem kellett, hogy vele énekeljék a sok esetben sötét romantikus, máskor misztikus hangulatú sorokat. A De Facto megérett rá, hogy akár a slágerlistákon is találkozhassunk dalaikkal.

A De Facto-t a finn Sentenced követte. Noha zenéjük alapján megérdemelnék a HIM/The 69 Eyes méretű sikereket, metalosabb beállítottságuknak (és undergroundabb kiadójuknak) köszönhetően csak egy szűkebb (értsd, slágerlistákon és divatlapokon élőktől mentes) réteg szereti őket. Az 1989-ben indult csapat utolsó előtti koncertje volt ez, már jó ideje lehetett tudni, hogy feloszlanak a Szigetes buli (és talán egy orosz koncert) után. Aligha a slágerlistás sikerek elmaradása miatt... Mindenesetre többször is jártak már nálunk mindahányszor felejthetetlen koncertet adva, ami most sem volt másként.

A zenekaron nem érződött, hogy hamarosan befejezik, nagy erőkkel játszották jobbnál jobb dalaikat, bár a legnagyobb közönségkedvencet (The Suicider) nem adták elő. Meglehet, ez is a rájuk jellemző beteges humor megnyilvánulása...
Mindazonáltal volt „Nepenthe” a `94-es Amok albumról, ami az én legnagyobb kedvencem, tehát örültem. Az (volt) a jó a Sentenced-ben, hogy akármennyire is szuicid meg egyéb halálnemeken rágódó gondolatokkal teliek a dalaik, tele vannak erővel-energiával, remek dallamokkal. Erre a zenére a magyar átlagmetalos képtelen nem rázni a haját, és egy metalzenekartól igazán nem is várható el több. Kár, hogy végük.