Főkép

Egészen különös és különleges összeállítást láthatott a magyar közönség. Az ír Primordial híres szinte nacionalista hozzáállásáról (bár ami az íreknél teljesen természetes, azt nálunk sokszor összetévesztik a szélső jobboldalisággal), az ír történelemmel és mitológiával foglalkozó, komoly és komor szövegvilágáról.


Az Orphaned Land pedig izraeli csapat, akik legutóbbi albumukon (Mabool - 2004) a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallást egy-egy mítikus hőssel megjelenítve, egészen megdöbbentő mélységű történetet és zenét alkottak. Az előbbi zenéjében a szikár, kompromisszum-mentes metal és a tipikus borongós-gyászos ír dallamok keverednek, míg utóbbi semmiféle határt nem hajlandó szabni (azért alapvetően szintén metal) muzsikájának: a legkülönfélébb keleti népzenéktől a progresszív rockon át a metal szélsőségesebb alfajaiig mindent és bármit képes beolvasztani.

A két magyar előzenekarról sajnos lekéstünk, pedig ők is figyelemre méltóak. A soraiban egy rendkívül mozgékony hegedűst is felvonultató The Dethroners első (s eleddig egyetlen) albumán feldolgozta Madách Imre Az ember tragédiája című művét, s tette mindezt megdöbbentően ötletes és változatos formában. A Sear Bliss pedig – a Tormentor mellett – az a magyar black metal zenekar, amit szerte a világon ismernek. Tiszteletet parancsoló, emelkedett hangulatú, ám kíméletlen zenét játszanak, mellyel méltán arattak már sikereket Európa koncerttermeiben is.

Az izraeli Orphaned Land még sosem járt nálunk (s jelen turnéjuk előtt egyébként is csak elvétve tudtak koncertezni), és annyira speciális az egész zenekar, hogy nem meglepő, ha az első pár dal alatt a közönség és a csapat jobbára csak „kóstolgatta” egymást. Nem lehetett tudni, ők mire képesek a deszkákon, s ők sem tudták, mire számítsanak a magyaroktól. De aztán a folyamatosan mosolygó-táncoló szólógitáros, Yossi jókedve átragadt mindenkire, és onnantól fantasztikus hangulatú volt a koncert! Annak ellenére, hogy olyannyira tömény, rétegzett és sokszínű az Orphaned Land zenéje, hogy élőben nehéz volt befogadni. Lemezeiket is csak sok, többszöri és alapos végighallgatással lehet feldolgozni. Zenészi nagyszerűségüket jelzi, hogy mindent úgy hoztak, ahogy azt a stúdióban rögzítették – s mindezt mosolyogva, látható lelkesedéssel! Már csak a zenekarból áradó derű miatt is érdemes volt elzarándokolni a Wigwamba!

Bezzeg a zordon Primordialnál nem volt mosolygás! Legalábbis a koncert első felében. Az íreknél minden szem az énekes A. A. Nemtheangára szegeződött, olyannyira szuggesztív és megszállott frontembernek bizonyult. A többiek korrektül eljátszották, amit kellett, még csak nem is mutattak rosszul (már amennyiben nagy hajú és szakállú írek nem mutatnak rosszul), de a prímet Nemtheanga vitte.
Rendkívül agresszívan adta elő magát az arcra a szintén ír színészre, Colin Farrellre emlékeztető, ám kopasz fejével, rituálisnak is nevezhető öldöklős mozdulataival inkább egy megveszekedett kelta harcosra emlékeztető énekes.

Ráadásul a koncert alatt bevedelt úgy másfél üvegnyi Jim Beamet, ami énekesi teljesítményén kevésbé mutatkozott meg (nem egy nagy pacsirta, de a hörgés-üvöltés mellett szép dallamokra is képes azért), ellenben a pár általa ismert közönség-hergelő szöveget (velünk vagytok?, készen álltok?, stb.) rengetegszer elmondta. Azt is kifejtette, hogy ha valakinek kedve volna egy kis bunyóhoz, azt koncert után várja szeretettel, de azért el-elmosolyodott, amúgy meg tényleg egy szív-lélek csóka, aki nagyon szereti Írországot, a metalt, és nyilván mindenkit, aki velük van. A dalaik meg tényleg komoly és mély mondanivalót hordoznak, és bár első hallásra rém egyszerűnek tűnnek a sokat ismételgetett, ír hangulatú alaptémáikkal, valójában zeneileg is nagyon sok érték van bennük.

Az az érzelmi többlet pedig, amit pl. a legnagyobb ír tragédia, az 1845-49 közötti éhínség és kivándorlás áldozatai emlékére írt „The Coffin Ships” hordoz, rettenetesen kevés zenekarnál található meg – és azt hiszem, mi magyarok nagyon is meg tudjuk érteni, hiszen nekünk is megvoltak a magunk nemzeti tragédiái, amiket mindmáig nyög az ország. Nem véletlenül nevezte Yeats „nyugat magyarjainak” az íreket.

Összességében azonban, bármily komor és súlyos a Primordial zenéje, s bármennyit ivott is Nemtheanga, az írek is hangulatos és emlékezetes koncertet adtak. Mondhatni, ez egy remek underground multikulturális rendezvény volt!