Főkép

Áttekintés:

A Middlemarch kiadása George Eliotot egyértelműen kora egyik legnépszerűbb írójává tette. Az újító szellemű folytatásos megjelentetés, mely az írónőt gyors alkotásra, az olvasókat ugyanakkor a részek közötti kéthónapos várakozásra kényszerítette, éppúgy garantálta a kritikai, mint a pénzügyi sikert.
Noha naplójában és leveleiben Eliot ritkábban utal a Middlemarchra, mint bármely más művére, hátramaradtak részletes jegyzetei és az eredeti kézirat is. A szereplőkkel és a cselekménnyel kapcsolatos feljegyzéseinek tanulmányozásából megtudhatjuk, Eliot miként írta meg és adatta ki a Middlemarchot.
Jerome Beaty szövegelemzése és Gordon S. Haight életrajzi munkája nagyban meghatározzák, hogyan tekintsünk Eliotra, és erre a konkrét regényre.

Egy regény / két alapötlet:

1869 elején Eliot úgy döntött, hogy következő regényét egy Middlemarch nevű vidéki kisvárosról írja. Tudta, hogy a cselekmény egy orvos, Lydgate körül bonyolódik majd, és a kisváros azon lakosait vonja be az eseményekbe, akikkel Lydgate kapcsolatba kerül, ám az eredeti tervben egyáltalán nem tűntek fel a Tipton Grange-ből ismert szereplők, többek között Dorothea és Casaubon.

Eliot 1869. július 19-én fogott hozzá a tervezett regény megírásához, ám az elbeszélés csak lassan haladt előre. A rákövetkező esztendő júliusa és novembere között csupán a Middlemarch néhány fejezetét sikerült megírnia, ezen kívül pedig némi kutatásba fogott, hogy háttér-információkat gyűjtsön Lydgate hivatásával kapcsolatosan.
November elején azonban ihletet kapott egy új regény, a Miss Brooke megalkotásához. E második regény egy jámbor ifjú hölgyről szólt, akit ma Dorothea néven ismerünk. A Miss Brooke könnyedén és gyorsan íródott, és 1871. március 19-ére Eliot már 236 oldalt megírt a regényből, mely egyaránt állt a Middlemarchból és a Miss Brooke-ból.

Miután úgy találta, hogy a két tervezett mű főszereplői között egyre több a kapcsolat, Eliot egybekapcsolta a Middlemarch eddig elkészült kilenc és fél fejezetét a Miss Brooke tíz fejezetével. Meghatározó, „Middlemarch, a vázlatfüzetektől a regényig” című kritikai művében Jeremy Beaty megkísérli rekonstruálni a Middlemarch keletkezésének kezdeteit.

Ám Stanton Millet újabb keletű tanulmánya Eliot kéziratáról azt fejtegeti, hogy az írónő nem pusztán egybefűzte a két regényt. Millet amellett érvel, hogy Eliot megváltoztatta a regény központi témáját, és a hivatás, valamint Dorothea és Fred Vincy gyújtópontba helyezése helyett a házasság és az emberi kapcsolatok összetettebb kérdéseit taglalja, melynek részeit alkotják Dorothea és Lydgate élettörténetei.
Az a zavart keltő mód, ahogy Eliot megszámozta a kézirat oldalait, és a különböző papírok használata sok vitához vezetett az eredeti sorrend és a kinyomtatott változat közötti lehetséges eltérésekről. Az efféle problémák másik oka a regény nyitó részeihez kapcsolható jegyzetek hiánya.

A Middlemarch Eliot első olyan folytatásos regénye lett, mely egynél több cselekményszálat tartalmazott, és ez a kísérlet vezetett a később alkalmazott folytatásos megjelentetési technikához.

Folytatásos megjelentetési kísérlet:

Amikor 1870 elején Eliot áttekintette a frissen összeállt regény meglévő 236 oldalát, a mű addigi alakulásából felismerte, hogy több helyre lesz szüksége, mint amit az addig szokásos folytatásos megjelentetés megengedett. 1871. március 19-éről származó, gyakran idézett naplóbejegyzésében így mereng: „Pillanatnyilag attól félek, hogy túl sok anyag, túl sok ’momenti’ áll a rendelkezésemre.”
Két komoly cselekményt kombinált, és túl sok mondanivalója akadt ahhoz, hogy mindez beleférjen a szokásos háromkötetes kiadványba. Választhatta volna azt is, hogy havi részletekben publikálja a terjedelmes regényt, ahogy Dickens tette a David Copperfielddel vagy Thackery a Vanity Fairrel.

Eliotnak azonban ellenére volt, hogy ilyen kis darabokban tegye közzé művét, és egyszerre nagyobb részleteket akart kiadni. Társa, George Lewes ajánlotta neki, hogy dolgozzanak ki egy olyan új formátumot, mely megengedi, hogy kevesebb és hosszabb részletekben jelentessék meg a regényt, és a korabeli brit regények részeinél többe kerül.
Az újfajta folytatásos technika nyolc fél-kötetnyi könyvet jelentett, melyeket kéthavonta adtak ki. Lewes egy 1871. május 7-én keltezett levélben ismertette javaslatát Eliot kiadójával, John Blackwooddal, aki rögtön elfogadta az ötletet, míg Eliot tovább dolgozott a regényen.

Az újfajta folytatásos megjelentetési séma több teret engedett Eliotnak a folyamatosan megjelenő részeken belül, és azzal is járt, hogy Blackwood a megszokott három helyett négy kötetben hozta ki az első teljes kiadást. És a nyolc könyv mindegyike kilenc-tizenöt fejezetből állt, a folytatásos megjelenéseknél rendszeres három-néggyel ellentétben.

Amikor Lewes, Eliot és Blackwood megegyeztek a kiadás részleteiben, Eliot még az Első és Második könyveken dolgozott, és a Miss Brooke valamint a Middlemarch témáit és szereplőit igyekezett integrálni. Mivel a formátum kéthónapos várakozásra kényszerítette az olvasókat az egyes részek megjelenése között, Eliotnak el kellett érnie, hogy az Első könyv cselekménye és a szereplői kellően érdekesek legyenek ahhoz, hogy az olvasóközönség megvásárolja a második részt is.
Ezen kívül a könyv-formábani kiadás azzal is járt, hogy a fogyasztók kizárólag Eliot művéhez jutottak hozzá. Míg más folytatásokban kiadott regények esetében a közönség olyan rendszeresen megjelenő magazinok részeként kapta kézhez a fejezeteket, melyeket olcsón beszerezhetett és nyugodtan ki is dobhatott, a Middlemarchnál az olvasók tudták, hogy amikor megveszik Eliot regényének egy részletét, komolyabb befektetéssel kell számolniuk.

E különbség még lényegesebbé tette, hogy Eliot emlékezetes pillanatai (‘momenti’) kellően megkapóak legyenek. 1871. december 1-jére, mikor kiadásra került az Első könyv, Eliot kéziratos elbeszélése már a Negyedik Könyv felénél járt. Miközben az Első Könyvet illető kritikákra és reakciókra vártak, Eliot és Lewes azokkal a kiadási problémákkal foglalkoztak, melyek a nyolckötetes kiadással jártak.
Blackwoodot különösen a részenkénti oldalszámok egységessége érdekelte. Eliot alkotási módszere azért nyugtalanította, mert az írónő vonalas és megvonalazatlan papírra egyaránt dolgozott, ezért a különféle kéziratos lapokra eltérő hosszúságú szöveg került, ami megnehezítette a kinyomtatott oldalak számának gyors kikalkulálását.
Habár a rövidebb részekből álló folytatásos kiadásokban a kiadók megkövetelték, hogy az író szigorúan ragaszkodjon bizonyos szöveghosszúsághoz, Lewes és Blackwood engedményeket tett az Eliot-regény részletei közötti eltérésekre számítva.

Leginkább a Könyvek külleme miatt aggódtak, hogy a fogyasztók hajlandóak legyenek ugyanannyit kifizetni minden egyes részletért. Mivel Blackwood ragaszkodott hozzá, hogy a könyveknek „nem szabad túl soványnak tetszeniük az árhoz képest”, a rövidebb Könyvek némelyikét Blackwood vastagabb papírra nyomtatta, Lewes pedig hirdetéseket ajánlott, hogy kitöltsék a fél-köteteket.

A Middlemarch angliai kiadáshoz Lewes kötötte meg a szerződést Blackwooddal. Eliot regényének jogait négy évre és 6000 fontért vásárolta meg, a folytatásos megjelentetést pedig 1871 decemberével kezdődően kéthavonkénti részletekben ütemezték elő.
Miután Blackwooddal kidolgozták a folytatásos megjelentetés ütemtervét, Lewes más nemzetek kiadóival is tárgyalni kezdett. Az amerikai kiadás jogát 1200 fontért adta el az Osgood, Ticker & Co. kiadónak, aztán a New York-i Harper’s Weekly-nek adta el az egyszeri folytatásos megjelentetési jogokat, ahol a Middlemarch részleteit 1871. december 16. és 1873. február 15. között közölték le.
Lewes ezen kívül elrendezte a könyv németországi és ausztráliai kinyomtatását is, Eliot műve pedig így az egész világon eljutott az olvasókhoz.

Az első átdolgozások:

Miután az angliai közönség elolvasta az Első Könyvet, megjelentek az első dicsérő kritikák. A legtöbb ítész és műkedvelő olvasó tetszését megnyerte Dorothea alakja, és alig várták, hogy megtudhassák, mi történik vele a következő könyvben.
Eliot eredetileg két teljesen elkülönülő cselekmény váltakoztatásaként képzelte el a regényét, amiben a fél-kötetek vagy Dorothea, vagy Middlemarch történetét taglalták részletesen. Egy olyan Első Könyvet adott át Blackwoodnak, ami mai tudásunk szerint valamivel többet tartalmazott a Miss Brooke első kilenc fejezeténél.
Aztán Lewes-val együtt felismerték, hogy az olvasókat fel kell készíteniük a Második Könyv szereplőinek bemutatásával; hiszen a második részlet egy teljesen eltérő történetre váltott. A legtöbb kritikus azonban megzavarta a szándékukat, és teljességgel figyelmen kívül hagyta a Garthékról, Vincyékről, Lydgate-ről és a többi middlemarchiról szóló két és fél záró fejezetet.

Az Eliot-tudósok véleménye eltér azzal kapcsolatban, hogy Eliot olvasta-e valaha is könyvei bírálatait. Többen hisznek az Eliottól és Lewestól származó leveleknek, melyekben az áll, hogy amíg végleg be nem fejezett egy munkát, az írónő nem akarta tudni, mások mit gondolnak a művéről.
Más forrásokból mégis arra következtethetünk, hogy Eliot írás közben hasznát vette a külső visszajelzéseknek. Carol Martin utánajárt a vitás kérdésnek, és úgy tűnik, hogy ha Eliot nem is olvasta a Middlemarch korai kritikáit, Lewes legalábbis közvetítette felé az olvasók Dorothea iránti elragadtatását, ami a már megírt Könyvek átdolgozásához vezetett.
Lewes és Eliot attól féltek, hogy a csapodár olvasóközönség nem lesz képes kivárni négy hónapot, amíg Dorothea ismét megjelenik a Harmadik Könyvben, ezért Eliot a római esküvő részeit a Harmadik Könyvből előrehozta a Második Könyv 19-22. fejezeteibe.

A megjelentetések közötti kéthónapos szünet tette szükségessé ezt a változtatást, a kiadás pénzügyi aggályai pedig arra kényszerítették Eliotot, hogy feladja a két különálló cselekményszálat illető eredeti elképzelését.

A mű megírása:

A folytatásos megjelentetést felölelő egy év nehéznek bizonyult Eliot számára. Később így írt róla: „egyfajta rémálom [volt], mely alatt egy tavacska síkos partján igyekeztem felkapaszkodni, és alig bírtam kitartani a fejemet a vízből”.
1871 szeptemberében Eliot gyomorlázzal megbetegedett, ami két hónapra meggátolta az írásban, és fogfájás is gyakran gyötörte. Miközben ezekkel a kellemetlenségekkel próbált megbirkózni, csak lassan haladt az első könyvekkel.
Miután összekapcsolta Miss Brooke és Middlemarch történetét, sok időt töltött azzal, hogy vázlatfüzeteiben megtervezze és felvázolja a cselekményt, mielőtt hozzálátott az egyes részek megírásához.

Eliot csak néhány könyv megírása után szokott hozzá az újfajta kiadási menetrendhez, e bizonytalan periódus pedig lassította az alkotást. A Middlemarch utolsó öt könyvének megírásának folyamatát Eliot részletes jegyzeteiben követhetjük nyomon. Nem támaszkodott azokra a vázlatokra, amiket az Első könyv kiadása előtt készített. A későbbi vázlatok minden valószínűség szerint enyhítettek a folytatásos megjelentetés határideje miatti nyomáson.

A Negyedik könyv Eliot gyomorláza miatt lassan haladt, az írónőnek pedig felgyógyulása után gyorsan be kellett pótolnia a kiesett időt. Január végére elkészült a negyedik résszel, amit három hónap, vagyis egy hónappal kevesebb idő alatt írt meg, mint a Harmadik Könyvet, ahhoz mégsem elég gyorsan, hogy lépést tartson a kéthónapos ütemtervvel.
A május elejére befejezett Ötödik könyv megírása szintén három hónapot igényelt, Blackwood pedig nyugtalankodni kezdett. Ezen ötödik fél-kötetre Eliot teljesen egybeszőtte a két cselekményszálat, jegyzetei pedig egyre részletesebbé váltak, és egyre gyorsabban írt. A Hatodik Könyv mindössze két hónap alatt elkészült, a Nyolcadik könyvhöz pedig már alig használt jegyzeteket.

Júliusra Lewes, aki a kéziratot lektorálta, felismerte, hogy Eliot a beütemezett határidő előtt befejezi majd a regényt, és azt javasolta, hogy Blackwood kéthónapos helyett csupán egyhónapos időközönként adja ki a Hatodik, Hetedik és Nyolcadik könyveket. Eliot és a kiadó egyetértettek vele, Eliot pedig továbbra is sebesen haladt az utolsó két könyvvel, melyeket augusztusra majd szeptemberre el is készített.
Imígyen az Első könyvet 1871. december 1-jén, a Második könyvet 1872. február 2-án, a Harmadik könyvet áprilisban, a Negyedik könyvet júniusban, az Ötödik könyvet július 29-én, a Hatodik könyvet októberben, a Hetedik könyvet novemberben, a Nyolcadik könyvet pedig 1872 decemberében adták ki.

Eliot vázlatfüzeteinek, kéziratainak és letisztázott szövegeinek összehasonlítása jól illusztrálja a rengeteg változtatást a megírás és a kiadás ideje között. Már megemlítettük a fejezet-átrendezéseket, melyekről Eliot és Lewes határozott az első öt könyvben.
Jerome Beaty végigtanulmányozta Eliot írásának mindhárom fázisát a Middlemarch végleges kiadásáig, és munkája alapvetően meghatározta Eliot átdolgozásainak e kezdetleges elemzését. A vázlatfüzetek tervei és a könyvek első piszkozatai között, a változtatások nagy többsége az események más időpontba helyezését foglalta magába.
Például Raffles halálát Eliot eredetileg Dorothea és Will esküvője utánra tervezte bekövetkezni, a regényben azonban később kerül sor a frigyre. E változtatás lehetővé teszi, hogy a botrány után Dorothea eljárjon Lydgate érdekében Rosamundnál, és Willt Rosamunddal együtt találja. Ez a bizonyos jelenet, melyben Dorothea megzavarja Willt és Rosamundot, ugyancsak jelentős változtatás.

Vázlataiban Eliot „dühös, féltékeny, szemrehányó” jelenetet tervezett, „mely azzal zárul, hogy Dorothea megfogadja és kijelenti, hogy sohasem megy hozzá [Willhez]”. Dorothea ehelyett hű marad a róla bennünk kialakult képhez, és csendben, sztoikus belenyugvással távozik a szobából.
Ezen kívül Eliot Rosamund kisbabájának születését 1831. június 1-jére képzelte, noha végül Mrs. Lydgate elvetél. És eredetileg Dorothea árulta volna el Sir Jamesnek, hogy feleségül ment Willhez, ám végül Mr. Brooke teszi meg ezt.
Eliot a legtöbb eseményt és időpontot jó előre megtervezte (a regényhez írt vázlatok legelején tisztában volt már azzal, hogy Dorothea végül Will felesége lesz), jóllehet később felcserélt néhányat, hogy jobban illeszkedjenek a többi cselekményszálhoz.

A kézirat és a végső, 1874-es olcsó kiadás közötti változtatások többsége a Lewes által javított kézirat és az első, 1871-72-es folytatásokban megjelentetett kiadás között történt. Beaty számításai szerint e változtatások száma nagyjából 500-ra rúg, melyek közül 100-at nyomdahibának tekint, további százat pedig az első és a végső kiadás közötti módosításoknak.

Eliotnak egységesen meg kellett változtatnia egyes szereplők neveit, mint például Mary Garthét, akit eredetileg Mary Dove-nak hívtak, és Helen/Harriet Cadwallerét, akiből aztán Elinor lett.
Beaty különféle kategóriákba sorolta be a száz legfontosabb átdolgozást: Eliot kibővített rövidítéseket, hogy az olyan szereplők, mint Caleb Garth intelligensebben nyilatkozhassanak meg, és bemutatta Fred éretté válását, ahogy a fiú lassanként leszokott a rövidített szóalakokról.
Eliot ezen kívül azon is dolgozott, hogy pontosabban használja a nyelvjárásokat, lefordított bizonyos kifejezéseket, melyeket eredetileg franciául nyomtattak ki, és megadta az irodalmi utalások forrásait. Némelyik változtatás ezen kívül egyértelműbbé teszi, miként kell viszonyulnunk a szereplőkhöz, és Eliot áthelyezett mellékneveket is, hogy olyan tulajdonságokra utaljanak, melyek talán többet mondanak nekünk, mint a közvetlen szerzői megjegyzések.

Eliot legdrasztikusabb változtatása a szöveg ma fellelhető három változatában a Nyolcadik Könyv „Finálé” című fejezetében található. A regény két utolsó bekezdését a kéziratból az első kiadáshoz, aztán a végleges 1874-es kiadáshoz is átdolgozta mind hangnemét, mind utalásait tekintve.
A kézirat megemlíti Dorothea első házasságát és a társadalom képmutató mivoltát. Az első kiadásban Eliot durvábbá tette a befejezést azzal, hogy a társadalmat okolja Dorothea Casaubonnal kötött rettenetes frigye miatt, és elítéli azt a nők oktatásának hiányáért.
Az olvasóknak nem tetszett ez a befejezés, és amiatt panaszkodtak, hogy Middlemarch még csak nem is helyeselte a házasságot. Imígyen a végleges változat sokkalta általánosabb lett, melyben az elbeszélő nem említi az első házasságot, a nők oktatását és a társadalom kétszínűségét. Ezek a változtatások hangnembeli különbséget mutatnak, hiszen a végleges verzió elfogadja azt a valóságot, amin az első két változat kesereg.

A mű sikere:

Mikorra kijött az 1874-es végleges olcsó kiadás, nyilvánvalóvá vált, hogy a Middlemarch teljes körű pénzügyi sikert hozott Eliotnak. Mielőtt Blackwood kiadta az Első könyvet, Lewes azt írta, hogy tízezer példányban várta elkelni a regényt a nyolc fél-kötetért általa „alacsony árfolyamnak” ítélt összegért.
Az első folytatásokban megjelent kiadásból ténylegesen ötezer példány kelt el részenként 5 shillingért, ami még mindig hasznot hozott, noha jóval kevesebbet, mint amennyit Lewes remélt. A könyvtárak nem szívesen fogadták az újfajta formátumot, mely a megszokottnál több kötet megvásárlására kényszerítette őket, a kereslet azonban megmutatta nekik, mennyit veszítenének egy esetleges bojkott okán.

A Middlemarch következő kiadása egy négykötetes kötött kiadás volt, amit 1873-ban hoztak ki 21 shillingért. Az olvasóközönség további közel 3000 példányt vásárolt meg ebből a változatból. Aztán az 1874-es olcsó kiadás, George Eliot változtatásaival egy kötetben kínálta a regényt, 7 shilling 6 pennys áron.
Eliot, Lewes és Blackwood nem számítottak a korábbiaknál jelentősen tetemesebb eladásra, az olvasók azonban a megjelenést követő első hat hónapban még tizenháromezer példányt vettek meg ebből az irányadó kiadásból.
Eliotot kisebb vagyonhoz juttatta a Middlemarch, de az életrajzírók rámutatnak, hogy a dicsérő kritika nagyban előmozdította az eladásokat. Haight a szóbeszédet is említi a késői, ám rendkívül hízelgő kritika mellett, ami 1873. március 7-én jelent meg a Times hasábjain, mint az 1873-as kiadás eladásait növelő tényezőket.
Az Egyesült Államok-beli, ausztráliai és európai kiadások az egész világon híressé tették Eliotot, és arra késztettek sok rajongót, hogy ömlengően dicsérő leveleket küldjenek az írónőnek.

A Middlemarch több mint száz évvel a megjelenése után is az olvasók egyik kedvence maradt, és miképpen még mindig nem döntöttük el a vitát, vajon Eliot ténylegesen olvasta-e a kritikákat, vagy cenzúráztatta azokat, vagy egyáltalán semmit sem tudott a kritikai visszhangról, az életrajzírók ugyanúgy továbbra sem tudnak semmit az írói technikáról.

Eliot maga azt állította, hogy legjobb írásműveit a tudattalanul előtörő ihletettség pillanataiban alkotta, és nem dolgozta át azokat. Mások ellenben bizonyítékokkal szolgáltak az alaposan kidolgozott stílusra, mint amilyenek a részletes vázlatfüzetek, melyeket Beaty használt fel tanulmányához.
Az ilyen naplókban mutatkozó tervezés meghazudtolja Eliot konok ragaszkodását ahhoz, hogy könnyedén és közvetlenül kézirat formában írt. Beaty ezen kívül felhívta a figyelmet a kéziratban található rengeteg javítást tartalmazó lapokra.
A tény azonban, hogy Eliot meggondolta magát a Middlemarch megírása közben, semmit sem von le az eredmény értékéből. A vita csak még érdekesebbé teszi a folytatásos megjelenés tekintetében történelmi jelentőségű regény megírásának és kiadásának történetét.

Fordította: Galamb Zoltán

Kapcsolódó írás: Middlemarch (DVD)

A szerző életrajza