Rio Bravo
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 07. 15.
Az egész úgy kezdődött, hogy két meglett férfi megnézte Fred Zinnemann filmjét a Délidőt, és mélységesen felháborodott. Megbeszélték mi az, ami teljesen idegen az „igazi amerikai” westerntől, és elhatározták a méltó válasz leforgatását. Nos ez a Rio Bravo előzménye.
Az egyik emberünk lett a mozi főszereplője, a másik pedig beült a rendezői székbe – és megmutatták a világnak, miként zajlanak a kisvárosi események, ha a sheriff túlerővel kerül szembe és látszólag esélytelen.
Semmiképpen sem kér segítséget, inkább elküldi a „jó szándékú amatőröket, akik egyre csak feleségük meg gyerekeik miatt aggódnának”. A rend korosodó őre szerint ez tisztán profiknak való feladat (akik különben is ezt vállalták, amikor felesküdtek), hiszen a másik oldalon csupa zsoldos sorakozik fel a helyi „gonosz” nagybirtokos, Joe Burdette szolgálatában.
Velük szemben John T. Chance sheriff (John Wayne) vezetésével egy alkoholista (Dean Marin), egy rokkantnyugdíjas (Walter Brennan), és meglepő módon egy ígéretes ifjonc (Ricky Nelson) képviseli a törvényt.
Bár a pillanatnyi beállítottságuk (mármint a rossz vagy a jó oldal) tulajdonképpen szimbolikus, a felek különösebb nehézség nélkül felcserélhetőek, a hangsúly ezúttal profi mivoltukon van. Még a seriff sem számít az igazság hófehér bajnokának, elvégre saját elképzelése szerint érvényesíti a törvényt, amikor letartóztatás helyett futni hagyja a körözés alatt álló ex-hamiskártyás özvegyet.
A Rio Bravo főszereplőinek összeszokott közössége pompásan elvan magában, együvé tartozásuk nem csak a kedélyes heccelődésben és az egymás iránti bizalomban nyilvánul meg, hanem például a közös éneklésben is.
A város lakossága mindeközben nem sok vizet zavar, még háttérként sem sűrűn bukkannak fel. Időnként szájtáti csődületet alkotnak, de az esetek többségében csupán távolról kukkoló árnyakként vesznek részt az eseményekben, mintha nem is róluk-értük történne minden (hamarjában a mexikói zenekaron és a kínai temetkezési vállalkozón kívül csak a mélynövésű mexikói szállodás alakja idéződik fel bennem).
Így aztán a film megteszi azt a lépést, amit később a Hét mesterlövész visz tovább a végkifejletet megtestesítő Vad bandáig, vagyis a hősöket már nem a közösség megoltalmazása motiválja, hanem csupán a feladat elvégzése, miáltal egyre messzebbre kerülnek eredeti közegüktől, ha úgy tetszik, a „valóságtól”.
A kicsit is jártas westernrajongó menet közben egyébként is megfogalmazza a kérdését, hogy tulajdonképpen mi is lehetett az alkotók eredeti célja (a majd én megmutatom, hogyan kell ilyen filmet készíteni hozzáálláson kívül)? Ez ugyanis nem határozható meg olyan egyszerűen.
Összhatásában leginkább egy vígkedélyű (mivel a jók sosem esnek kétségbe, és az időnkénti válságos helyzetek rövid időn belül megoldódnak), viszonylag kevés puffogtatással fűszerezett – alkoholista dráma!
Ez utóbbi állításomat arra alapozom, hogy legalább annyit nézhetjük Dude (Dean Martin) elvonókúrás tüneteit, mint a két tábor összecsapásait. Barátai ráadásul nem csak lezüllésének okait ismertetik részletesen, hanem a lehetséges gyógymódokat is megvitatják (természetesen a keményebb vonalat képviselő Wayne akarata érvényesül).
Az általános kérdésre – mely szerint adjunk-e esélyt a lecsúszott kocsmavitéznek vagy sem – konkrét választ kapunk (igen), és ez az üzenet legalább annyira kihangsúlyozódik, mint az alaptörténet western jellege. Erre egyébként szükség is van, mivel a Rio Bravo csak ritkán közelíti meg a Délidő feszültségét.
Az egész moziból már csak egy említésre méltó maradt, s ez nem más, mint Colorado (Ricky Martin) alakja, aki meglepő módon okos, értelmes és tapasztaltabb a többieknél (neki valamiért nem szólnak be a többiek, őt nem tudják csapdába csalni a rosszfiúk, stb.). Ez a szemlélet – mármint a fiatalok egyenrangú félként történő bemutatása a felnőttek mellett – általában valamiért hiányzik a korszak filmjeiből. Jellemző módon ugyan a srác mindig szól a seriffnek, mielőtt valami bajt keverne a városban, de ez pusztán formalitás, jóváhagyásra már nincs szüksége.
Ami egyértelműen az átlag western fölé emeli a filmet, az kétségkívül a fontosabb szereplők kidolgozottsága. Az alkotók (rendező és forgatókönyvírók) törekedtek a műfaj sablonjainak mellőzésére, és igyekeztek hiteles személyiséggel felruházni a jófiúkat. Ez teljes mértékben sikerült, főként a Wayne mögött álló hármas sikerült életszerűre. Egyéniségek ők, akik ennek ellenére csapatot alkotnak, ahol a tagok között barátság, de legalább feltétlen bizalom létezik.
Bár a profizmus felé történő eltávolodással a műfaj kimúlását sietteti a film, alakjai, cselekménye, John Wayne önmagában is jelképként működő alakja, a könnyed hangvétel, a főszereplők meglepő kidolgozottsága miatt a Bazin körül tömörülő kritikusok mégis a legjobb westernfilmnek tartották. Véleményem szerint is ott a helye a műfaj klasszikus darabjai között.
DVD extrák:
Mozielőzetes
Az egyik emberünk lett a mozi főszereplője, a másik pedig beült a rendezői székbe – és megmutatták a világnak, miként zajlanak a kisvárosi események, ha a sheriff túlerővel kerül szembe és látszólag esélytelen.
Semmiképpen sem kér segítséget, inkább elküldi a „jó szándékú amatőröket, akik egyre csak feleségük meg gyerekeik miatt aggódnának”. A rend korosodó őre szerint ez tisztán profiknak való feladat (akik különben is ezt vállalták, amikor felesküdtek), hiszen a másik oldalon csupa zsoldos sorakozik fel a helyi „gonosz” nagybirtokos, Joe Burdette szolgálatában.
Velük szemben John T. Chance sheriff (John Wayne) vezetésével egy alkoholista (Dean Marin), egy rokkantnyugdíjas (Walter Brennan), és meglepő módon egy ígéretes ifjonc (Ricky Nelson) képviseli a törvényt.
Bár a pillanatnyi beállítottságuk (mármint a rossz vagy a jó oldal) tulajdonképpen szimbolikus, a felek különösebb nehézség nélkül felcserélhetőek, a hangsúly ezúttal profi mivoltukon van. Még a seriff sem számít az igazság hófehér bajnokának, elvégre saját elképzelése szerint érvényesíti a törvényt, amikor letartóztatás helyett futni hagyja a körözés alatt álló ex-hamiskártyás özvegyet.
A Rio Bravo főszereplőinek összeszokott közössége pompásan elvan magában, együvé tartozásuk nem csak a kedélyes heccelődésben és az egymás iránti bizalomban nyilvánul meg, hanem például a közös éneklésben is.
A város lakossága mindeközben nem sok vizet zavar, még háttérként sem sűrűn bukkannak fel. Időnként szájtáti csődületet alkotnak, de az esetek többségében csupán távolról kukkoló árnyakként vesznek részt az eseményekben, mintha nem is róluk-értük történne minden (hamarjában a mexikói zenekaron és a kínai temetkezési vállalkozón kívül csak a mélynövésű mexikói szállodás alakja idéződik fel bennem).
Így aztán a film megteszi azt a lépést, amit később a Hét mesterlövész visz tovább a végkifejletet megtestesítő Vad bandáig, vagyis a hősöket már nem a közösség megoltalmazása motiválja, hanem csupán a feladat elvégzése, miáltal egyre messzebbre kerülnek eredeti közegüktől, ha úgy tetszik, a „valóságtól”.
A kicsit is jártas westernrajongó menet közben egyébként is megfogalmazza a kérdését, hogy tulajdonképpen mi is lehetett az alkotók eredeti célja (a majd én megmutatom, hogyan kell ilyen filmet készíteni hozzáálláson kívül)? Ez ugyanis nem határozható meg olyan egyszerűen.
Összhatásában leginkább egy vígkedélyű (mivel a jók sosem esnek kétségbe, és az időnkénti válságos helyzetek rövid időn belül megoldódnak), viszonylag kevés puffogtatással fűszerezett – alkoholista dráma!
Ez utóbbi állításomat arra alapozom, hogy legalább annyit nézhetjük Dude (Dean Martin) elvonókúrás tüneteit, mint a két tábor összecsapásait. Barátai ráadásul nem csak lezüllésének okait ismertetik részletesen, hanem a lehetséges gyógymódokat is megvitatják (természetesen a keményebb vonalat képviselő Wayne akarata érvényesül).
Az általános kérdésre – mely szerint adjunk-e esélyt a lecsúszott kocsmavitéznek vagy sem – konkrét választ kapunk (igen), és ez az üzenet legalább annyira kihangsúlyozódik, mint az alaptörténet western jellege. Erre egyébként szükség is van, mivel a Rio Bravo csak ritkán közelíti meg a Délidő feszültségét.
Az egész moziból már csak egy említésre méltó maradt, s ez nem más, mint Colorado (Ricky Martin) alakja, aki meglepő módon okos, értelmes és tapasztaltabb a többieknél (neki valamiért nem szólnak be a többiek, őt nem tudják csapdába csalni a rosszfiúk, stb.). Ez a szemlélet – mármint a fiatalok egyenrangú félként történő bemutatása a felnőttek mellett – általában valamiért hiányzik a korszak filmjeiből. Jellemző módon ugyan a srác mindig szól a seriffnek, mielőtt valami bajt keverne a városban, de ez pusztán formalitás, jóváhagyásra már nincs szüksége.
Ami egyértelműen az átlag western fölé emeli a filmet, az kétségkívül a fontosabb szereplők kidolgozottsága. Az alkotók (rendező és forgatókönyvírók) törekedtek a műfaj sablonjainak mellőzésére, és igyekeztek hiteles személyiséggel felruházni a jófiúkat. Ez teljes mértékben sikerült, főként a Wayne mögött álló hármas sikerült életszerűre. Egyéniségek ők, akik ennek ellenére csapatot alkotnak, ahol a tagok között barátság, de legalább feltétlen bizalom létezik.
Bár a profizmus felé történő eltávolodással a műfaj kimúlását sietteti a film, alakjai, cselekménye, John Wayne önmagában is jelképként működő alakja, a könnyed hangvétel, a főszereplők meglepő kidolgozottsága miatt a Bazin körül tömörülő kritikusok mégis a legjobb westernfilmnek tartották. Véleményem szerint is ott a helye a műfaj klasszikus darabjai között.
DVD extrák:
Mozielőzetes