Sentenced: The Funeral Album (CD)
Írta: Sivadó Ákos | 2005. 07. 12.
2005-ben a Sentenced néven ismert zenei alakulat elérkezettnek látta az időt, hogy befejezze földi pályafutását: a zenekar tagjai közös megegyezéssel lezárták csapatuk változásokkal teli életútját. Mindezt azonban nem(csak) egy általában szokásos sajtónyilatkozattal tették: úgy érezték, méltóképp kell búcsúzniuk a rajongóktól, a rockmuzsika kedvelőitől, mindenkitől.
A méltó búcsú pedig a stílusosan The Funeral Album-ra (A temetési lemez) keresztelt korong képében érkezett – és valóban olyasmi lett, aminek köszönhetően még sokáig emlékezni fogunk a finn csapatra.
Anno a ’90-es évek elején a Sentenced még amolyan melodikusabb death metal brigád volt, mai hard rock arculata csak az 1996-os Down című lemezzel kezdett kialakulni – akkor érkezett ugyanis Ville Laihiala énekes (aki egyébként mostanában a Poisonblack zenekarban is tevékenykedik), s akkor lett a hörgés-közeli vokalizálásból tiszta ének.
A későbbiekben már csak ezen az útvonalon haladtak tovább finnjeink, s mivel depresszív számaik, emocionális töltetű szövegeik kiválóan illettek a ’90-es évek végének HIM-mel fémjelzett korszakába, nem egyszer meg is kapták a magukét a túlságos(nak vélt) párhuzam miatt.
Nos, már a mostanit megelőző, 2002-es The Cold White Light albumon is érezni a (ha úgy tetszik) „love metaltól” való távolodást, életmű-lezáró lemezük pedig szintén igyekszik visszaterelni a csapatot a hard rock ösvényére.
Ez mindjárt a húzós-pörgős nyitódalból, a May Today Become The Day-ből kitetszik, ami tökéletesen vezeti fel az utolsó Sentenced dalcsokrot, s a szintén ilyen szellemben fogant, kedvesen önironikus klippel is ellátott Ever-Frost sem okoz csalódást. Ebből a dalból lett egyébként az első kislemez – és milyen jó is lenne, ha a rádiókból az ilyen slágerek köszönnének vissza a mai haknisztárocskák helyett...
De visszatérve a lemezre, a We Are But Falling Leaves az első lírai nóta, szép zongoraaláfestéssel és szívbemarkoló gitárszólóval, majd következik az igen megrázó történetet elmesélő Her Last 5 Minutes, ami doom alapriffjével szintén kellemes perceket szerez a hallgatónak.
És ezután jön a nagy meglepetés, a Where Waters Fall Frozen egyetlen percébe csomagolt múltidézés: nordikus black/death témák ének nélkül – hogy a régi rajongók se maradjanak csemege nélkül.
A továbbiakban is akadnak koncertkedvenc várományos tételek szép számmal: elég csak a zenekar brutálisabb oldalát felvillantó Vengeance Is Mine-ra vagy az álszerelmes Drain Me-re gondolni. A lassabb számok is egytől egyig rendben vannak: a Despair-Ridden Hearts hangulatosan begyorsul a végére, a Lower The Flags pedig szimplán az év legszebb szövegével rendelkezik.
Nem akarom kivesézni a lemez minden dalát, de a Karu akusztikus átvezetése után érkező zárónóta, az End Of The Road még mindenképp kiemelendő: ez ugyanis a végső búcsúzás, harangokkal, lehangoltsággal és pályaösszefoglalással – a szám feléig. Onnantól viszont beindulnak a srácok még egyszer, utoljára, és gyönyörű szólózás veszi kezdetét, amolyan jókedvet és szomorkodást egyszerre megjelenítő gitármuzsika. Azt is mondhatnám, tökéletes zenei aláfestés egy danse macabre-hoz, s egy gazdag életpálya abszolút korrekt lezárása. Mint ahogy igaz ez a teljes lemezre, a Sentenced 13 tételes hattyúdalára.
Lehet róluk lesújtó véleménnyel lenni, lehet úton-útfélen HIM-et emlegetni, a Sentenced attól még önálló arculattal és hangulattal bíró banda volt – s hiányozni fog. A legendásan intenzív élő fellépésekről nem is beszélve, s ezért is nagy szerencse, hogy a Szigeten a temetési turné keretén belül még mi is elbúcsúzhatunk tőlük – méltóképp, ahogy ők tették ezt a Funeral Albummal.
Aki teheti, mindenképp jöjjön el, mert nagyon úgy fest, hogy többet nem lesz erre lehetősége!
Az együttes tagjai:
Ville Laihiala – ének
Miika Tenkula – gitár
Sami Lopakka – gitár
Vesa Ranta – dob
Sami Kukkohovi – basszusgitár
A lemezen elhangzó számok listája:
1. May Today Become The Day
2. Ever-Frost
3. We Are But Falling Leaves
4. Her Last 5 Minutes
5. Where Waters Fall Frozen
6. Despair-Ridden Hearts
7. Vengeance Is Mine
8. A Long Way To Nowhere
9. Consider Us Dead
10. Lower The Flags
11. Drain Me
12. Karu
13. End Of The Road
A méltó búcsú pedig a stílusosan The Funeral Album-ra (A temetési lemez) keresztelt korong képében érkezett – és valóban olyasmi lett, aminek köszönhetően még sokáig emlékezni fogunk a finn csapatra.
Anno a ’90-es évek elején a Sentenced még amolyan melodikusabb death metal brigád volt, mai hard rock arculata csak az 1996-os Down című lemezzel kezdett kialakulni – akkor érkezett ugyanis Ville Laihiala énekes (aki egyébként mostanában a Poisonblack zenekarban is tevékenykedik), s akkor lett a hörgés-közeli vokalizálásból tiszta ének.
A későbbiekben már csak ezen az útvonalon haladtak tovább finnjeink, s mivel depresszív számaik, emocionális töltetű szövegeik kiválóan illettek a ’90-es évek végének HIM-mel fémjelzett korszakába, nem egyszer meg is kapták a magukét a túlságos(nak vélt) párhuzam miatt.
Nos, már a mostanit megelőző, 2002-es The Cold White Light albumon is érezni a (ha úgy tetszik) „love metaltól” való távolodást, életmű-lezáró lemezük pedig szintén igyekszik visszaterelni a csapatot a hard rock ösvényére.
Ez mindjárt a húzós-pörgős nyitódalból, a May Today Become The Day-ből kitetszik, ami tökéletesen vezeti fel az utolsó Sentenced dalcsokrot, s a szintén ilyen szellemben fogant, kedvesen önironikus klippel is ellátott Ever-Frost sem okoz csalódást. Ebből a dalból lett egyébként az első kislemez – és milyen jó is lenne, ha a rádiókból az ilyen slágerek köszönnének vissza a mai haknisztárocskák helyett...
De visszatérve a lemezre, a We Are But Falling Leaves az első lírai nóta, szép zongoraaláfestéssel és szívbemarkoló gitárszólóval, majd következik az igen megrázó történetet elmesélő Her Last 5 Minutes, ami doom alapriffjével szintén kellemes perceket szerez a hallgatónak.
És ezután jön a nagy meglepetés, a Where Waters Fall Frozen egyetlen percébe csomagolt múltidézés: nordikus black/death témák ének nélkül – hogy a régi rajongók se maradjanak csemege nélkül.
A továbbiakban is akadnak koncertkedvenc várományos tételek szép számmal: elég csak a zenekar brutálisabb oldalát felvillantó Vengeance Is Mine-ra vagy az álszerelmes Drain Me-re gondolni. A lassabb számok is egytől egyig rendben vannak: a Despair-Ridden Hearts hangulatosan begyorsul a végére, a Lower The Flags pedig szimplán az év legszebb szövegével rendelkezik.
Nem akarom kivesézni a lemez minden dalát, de a Karu akusztikus átvezetése után érkező zárónóta, az End Of The Road még mindenképp kiemelendő: ez ugyanis a végső búcsúzás, harangokkal, lehangoltsággal és pályaösszefoglalással – a szám feléig. Onnantól viszont beindulnak a srácok még egyszer, utoljára, és gyönyörű szólózás veszi kezdetét, amolyan jókedvet és szomorkodást egyszerre megjelenítő gitármuzsika. Azt is mondhatnám, tökéletes zenei aláfestés egy danse macabre-hoz, s egy gazdag életpálya abszolút korrekt lezárása. Mint ahogy igaz ez a teljes lemezre, a Sentenced 13 tételes hattyúdalára.
Lehet róluk lesújtó véleménnyel lenni, lehet úton-útfélen HIM-et emlegetni, a Sentenced attól még önálló arculattal és hangulattal bíró banda volt – s hiányozni fog. A legendásan intenzív élő fellépésekről nem is beszélve, s ezért is nagy szerencse, hogy a Szigeten a temetési turné keretén belül még mi is elbúcsúzhatunk tőlük – méltóképp, ahogy ők tették ezt a Funeral Albummal.
Aki teheti, mindenképp jöjjön el, mert nagyon úgy fest, hogy többet nem lesz erre lehetősége!
Az együttes tagjai:
Ville Laihiala – ének
Miika Tenkula – gitár
Sami Lopakka – gitár
Vesa Ranta – dob
Sami Kukkohovi – basszusgitár
A lemezen elhangzó számok listája:
1. May Today Become The Day
2. Ever-Frost
3. We Are But Falling Leaves
4. Her Last 5 Minutes
5. Where Waters Fall Frozen
6. Despair-Ridden Hearts
7. Vengeance Is Mine
8. A Long Way To Nowhere
9. Consider Us Dead
10. Lower The Flags
11. Drain Me
12. Karu
13. End Of The Road