L. Ron Hubbard: Végső elsötétítés
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 07. 06.
Hubbard bevezetője szerint a könyv 1939-ben íródott. Ez alapján azt kell mondanom, részben előre látta a jövőt, messze megelőzve a kortárs írókat (legalábbis az általam ismerteket), és bizonyos értelemben nem túlzás az összehasonlítás George Orwell 1984 című regényével sem, hiszen vannak egyező meglátásaik. A Hubbard által elképzelt jövőben az emberiség állandósult háborúban él, a technika visszafejlődött, az ABC fegyverek az eredeti népesség töredékét hagyták meg. Európa politikai térképe teljesen átrajzolódott, nyoma sincs a hajdani nemzetállamoknak, sőt államokat sem igazán találni. Elszigetelt, kis létszámú csoportok (katonák, parasztok, banditák) küzdenek a túlélésért.
Hubbard ebbe a környezetbe helyezi el új típusú hősét, az értelmes katonatisztet, aki tapasztalatai és tanulmányai révén nem csupán maga és egysége fennmaradását biztosítja éveken át, hanem mindezt nagyobb veszteség nélkül viszi végbe, ami igazán figyelemre méltó teljesítmény. Ám itt még nem ér véget dicsőséglajstroma, hiszen, miként az a regényből kiderül, Hadnagy (szándékosan nagybetűvel) létére két-háromszáz katonánál sokkal nagyobb egységet is képes győzelemre vezetni, ehhez is megvan a taktikai-stratégiai érzéke, sőt, erényei közül a diplomatikusság sem hiányzik.
Hubbard politikusok és pártok kétes (többszörösen megbukott) vezető szerepe helyett a katonatisztek kezébe helyezi az emberiség boldogulását. Szerinte nem tábornokok és törzstisztek az erre alkalmasak, hanem – Robert A. Heinlein Csillagközi inváziójához hasonlóan – azok, akik harctéri érdemeik és tehetségük alapján kiválasztódnak, és önös érdekeik helyett, a köz javát és boldogulását tartják szem előtt. Az eltelt évtizedek némileg megkoptatták a történetet, illetve ma már nincs íróember, aki ennyire eredeti ötletet ilyen rövid terjedelemben írna meg. Az is igaz, hogy nem mindenki ért egyet a történet alapjául szolgáló, „kiemelkedő emberek csinálják a történelmet, nem pedig a tömegek” elmélettel. Mert bár Sztálin, Hitler vagy Churchill szerepét nem lehet vitatni, rekedtre beszélhették volna magukat, ha nincs tömeg mögöttük.
Hubbard teljesítménye mindezek ellenére elismerést érdemel, eredetisége vitathatatlan. Csak remélni tudom, hogy a kiadó gondozásában végre magyarul is megjelennek életművének legjobb – idehaza még nem ismert – darabjai.
Hubbard ebbe a környezetbe helyezi el új típusú hősét, az értelmes katonatisztet, aki tapasztalatai és tanulmányai révén nem csupán maga és egysége fennmaradását biztosítja éveken át, hanem mindezt nagyobb veszteség nélkül viszi végbe, ami igazán figyelemre méltó teljesítmény. Ám itt még nem ér véget dicsőséglajstroma, hiszen, miként az a regényből kiderül, Hadnagy (szándékosan nagybetűvel) létére két-háromszáz katonánál sokkal nagyobb egységet is képes győzelemre vezetni, ehhez is megvan a taktikai-stratégiai érzéke, sőt, erényei közül a diplomatikusság sem hiányzik.
Hubbard politikusok és pártok kétes (többszörösen megbukott) vezető szerepe helyett a katonatisztek kezébe helyezi az emberiség boldogulását. Szerinte nem tábornokok és törzstisztek az erre alkalmasak, hanem – Robert A. Heinlein Csillagközi inváziójához hasonlóan – azok, akik harctéri érdemeik és tehetségük alapján kiválasztódnak, és önös érdekeik helyett, a köz javát és boldogulását tartják szem előtt. Az eltelt évtizedek némileg megkoptatták a történetet, illetve ma már nincs íróember, aki ennyire eredeti ötletet ilyen rövid terjedelemben írna meg. Az is igaz, hogy nem mindenki ért egyet a történet alapjául szolgáló, „kiemelkedő emberek csinálják a történelmet, nem pedig a tömegek” elmélettel. Mert bár Sztálin, Hitler vagy Churchill szerepét nem lehet vitatni, rekedtre beszélhették volna magukat, ha nincs tömeg mögöttük.
Hubbard teljesítménye mindezek ellenére elismerést érdemel, eredetisége vitathatatlan. Csak remélni tudom, hogy a kiadó gondozásában végre magyarul is megjelennek életművének legjobb – idehaza még nem ismert – darabjai.