FőképMielőtt rátérnék magára a filmre, nem árt pár mondattal elhelyezni térben és időben Flash Gordont. Mint megannyi jóravaló képregényhős, ő is a múlt században látott napvilágot Amerikában, olyan elődöket követve, mint Buck Rogers.
A King Features képregénykiadó éppen csőd szélén állt, így történhetett meg, hogy teljesen szabad kezet adtak egyik rajzolójuknak, aki élve a lehetőséggel megalkotta a Mongo bolygóra került jellegzetes amerikai hőst (WASP).
Ez persze önmagában még kevés a sikerhez, de Alex Raymond (aki eredetileg mérnöknek készült, és pusztán anyagi okokból került újságközelbe, és Flash Gordont megelőzően többek között Dashiell Hammett egyik képregénysorozatát is illusztrálta) a tudományos-fantasztikus történetet nem hangzatos technikai csodákkal zsúfolta tele, hanem alapul véve korának tudományát, saját álmait és elképzeléseit írta/rajzolta bele a sorozatba.

Mindeközben nem feledkezett meg a meseszerűségről sem, így egzotikus humanoidok és szörnyek népesítették be a világot, ahol a csodás paloták mellett még a dinoszauruszoknak is jutott hely.
A másik eredeti megoldása az volt, hogy távol-keleti hátteret adott az űrbéli világnak (nem nehéz felfedezni Mongo és korabeli Kína közötti hasonlóságot), így az amerikai hősök egzotikus környezetben szállnak szembe az ázsiaiakkal – és az elvárásnak megfelelően természetesen győznek.
Mindez számtalan folytatásban, évtizedeken keresztül, mivel a sorozatban volt valami plusz, ami a kortárs képregények szintje fölé emelte.

A kiadó megmenekült a csődtől, Raymond pedig 1962-ben bekövetkezett haláláig folytatta kedvenc hősének kalandjait. Ez idő alatt több ezer technikai újítást használt fel a sorozatban, melyek többsége évtizedekkel később megvalósult (alig-alig eltérő külsővel, ami azért bámulatos teljesítmény Raymond részéről).
Ezen a téren nem túlzás Vernéhez hasonlítani, kár, hogy a történetbonyolítást már az amerikai közízléshez igazította. Szőke hőse túlélte őt, de az utódok tehetségéből már csak átlagos szuperhősre tellett.

A siker Hollywood figyelmét is felkeltette. Már 1936-ban mozikba került az első – „Flash Gordon” című – feldolgozás, 13 részben, Larry „Buster” Crabbe főszereplésével. A bőszen csengő pénztárgépek hatására nem késett sokáig a folytatás, Crabbe 1938-ban már a „Flash Gordon’s Trip to Mars” 15 epizódjában küzdött – hiába, a színvonal érezhetően csökkent. A stúdió által erőltetett címváltozás sem növelte a népszerűséget, bár üzleti szempontból érthető, hogy Orson Wells rádiójátékának köszönhetően a Mongo bolygót Marsra keresztelték.

A mélyrepülés ezzel azonban még nem ért véget, hiszen két évvel később következett a 12 részes „Flash Gordon Conquers the Universe”, amiben Ming meghal, és végérvényesen befejeződik a sorozat! 1974-ben aztán még ezt is sikerült alulmúlni: elkészült a „Flesh Gordon”, ami a történet szexuális feldolgozásával szerzett magának „hírnevet”. Ebben a verzióban Flesh barátunk fallosz alakú űrhajóján siet a távoli Porno bolygóra, hogy megállítsa Wangot.

Mindezen vargabetűk után végre eljutottunk 1980-ba, amikor a képregényhősök megfilmesítése újra divatba jött (Pókember – 1977, Hulk – 1978, Superman – 1978, Buck Rogers – 1979), így elkészülhetett a Flash Gordon eleddig legutolsó feldolgozása.
Michael Hodges rendező láthatóan igyekezett az eredeti képregény látványvilágát megeleveníteni, ami mellé sajnálatosan sovány forgatókönyvet kapott (Lorenzo Semple felelős a King Kong 1976-os forgatókönyvéért is), így a végeredmény meg sem közelíti az alapanyag hangulatát és kalandosságát, hogy a meseszerűségről már ne is beszéljünk.

A látványért ellenben nincs miért háborognunk, hiszen a korabeli trükktechnika egyszerűen nem volt többre képes, és ha őszinték akarunk lenni, mai szemmel már a „Csillagok háborúja” is inkább mulatságos, mint lenyűgöző. Ennek fényében a szárnyas emberek repülnek, az űrsiklók siklanak, az idegen lények pedig nem a Muppett showból szalajtott statisztákra hajaznak – és semmi több.

A pergő cselekmény amúgy sem a jellemfejlődésre, hanem a folyamatos izgalmakra helyezi a hangsúlyt – ebből a szempontból nem lehet okunk panaszra. Hőseink megérkezésüktől kezdve menekülnek, harcolnak, és lázítanak, míg a másik oldal üldöz, harcol és elnyom. Az esélyegyenlőséget maga Ming rúgja fel, amikor Dale bájaival foglalkozik birodalma helyett (pedig a helyes sorrendet már a despotaképző első osztályában is tanítják).

Bosszankodás helyett inkább hallgassuk a Queen zenéjét, ami sokat javít az összhatáson (nem csoda, ha még a slágerlistákra is felkerült). Egyetértek Galamb Zoltánnal, amikor egyszerre tartja ezt a munkájukat továbblépésnek a korábbi albumokhoz képest, és előjátéknak a Highlanderhez.

Az eddig leírtak alapján nem nehéz kikövetkeztetni, hogy Hodges műve nem számít korszakalkotó darabnak sem a sci-fi filmek, sem pedig a képregény-adaptációk között. Azért szégyenkezésre sincs oka, szórakoztatni akar – és ezt sikerül is elérnie. A gyűjtők pedig úgyis elhelyezik a kor többi klasszikus darabja (mondjuk a Superman, a Végső visszaszámlálás és a Heavy Metal) közé.

DVD extrák:
Mozielőzetes
A szereplők és a rendező rövid életrajza

Kapcsolódó írásuk:Queen: Flash Gordon