Ian Watson: Nehéz kérdések
Írta: a2t | 2005. 06. 27.
A szerző neve nem véletlenül cseng ismerősen a Warhammert ismerő emberek fülében. Igen ő az. A könyv viszont nem Warhammer könyv. Viszont függetlenül attól, hogy hol játszódik, és kik a szereplői, jó. Mi több, igazán jó. Ráadásul krimi.
A nyitányon talán egy kicsit érződik, hogy a szerzőnek nem ez az alapműfaja, de persze lehet, hogy a Warhammer nem az, csak ez még nem derült ki. Szóval a nyitányon kicsit az érződik, hogy hirtelen kellene megismernünk egy csomó embert, meg kapcsolatot, amikre egyrészt nincs idő, másrészt nincs is szükségünk, mert a szálak, szokásukhoz híven, úgyis összefutnak.
Magyarul, senkit nem ismerünk meg a könyv elején, annak ellenére, hogy az író bemutatja őket.
Szóval. Van egy – rendkívül szép tudósnő által kitalált – elmélet arról, hogy a kvantumszámítógép amint bekapcsolják, életre kel, meg hogy egymás mellett több párhuzamos univerzum létezik, és ha valaki meghal, a többiben attól még élhet.
Ezek az elméletek rendesen ki vannak fejtve a könyvben, ezért én ezt most nem erőltetném. Meg egyébként sem lényeges – az egyébként érdekes – elméleti háttér, hiszen csak egyfajta indoklását adja a regényben megtörténő eseményeknek, amik látszólag inkább Murphy törvényeinek engedelmeskednek. Vagyis ami el tud romlani, az mind el is romlik.
Nem is értem, hogy a főhősök – a fent említett szép tudósnő, és az egyébként házas tudós szeretője – miből gondolják, hogy minden úgy fog történni, ahogy eltervezik. Egyrészt nagyon rossz csillagzat alatt indulnak útnak (a nőnek meghalt az ikertestvére, amibe az apja egy kicsit belebolondult, a férfi felesége pedig sejt valamit), másrészt a céljaik sem túl tisztességesek (végül is egy nyugodt pásztorórákkal teli konferenciára mentünk szöveggel álcázott nyaralásra készülnek).
Rossz karma, negatív energiák, meg egyáltalán, kicsit mintha maguknak keresnék a bajt. Hát nem? Mondjuk a tragédiába forduló regény végén már mi is úgy gondoljuk, hogy ezt azért még ők sem érdemelték meg. Tehát kapnak ők egy csomó rosszat az élettől, sőt a párhuzamos világoktól is, mégis végig megpróbálnak helyesen cselekedni, ami megy is nekik, hiszen alapvetően jóravaló emberek.
Mi meg ennek eredményeként kapunk egy anti-„Született gyilkosok” történetet, ami érdekes, és ha nagyon el akarjuk hinni, akkor még hihető is. Talán a könyv hátrányára is válhatna, hogy már csak azért hisszük el, mert ilyesmire csak a való élet képes, ember ilyet ki nem talál. De nem válik. Szóval érdekes, jó, a végén pedig letehetetlen, és sajna nincs benne hepiend, csak amolyan erkölcsi elégtétel.
A nyitányon talán egy kicsit érződik, hogy a szerzőnek nem ez az alapműfaja, de persze lehet, hogy a Warhammer nem az, csak ez még nem derült ki. Szóval a nyitányon kicsit az érződik, hogy hirtelen kellene megismernünk egy csomó embert, meg kapcsolatot, amikre egyrészt nincs idő, másrészt nincs is szükségünk, mert a szálak, szokásukhoz híven, úgyis összefutnak.
Magyarul, senkit nem ismerünk meg a könyv elején, annak ellenére, hogy az író bemutatja őket.
Szóval. Van egy – rendkívül szép tudósnő által kitalált – elmélet arról, hogy a kvantumszámítógép amint bekapcsolják, életre kel, meg hogy egymás mellett több párhuzamos univerzum létezik, és ha valaki meghal, a többiben attól még élhet.
Ezek az elméletek rendesen ki vannak fejtve a könyvben, ezért én ezt most nem erőltetném. Meg egyébként sem lényeges – az egyébként érdekes – elméleti háttér, hiszen csak egyfajta indoklását adja a regényben megtörténő eseményeknek, amik látszólag inkább Murphy törvényeinek engedelmeskednek. Vagyis ami el tud romlani, az mind el is romlik.
Nem is értem, hogy a főhősök – a fent említett szép tudósnő, és az egyébként házas tudós szeretője – miből gondolják, hogy minden úgy fog történni, ahogy eltervezik. Egyrészt nagyon rossz csillagzat alatt indulnak útnak (a nőnek meghalt az ikertestvére, amibe az apja egy kicsit belebolondult, a férfi felesége pedig sejt valamit), másrészt a céljaik sem túl tisztességesek (végül is egy nyugodt pásztorórákkal teli konferenciára mentünk szöveggel álcázott nyaralásra készülnek).
Rossz karma, negatív energiák, meg egyáltalán, kicsit mintha maguknak keresnék a bajt. Hát nem? Mondjuk a tragédiába forduló regény végén már mi is úgy gondoljuk, hogy ezt azért még ők sem érdemelték meg. Tehát kapnak ők egy csomó rosszat az élettől, sőt a párhuzamos világoktól is, mégis végig megpróbálnak helyesen cselekedni, ami megy is nekik, hiszen alapvetően jóravaló emberek.
Mi meg ennek eredményeként kapunk egy anti-„Született gyilkosok” történetet, ami érdekes, és ha nagyon el akarjuk hinni, akkor még hihető is. Talán a könyv hátrányára is válhatna, hogy már csak azért hisszük el, mert ilyesmire csak a való élet képes, ember ilyet ki nem talál. De nem válik. Szóval érdekes, jó, a végén pedig letehetetlen, és sajna nincs benne hepiend, csak amolyan erkölcsi elégtétel.