Főkép

ELŐHANG

Az első holttestet a Michigan-tóból vetették partra a hullámok, Chicagóban, a Lincoln park mellett. A tizennégy év körüli lány teste néhány napja lehetett a vízben. Kötéllel fojtották meg, és erőszakos nemi közösülés nyomai voltak rajta.
A másodikat csaknem két évvel később egy égő házban találták a Massachusetts állambeli Cambridge-ben, a Brattle úton. Erről az áldozatról már valamivel többet lehetett tudni. A szomszédok szerint Dr John Pollingernek, a harvardi angol kar tagjának tizenhárom éves unokahúga volt. A nyár folyamán többször is látták a Brattle úti ház kertjében, de senki nem beszélt vele. Halálát fulladás okozta. A vizsgálat kiderítette, hogy hosszú időn keresztül volt kitéve szexuális erőszaknak. John Pollingert, aki a gyújtogatás első számú gyanúsítottja volt, még ugyanezen a napon holtan találták Elliot House-beli irodájában. Főbe lőtte magát, 22-es golyója a szájpadlásán keresztül hatolt az agyába.
A harmadik holttestet, egy újabb lányét, hat hónappal később New Yorkban találták meg, a SoHo egyik elhagyatott sikátorában. A halálát okozó ütéseket azonban máshol szenvedte el. Egy hallmarkos üdvözlőlap volt nála, rajta a felirat: Boldog 14. születésnapot T.! Hülye szerelmed, MJ.
A rendőrség és az FBI nyomozása megállapította, hogy az áldozatok ruhájának minősége és származási helye különböző. Nem volt semmi okuk azt feltételezni, hogy a gyilkosságokat ugyanaz az ember követte el.
Ami azonban mégis kapcsolatot teremtett a három haláleset között, az az áldozatok felkarjára tetovált halványzöld K betű volt. Olyan, öt év múlva eltűnő tetoválás volt ez, amit Oroszország sok részén, különösen Krasznojarszkban, Kolimában és Kolában használtak a fiatalkorúak büntetőintézményeiben. Mindhárom területen nagy számban találhatók olyan javítóintézetek, melyeket kifejezetten a fiatalkorú bűnözők számára tartanak fenn.
A nemrégiben dúló polgárháború idején juttattak el egy jelentést erről Charles Fearless-nek, az FBI moszkvai különleges ügynökének, amit azonban az amerikai nagykövetség romjai hamarosan maguk alá temettek, amikor 2015 nyarán a nacionalisták lebombázták a Novinszkij körutat.



Oroszország, 2017. április
Az északi Kola tartomány, száz évvel a Nagy Októberi Forradalom után

1

Jelenetek egy orosz rendőr mindennapjaiból. Testvér, neked is szoktak ehhez hasonló napjaid lenni? Sötét hajnal van, egy osztagnyi embert vezetek keresztül a befagyott tavon. Ragyognak a csillagok, és egy-két kilométernyiről idelátszik a város fényeinek gyöngysora. Ebből a távolságból Murmanszk kikötője egészen úgy fest, mint egy képeslap.
Célpontunk a kikötő jegének börtönében rekedt hatalmas teherhajó, a nemrégiben dúló polgárháború egyik áldozata. Az óriási vasszörnyeteg oldallemezei összenyomorodva állnak, dér és rozsdafoltok tarkítják őket. A hajó furcsa szögben kuporog, mintha éppen arra készülne, hogy átsurranjon a jégen.
Csendben mászunk a fedélzetre. Nem hallani káromkodást, sem fájdalmas szisszenést, amikor az elfagyott kezek megcsúsznak a korláton. Profik vagyunk. A hajó gyomrában zseblámpákkal a kézben osonunk keresztül a szegecselt, acéllemezzel borított kamrákon. A patkányok megijesztenek – pedig az acélfedélzet bomba szaggatta repedései, hasadásai több okot adnának a félelemre. Itt lenn egy pár fokkal melegebb van, és hallani a víz hullámzását és a jég rianását. Olaj és hal szaga keveredik.
Megállunk hallgatózni. Ez az élet, ilyen egy orosz rendőr életének kevéssé felemelő része. A sok anarchista légitámadás során rengeteg ehhez hasonló teherhajó süllyedt el itt a Polkava tóban. Ezt és sok társát nem csak patkányok és rozsdaette gépek veszélyessé váló halmai töltik meg. Itt gyerekek is laknak.
Igen, testvér, gyerekeket keresünk itt. Ma Oroszországban annyi árva és elhagyott gyerek van, hogy azt sem tudjuk, mit csináljunk velük. Mindenfelé lézengenek a környéken ezek a rongyokba burkolt kis alakok, itt élnek a városok romjai között, vagy a buszállomásokon és repülőtereken lógnak, koldulnak, lopnak, eladják magukat azért, hogy legyen miből megélniük. Ők a polgárháború gazdátlan rongyai.
Megállást jelzek az embereimnek, leoltjuk a lámpákat. Hangokat hallok. A hajófenék távoli zugából két gyerek, egy fiú és egy lány közeledik lámpával. Lassan lépdelnek. A kislány legfeljebb hat éves, a fiú egy kicsivel idősebb, nyolc-kilenc éves forma. Keskeny vállú, csenevész fiúcska, talán tíz éves is meglehet. Pont alattunk áll meg a kabinlejáró aljában, felemeli a kezében lévő ónlámpást. A sötétben leguggolok a lejáró tetején. Hallatszik, ahogy a víz csapkodja a hajót, a fiú lámpájának fényében látom a leheletemet. Mögöttem a hat ember nem csap nagyobb zajt a patkányok neszezésénél.
– De hát miért jött le ide? – kérdezi a kislány. Rongyos ruha és nagy bakancs van rajta. Piszkos haja fürtökben lóg a vállára.
– A szél elől jött, cseszd meg – mondja a fiú. – Ott fekszik a sarokban.
A fény eltűnik egy gép roncsa mögött. A lejáró tetején állunk, innen újra látni a gyerekeket. A lámpás egy csavargó hullája mellett áll. A sárga fény megvilágítja összezúzott fejét. A két gyerek úgy guggol le, ahogyan csak a gyerekek szoktak. A fiú átkutatja a hulla zsebeit, a kislány meglazítja a lábán a bakancsot.
Talán a fiú ölte meg, amíg aludt. Az is lehet, hogy elesett a sötétben, és valami gépen vagy széthasadt lemezdarabon törte be a koponyáját. Igazság szerint mindegy is. Még két gyereket sikerült megmentenünk, vagy legalábbis talán megvan az esélye, hogy megmentsük.
Felkapcsolom az elemlámpámat. Két emberem elzárja az utat, előresurrannak. A gyerekek felsikítanak. Valahol egy másik helyen, másik időben ezt talán fogócskának hívnák.

Délután van. Homályos, sarkvidéki délután. A közterületi bűnesetekben illetékes járőrkocsi a Polkava-tó túlsó partján áll, fény, zene és a sülő rénszarvashús illata lengi körül. A murmanszki téli vásár híressé vált az utóbbi években az egész Kola-félszigeten, sőt még néhány norvégot is átcsábít a határon. Szokatlan jellege van a félszigetnek. A Golf-áramlat csodálatos hatásának köszönhetően jégmentes kikötője van, ezernyi édesvizű tava azonban mind keményre fagy télen. A város alatt a szárazföldbe hosszan benyúló befagyott tavat közel hat hónapra színes sátrak és tarkára festett, furcsa faépítmények lepik el. A rozoga épületek egyedülálló karaktert adnak a környéknek. Szabadtéri színpadok épülnek rock-koncertek számára. Tíz méteres pisai ferde torony és londoni Big Ben bukkan fel. Van itt kicsinyített Szabadságszobor és hagymakupolás orosz templom is. A vásárt Kola tartomány kormányzója, Anton Badanov személyesen kezdeményezte. Az itteni istállók, lovaglóösvények, a zene és a színes neonok, a csapatostul lézengő kurvák, kéjlakok és játékbarlangok mind a városi kincstár jövedelmét növelik. Minden megy a maga útján, lehet itt papírmasé fedezékek között háborúsdit játszani Hitler tábornokainak öltözött lányokkal, vagy aranyozott oltáron, a zárda kórusának emelkedett énekére meggyalázni egy-két apácát.
Az ellenzői általában Bűnös Városnak hívják ezt a helyet. Talán nem meglepő, hogy sokan elvetemült Disneylandnek tartják. Murmanszkban sok vita folyik a város téli tartozékának előnyeiről és hátrányairól, de a Bűnös Város sok pénzt fizet azért, hogy elviselhetőbb legyen az élet itt, a világ fagyos peremén. A belőle befolyó pénzek teszik lehetővé a Lermontov kórház működését, ami köztudomásúlag a legjobb kórház egész Észak-Oroszországban; ebből fizeti Anton Badanov kormányzó a rendőrséget, és tartja gyakorlatilag távol a várostól a pénzéhes bűnszövetkezeteket. A 18. körzet közterületi bűnügyekért felelős nyomozójaként a Bűnös Város az én területem. Lehetetlen tényleg rendet tartani a Város elnyúló tarka utcáin, így inkább minden figyelmemet a gyerekekre összpontosítom. Ha akár csak egy gyereket meg tudok menteni a megerőszakolástól vagy bántalmazástól, már boldog vagyok. Legalábbis eléggé boldog. Ma Oroszországban az a legfontosabb, hogy legalább a képét fenn tudjuk tartani egy szebb jövőnek a gyermekeink számára. A realitások ellenére is.
Ma is legalább húsz-harminc kiskorú gyereket fogunk összeszedni. Sokuknak a szülei itt dolgoznak a vásárban, ők felismerhetőek viszonylagos ápoltságukról, ezeket a gyerekeket elengedjük. A többieket, a soványakat és betegeket őrizetbe vesszük, és gondoskodunk róla, hogy elhelyezzék őket az amerikai társasági árvaotthonban, a Fesztivál úton. Vár ránk egy minibusz, de még mielőtt munkához látnánk, elküldtem az embereimet, hogy egyenek egy kis kolbászt, meg igyanak vodkát, amitől felmelegedhetnek. Néhány percre egyedül maradok.
Jó mély levegőt veszek. A leheletem fehér pamacsokban száll fel. Körülnézek. Még egy pillanatig tétovázom a színes sátrak közti keskeny úton. Még szép, hogy tétovázom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy meglássanak. De valami megszállottság hajt befelé. Lopva megyek a sátor bejárata és a fölötte lévő csiricsáré jelkép felé. Vállam fölött még hátrapillantok. Mi az úristent csinálok?! Mit művelek, egyáltalán hogy jut eszembe bemenni?
Bemegyek. A fény az arcomba világít.
– Jöjjön, jöjjön be gyorsan – mondja az asszony. – Olyan ez a szél, mint a penge.
Ahogy belépek a sátorba, a ponyva lehull mögöttem. A kis kuckóban elnyűtt, a beléjük taposott hótól fekete szőnyegek vannak leterítve. Fém gyertyatartókban tucatnyi mécses ég egy rozsdás vasláncra függesztve.
A zöld bársonnyal letakart asztal mögött öregasszony ül. A szeme vágása olyan, mint az üzbégeknek. Kézzel sodort cigarettáját szívja, míg egészen beesik az arca, aztán nagy felhőben ereszti ki a füstöt. Engem néz.
Delejesen szól egy mély hangú dob. Tanácstalanul nézek körül, aztán észreveszem, hogy szabad kezével az öregasszony dobol az asztal alatt. Sötét szeme sokáig elidőzik rajtam. Megvizsgál, feltérképezi a vonásaimat. Ahogy gumiszerű ajkait mozgatja, cigarettájából mindenhova hullik a hamu. Jobban megnézve, a ruhája több helyen kiégett.
– Üljön le, fiam – mondja, enyhe délies kiejtéssel.
Leülök az asztal mellett lévő háromlábú székre. A gyertyák fénye az asztalon álló kristálygömbben játszik. A dobolás elhallgat.
– Mit szokott használni? – kérdezem. Igyekszem uralkodni magamon.
Először a gömb, aztán a pakli kártya, végül a rongyos csillagtérképek felé int. – Nincs kedvencem – mondja. – Néha a gömböt. Legtöbbször a kártyát. Meg a tenyér vonalait – azzal kitesz az asztalra két lefelé fordított kártyát.
Minden tőlem telhetőt megteszek, testvér. Megpróbálom elmagyarázni. Elmondani, hogyan kezdődött az egész. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor beléptem, vagy inkább belezuhantam a lidércnyomásba. Legalábbis én innen számítom. Jól figyelj.
– Mit akar megtudni? – kérdezi az asszony.
Nem tudok mit felelni. – Akármit. Mindent.
Az öregasszony elmosolyodik. A szél feltámadására felemeli a fejét.
– A szél is sok mindent mond nekünk – jegyzi meg. A sárga és fekete selyem kelme közül felém nyújtja a kezét. Bütykös, sebhelyekkel teli, mint egy dolgozó férfi keze. Megfogja ujjhegyeimet, és visszahajlítja, úgy, hogy már fáj. Lenéz a tenyeremet keresztül-kasul szabdaló vonalakra. – A Jupiter erőszakot jelez – mormolja. – Maga sokat szenvedett. Most, a közelmúltban.
– A polgárháborúban ki nem szenvedett? Melyik orosz nem szenvedett tőle?
Elfintorodik. Másik kezével döfködni kezdi a középsőujjam tövét. – Ez itt a Szaturnusz helye – mormolja. – A finom ujjak bölcs jellemre és igazságosságra utalnak...
Félrebillentem a fejem, szerényen engedem, hogy képességeivel éljen. Azt hiszem, igaz lehet az, hogy most, mire a negyedik X-et töltöm, bizonyos érettséget érek el.
– Másrészről viszont – folytatja ugyanolyan szenvtelen hangon –, a rövid Szaturnusz-vonal a meggondolatlanságot, elhamarkodottságot és az ösztönös cselekedetekre való hajlamot jelzi – halványan elmosolyodik – az olyan rövid Szaturnusz-vonal, mint a magáé.
Az Isten szerelmére, ez csak egy jósnő, próbálom nyugtatni magamat. De ő még nem fejezte be:
– Van még más is – mondja. – Balszerencsét jelez, ha a Szaturnusz vonala barázdált.
– Azért jöttem, hogy jó híreket halljak. Balszerencsét? – kérdezem, és ösztönösen visszahúzom a kezemet, de az öregasszony erősen tartja.
– Tán fél attól, amit hallhat?
Lenézek. Persze, hogy félek, de nincs más választásom. Bevallom, nem bírok ellenállni. Temetetlen félelem száll meg. – Félek? Szó sincs róla – felelek kissé gúnyos kérdésére. – Természetesen nem félek.
– Lehet, fiam, hogy nem is hiszel benne…
Hirtelen nagyot sóhajtok. – Mondjuk azt, hogy még nem vagyok teljesen meggyőzve. – Ezen elmosolyodik.
– Egy asszonyt látok az életében. – Hosszú szünetet tart. – Szőke. Tehetséges. Talán ügyvéd. Vagy mérnök?
– A feleségem orvos.
– Igen… – mondja úgy, mintha az előbb ő is ezt mondta volna. Felnéz, ajkát lebiggyeszti. – Valami azért nincs igazán rendben. Gondjai vannak? – Megint elhallgat, sötét szemeivel hosszan néz rám. – Talán a házasságukkal van probléma? – Ujjával felém bök. – Magának, meg az orvos feleségének?
– Nem – mondom elutasítóan. Igaz, Natáliának tavaly elhalt a magzata. Alig három hónapos terhes volt, mikor elesett a kresneti vonatbaleset egyik sérültjét ápolva. De ezen már túl vagyunk. – Nincsenek problémáink – ingatom nyomatékosan a fejemet.
Arcára gúnyos vigyor ül ki. – Nem gyötrik múltbéli kísértetek? Nagyszerű. De akkor is látok valami balszerencsét közeledni. – Hatásvadász szünetet tart, rémisztő arckifejezéssel néz. – Valami veszély leselkedik magára. – Megfordítja a két kártyát. Díszes rajzok vannak rajtuk, amelyek nekem semmit nem mondanak. – A kártyák is ezt mutatják – mondja, hangja most egészen határozott. – Egy másik férfi. Egy skorpió, lehetséges? Most éppen bizonytalan; gyenge, de szenvedélyes, önfejű és követelőző… Igen, biztosan skorpió.
– Szó sincs semmi efféléről. – Úgy érzem, már azzal is megcsalom Natáliát, hogy itt vagyok.
– Pedig én látok egy másik férfit!
– Nem, értse meg! – Dühös vagyok magamra. Ahogy felállok, a szék felborul mögöttem, a nedves szőnyegen hever. – Megyek. – Egy marék rubelt veszek elő a zsebemből, leteszek ötöt az asztalra. – Sokat tud ártani az ilyen beszédeivel, anyó – mondom neki. – Erre gondolt már?
– Maga akart bejönni, felügyelő. Senki nem kényszerítette. – A halk, szinte bocsánatkérő szavak mint pofonok csattannak az arcomon.
– Felügyelő? Ki mondta magának, hogy rendőr vagyok?
– Maga.
– Biztos benne?
Ártatlanul néz rám. Arcán a mély ráncok huncut mosolyba szaladnak. – Persze, tudom, hogy nem hisz benne. Hogy is jelenthetnének valamit a kártya, a kristálygömb vagy a tenyér vonalai… – Karjait széttárja, a sárga-fekete selyem visszahull ráncos könyökéig. – Tessék, vegye vissza a pénzét, nekem nem kell.
Eltolom a kezét. Most már tényleg félek. – Árulja el nekem – kezdem –, saját magának is szokott kártyát vetni?
Újra meggyújtja kialudt cigarettáját. Hasis szaga csap meg. – Ez az életem, érti? Hogy érthetné akárki is? Nézze! – Az asztalra nyúl, felemel egy pakli tarot kártyát. – Újra kivetem a kártyákat, és most hosszú, boldog életet mutatnak magának meg az orvos feleségének. Ki tudja?
– De maga hisz benne?
– Mi mást tehetnék? Még Sztálin is keresztet vetett, ha vékony jégre lépett. – Feláll, a kijárathoz vezet. Amikor félrehúzza a ponyvát, fagyos szél süvít be. – Ha nem akar hinni benne, én nem kényszerítem. – Az öt rubelt visszadugja a zsebembe. – És most menjen Isten hírével.

Nem egész egy órával később sebesen trappolok a rakparton, mint egy megszállott. Füst és szikrafelhők szállnak fel a sötétben, elhomályosítják a mentők és a rendőrségi Kamka dzsipek kék fényét.
Megállítok egy rendőrőrmestert, meglengetem előtte a jelvényemet.
– Mi folyik itt?
Fekete olajpöttyökkel összekent arcán verejték csillog. – Egy hajó ég, felügyelő úr – mondja. Kinyitja kabátja gallérját, levegőért kapkod.
– Tartályhajó?
– Nem, uram. Egy kis teherszállító. Kikötői rakodóhajó. A legénység kimenekült, legfeljebb tízen lehetnek. Egy jó pár mentőhajó ott van már, kivontatják a tengerre.
A sűrű füstbe futok. A tűzoltóknak néhány zöldkabátos ápoló segít, hátukon látszik a Lermontov Kórház felirat. Keresztülverekedem magam egy másik kórház mentőkocsijainak erdején, és átmegyek egy keskeny csapóhídon a másik rakpartra. Ezen az oldalon a füst hirtelen megritkul. A kikötőállomástól úgy ötven méterre látszik a lassan távolodó, égő hajó. Acélkábelek csapkodják a víz színét, szórják a vizet, ahogyan újra megfeszülnek. A terhüket lassan vonszoló mentőhajók a füsttől és a sötét lángoktól nem is látszanak.
A rakparton öt-hat pokrócba bugyolált ember ül a falnak támaszkodva. Egy szőke nő áll egyedül Lermontov-overállban és kék-fehér sállal a nyakában, a távolodó hajót figyeli. Haja olajos, kezén vér. Lassan teszem meg az utolsó néhány lépést felé. Amikor megállok mellette, megfogom a karját. Felém fordul, fejét felemeli, arcomat megcsókolja. – Te mit csinálsz itt, Konsztantyin? Azt hittem, ma délután a Városban vagy előjegyezve.
Mosolyog.
Átölelem.
– Hallottam, hogy tűz ütött ki a kikötőnél…
– Lehetne rosszabb is – állapítja meg. – Néhány olajoshordó felrobbant a fedélzeten. A legénység egy kivétellel kimenekült. Az az egy a kormányosfülkében rekedt – szünetet tart. – Amputálnom kellett a lábát.
A gyomrom összerándul erre. – Jézusom!
– Muszáj volt, különben meghal. Ő döntött így. – Hátranéz, a hajó most hagyja el a kikötőfőnökségi tornyot. Lassan eltűnik a tenger szürkés párájában és a belőle áradó füstben.
Őszintén, testvér, neked szoktak ilyen napjaid lenni?

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk: Monstrum
A jövendőmondó
Vadim