Koncert: Nightwish - 2005. május 26., Petőfi Csarnok
Írta: Galamb Zoltán | 2005. 05. 30.
Hét órára hirdették meg a Nightwish egy éven belül második koncertjét, mely a „Once Upon A Tour” fantázianevű koncertturné nagy siker miatti meghosszabbításának, vagy toldalékának első állomása volt. Előzenekar valahogy nem akadt, ezért két órán át kellett egy helyben állnom és várnom a koncert kezdetét, hiszen ha jó helyről akartam nézni és hallgatni a bulit, nem csatangolhattam, keresgélhettem az ismerősöket, a telt házban ugyanis bizonyosan nem tudtam volna visszafoglalni az eredetileg elfoglalt remek pozíciómat.
Maga az előadás leginkább az üstökösként felívelő pályájú Beatles hatvanas évek eleji koncertjeit idézte – a szinte önkívületi állapotban csápoló, a számok szövegét végig Tarjával és Marcóval együtt ordító rajongók elvakultságukban észre sem vették, hogy a kiváló zenét katasztrofális megszólalásban kellett (volna) élvezniük. A keverés minden eddigi koncertet messze alulmúlt. A zavaróan előretolt torzított basszusgitár lényegében minden mást elnyomott, a banda zenéjében meghatározó billentyűsöket csak itt-ott lehetett kivenni, a gitár – a kiállások kivételével – maszatosan, vagy alig hallhatóan cöncögött a háttérben. Pedig a 2001-es Sziget fesztiválon az egész úgy szólt, mint egy álom.
Ráadásul Tuomasnak alighanem hamarosan le kell cserélnie a gitárosát, ha nem óhajt a tegnapihoz hasonló blamázst. Történt ugyanis, hogy az egyébként sem remeklő Emppu a „Wishmaster” középrészében eltévedt a hangok dzsungelében, és több másodpercnyi bolyongás után talált csak vissza a kijelölt ösvényre.
Tarja ellenben aranyosnak, rendszeresen váltogatott és variált fekete és vörös ruháiban elragadóan szépnek, no meg hangban és előadásban is kiemelkedőnek tetszett a többiek között. A koncert egyértelmű csúcspontját jelentő „Kuolema Tekee Taiteilijan”-ban lenyűgözően énekelt, igaz, a valamiféle hanghordozóra rögzített kíséretnek köszönhetően leginkább egy karaoke-mutatványra emlékeztetett a szám.
A dobokon Jukka hozta, amit kellett, a lassan ZZ Topos szakállt növesztő Marco pedig szokásához híven nagyszerű koncertmesternek mutatkozott. Tuomas nem tud téveszteni, hiszen ő a banda agya és a zenei irányvonal meghatározója, a szintetizátorhangzás viszont némelykor messze nem a legeltaláltabb volt.
A mostani turné a tavaly őszi ráadásaként nem sok újat hozott az előadott számok tekintetében, hacsak annyit nem, hogy ezúttal nem játszották el egyik kedvencemet, a „Sleeping Sun”-t. Az első blokkba korrekt, hangulatfokozó nóták kerültek, aztán - hogy Tarja pihenhessen egy keveset - a fiúk a Pink Floyd „High Hopes” című dalának feldolgozásával „kedveskedtek” nekünk. Döbbenettel tapasztaltam, hogy jóllehet a Pink Floyd stílusának köze sincs a Nightwish zenéjéhez, a közönség mindenevőnek bizonyult, és éppúgy őrjöngött a nóta végeztével, mintha csak a „Wish I Had An Angel” hangzott volna el.
Ez utóbbi szám végül - szó szerint végül, a mesterien megírt, ám szintén borzalmasan megszólaló „Ghost Love Score”-ral záruló egy és egynegyed órás hivatalos program, és némi közönséghergelő szünet után -, el is hangzott, az ezen kívül még a „Bless the Child”-ból és a csapnivalóan megvalósított „Over The Hills And Far Away”-ből álló ráadásblokkban.
Csalódásom és engesztelhetetlen dühöm ellenére legközelebb is elmegyek a Nightwish koncertjére, hiszen a muzsika és Tarja hangja egyaránt csodálatos, és remekül megszólalni is hallottam már a csapatot. Épp ezért reménykedem, hogy mihamarabb rádöbbennek: nem szabad gyenge keveréssel és koncepciótlan gitározással elrontani egy amúgy ígéretes produkciót.
A Nightwish hivatalos honlapja: