FőképELSŐ FEJEZET

– A Gramercy Park – mondta Miss Henrietta Tyler – egy oázis a kegyetlen tenger közepén, búvóhely az íjak és a nyilak elől, amelyek veszélyeire a költő is felhívta figyelmünket. – Egy sóhaj hagyta el ajkait, olyasfajta sóhaj, amely egy, a kegyetlen tenger közepén található oázisról szóló eszmefuttatást követ. – Fiatalember – szólt ismét –, nem tudom, mihez kezdenék eme áldott zöld terület nélkül. Egyszerűen nem tudom, mihez kezdenék.
A szóban forgó, áldott zöld terület egy magánpark, amelyet Manhattan keleti oldalán a 20. utca körül szorítottak be a házak közé. Kerítés veszi körül, nem is akármilyen: fekete kovácsoltvasból készült, és majdnem két és fél méter magas. Egy zárható kapu tartja kívül azokat, akiknek nincs joguk belépni. Csak azok kapnak kulcsot hozzá, akik a kiváltságos házakban élnek, és anyagilag is hozzájárulnak a park éves fenntartásához.
Miss Henrietta Tyler, aki mellettem ült a zöld padon, ezen kiváltságosok egyike volt. A tizenöt perc alatt, amit a padon töltöttünk, nemcsak a nevét mondta el nekem, hanem szinte mindent magáról. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha lett volna ideje, azt is felidézi, mi minden történt New Yorkban a születése óta, amely számításaim szerint egy vagy két évvel Napóleon Waterloo-nál elszenvedett veresége után történhetett. Édes, idős hölgy volt Miss Henrietta, és egy édes, lefátyolozott kis kalapot viselt. Ilyet manapság már alig látni.
– A kutyák hiánya – mélázott Miss Henrietta – az egyik legjobb dolog a parkban. Nagyon helyesen teszik, hogy nem engedik be őket, mert így a park az egyetlen hely a városban, ahol úgy lehet sétálni, hogy az embernek nem kell állandóan a járdát vizslatnia. Visszataszító állatok a kutyák. Mindenhol csak mocskot hagynak maguk után. A macskák végtelenül kifinomultabb lények, nem gondolja? Nem mintha szeretném, hogy állandóan a lábam alatt lófráljon egy. Soha nem értettem, az emberek miért hoznak kényszeresen a lakásukba állatokat. Tudja, nekem még szőrmekabátom sincs, és soha nem is lesz. Az ilyen dolgok maradjanak ott, ahova tartoznak, és ez az erdő.
Biztos vagyok benne, hogy Miss Henrietta nem beszélt volna így egy idegennel. De a Gramercy Parkban a kutyákhoz hasonlóan idegenek sincsenek. A jelenlétem az oázisban ugyanis azt jelentette, hogy én is rendes és tiszteletreméltó úriember vagyok, akinek remek állása és független jövedelme van. És persze azt, hogy a “Mi-Ők” táborra felosztott világban én a „Mi”-tábor tagja voltam. A ruháimat is természetesen ennek megfelelően választottam ki. Könnyű nyári öltönyöm világos- és sötétszürke kockás fésűsgyapjú szövetből készült. Alatta világoskék inget viseltem közepes méretű, legombolható gallérral. Ezt egészítette tengerészkék alapon ezüst és égszínkék csíkokkal díszített nyakkendőm. A lábamnál álló, a legfinomabb hasított bőrből készült, kakaóbarna árnyalatú, ultravékony aktatáska pedig nem volt olcsó mulatság.
Mindent egybevetve pontosan úgy néztem ki, mint egy agglegény, aki a zsúfolt irodában eltöltött kemény nap után egy kis levegőre vágyik. Talán még meg is álltam pár nyugtató hatású Martinira útközben. Most pedig itt élveztem a balzsamos szeptemberi estét, mielőtt hazaindultam volna kellemes lakásomba, ahol bedobok egy tévévacsorát a mikróba, majd elszopogatok egy vagy két sört, miközben a Mets meccsét nézem a tévében.
Sajnos ebből semmi sem igaz, Miss Henrietta.
Nem volt kemény nap, sem zsúfolt iroda. Martinit sem ittam, hisz amikor dolgozni indulok, még egy borosüveg dugóját sem vagyok hajlandó megszagolni. Nincs mikrohullámú sütőm se, a tévévacsorát nem szeretem, a Mets meccseit meg azóta nem nézem, hogy eladták Seavert. A lakásom a West Side felső részén van, kilométerekre a Gramercy Parktól, a diplomatatáskáért egy árva centet sem fizettem, amikor pár hónappal ezelőtt a tulajdonomba került egy úriember igencsak értékes érmegyűjteménye kíséretében. A táska valóban nem volt olcsó mulatság, de valószínűleg eltörpült a táskában rejtőző érmegyűjteményért értéke mellett, amelytől voltam oly szíves megszabadítani őt.
És ami azt illeti, kulcsom sem volt a parkhoz. Egy darabka különlegesen edzett német acélszerszám segítségét vettem igénybe. A park zárját meglepően könnyű volt feltörni. Azon csodálkoztam, hogy rajtam kívül alig menekültek ide mások a kutyák és idegenek elől.
– Ez a futkosás a park körül – intett Miss Henrietta a fejével. – Látja, ott egy újabb. Nézze csak meg.
Megnéztem. Az érintett férfi velem egykorú volt, harmincas évei közepén járt, de a haja már erősen ritkult. Ha ilyen gyorsan fut, még kiszalad a maradék alól. Futott, kocogott vagy valami hasonlót csinált.
– Itt látom őket éjjel és nappal, nyáron és télen. Szünet nélkül. Hidegebb napokon olyan termoruhákat viselnek. Azt hiszem, ez a neve. Nagyon rondák azok a termoruhák. Az olyan meleg nyári estéken, mint a mai is, gyapjú rövidnadrágot húznak magukra. Maga szerint egészséges dolog ez?
– Miért csinálnák, ha nem lenne az?
Miss Henrietta bólintott. – De akkor is nehezemre esik elhinni, hogy ez jó nekik – mondta. – Annyira kellemetlennek tűnik ez a futkosás. Maga is csinál ilyesmit?
– Néha úgy gondolom, talán hasznos lehetne. De amikor ez eszembe jut, beveszek két aszpirint, lefekszem, és megvárom, míg elmúlik a késztetés.
– Bölcsen teszi. Egész egyszerűen nevetségesnek látszik, amit csinálnak, és semmi, ami ennyire nevetségesnek látszik, nem lehet jó az embernek. – Egy újabb sóhaj hagyta el ajkait. – De legalább a parkon belül nem futhatnak – nézett a kerítésen túlra. – Ezért hálásnak kell lennünk.
– Csakúgy, mint a kutyákért.
Rám nézett, szemei ragyogtak a fátyol mögött. – Ahogy mondja. Csakúgy, mint a kutyákért.

***

Miss Henrietta fél nyolcra már szelíden hortyogott, a futó meg elszaladt valamerre. Ennél viszont fontosabb, hogy egy vállig érő hamvasszőke hajú nő lépett ki a Gramercy Park West 17. szám alatti ajtón, és mintás pamuttrikójában meg búzavirágkék farmerjában lesétált a kőlépcsőn. Ránézett az órájára, majd elindult Huszonegyedik utca felé. Tizenöt perc telt el, és még mindig nem jött vissza. Hacsak az épületben nem élt két ugyanolyan nő, akkor ő volt Crystal Sheldrake, egy bizonyos Craig Sheldrake, a Világ Legremekebb Fogorvosának exfelesége. Ha pedig ő nem volt a lakásban, akkor itt volt az ideje, hogy én menjek be.
Kinyitottam a park kapuját, amely művelethez nem kellett semmiféle kulcs, pláne nem egy német acélszerszám. Az aktatáskával a kezemben átmentem az utcán, majd fel a kőlépcsőn. A 17-es szám három emelet magas volt, a görög építészet 19. sz. elején történt újrafelfedezése során húzhatták fel. Gondolom, eredetileg egy család lakta mind a három emeletet, a pincében meg régi újságokat és a csomagjaikat tárolták. De az idők változtak, amiről Miss Henrietta biztosan sok érdekeset tudott volna mesélni, és emeletenként egy lakást alakítottak ki. A főbejáratnál tanulmányoztam a kapucsengőkre kiírt neveket, a Yalman, Porlock és Leffingwell feliratúakat figyelmen kívül hagytam (különben is, úgy hangzottak egymás mellett, mint egy ipari ingatlanok tervezésére szakosodott építészeti iroda tulajdonosai), majd a Sheldrake nevet viselőt megnyomtam. Semmi nem történt. Újra csengettem, megint nem történt semmi, erre beengedtem magam.
Kulccsal. – Az a ribanc lecserélte a zárat a lakáshoz – mondta Craig –, de a főbejárat zárját a többi szomszéd miatt nem tudta. – A kulcs megspórolt nekem pár percet, mivel a zár egész elfogadható volt. A kulcsot zsebre vágtam, majd odasétáltam a lifthez, ami működött ugyan, de ahogy hallottam lefele ereszkedni, úgy döntöttem, nem kockáztatok. Nem akartam összefutni se Yalmannal, se Porlockkal, de még Leffingwell-lel sem, aki igaz, hogy az első emeleten lakott, és ezért inkább valószínűleg gyalog járt (ahogy én is tettem volna), de ki tudja. Talán a tetőteraszon locsolta a virágait, és liften jön le a lakásához. Így felsétáltam szépen két emeletet a szőnyeggel borított lépcsőn Crystal Sheldrake lakásához. Becsöngettem, hallgattam a kétszólamú csengőt, aztán kopogtam. Mindezt a biztonság nevében. Végül a fülemet odaszorítottam az ajtóhoz, erősen és kitartóan hallgatóztam, majd nekiláttam a munkának.
Crystal Sheldrake ajtaján nem egy, hanem kettő új zár volt, és ráadásul mindkettő Rabson. A Rabson eleve kiváló szerkezet, és az egyik zár még egy feltörésbiztos zárnyelvvel is el volt látva. Annyira persze nem betörésbiztos, mint azt hirdetik, de még így is kemény diónak bizonyult, ezért elbabráltam vele egy ideig. Ha nem lett volna otthon két ilyen záram, akkor sokkal tovább tartott volna. Az egyik a nappali ajtaján van, és csukott szemmel szoktam gyakorolni rajta, miközben zenét hallgatok, a másik meg a bejárati ajtón, hogy távol tartsa a nálam kevésbé találékony betörőket.
Ugyan nyitott szemmel, de feltörtem hát a zárat, és mielőtt bezártam volna magam után az ajtót, gyorsan körbejártam a lakást. Egyszer ezt elmulasztottam, és ahogy később kiderült, egy hulla volt az egyik szobában. A helyzet megoldása végül szégyent hozott a rendőrség néven közismert testület néhány tagjára. A tapasztalat kiváló tanítómester, mert az ember hajlamos emlékezni a leckéire.
Egy darab élettelen test sem volt a lakásban. Élő is csak egy, az enyém. Visszamentem a bejárati ajtóhoz, mind a két zárat ráfordítottam, aktatáskámat rádobtam egy viktoriánus rózsafa kanapéra, felhúztam feszes, de nem szoros gumikesztyűmet, majd munkához láttam.
A kedvenc játékomat játszottam, a Kincsvadászatot. – Azt szeretném, ha a látogatásod után csak a négy fal maradna – mondta Craig, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eleget tegyek a kérésének. Kicsivel több volt, mint négy fal: egy nappali, amelybe beléptem, egy méretes ebédlő, egy nagy hálószoba, egy kis hálószoba, amely dolgozószobaszerűségként is funkcionált, egy tévésarok, meg egy téglautánzatú burkolattal borított konyha valódi téglafalakkal, amelyeken rézedények és -üstök lógtak. A konyha volt a kedvencem. A háló egyszerre volt szűzies és giccses, a dolgozószoba unalmas és szögletes, az eklektikus nappali meg büszkén vonultatta fel több évszázad állandósult rossz ízlését. A konyhával kezdtem, és a hűtőszekrény vajtartójában rögtön találtam is hatszáz dollárt.
Mindig hasznos bekukkantani a hűtőbe. Meglepően sok ember dugdossa a pénzét a konyhában, és azon belül is a frizsiderben. Ám a hatszáz dollárt mégsem a tapasztalataim alapján találtam meg: belső infót kaptam.
– A ribanc a készpénzét a hűtőben tartja – mondta Craig. – Párszáz dollár mindig van a vajtartóban.
– Okos.
– Baromira, mi? A marihuánát a teásdobozba dugdosta régebben. Ha kertes házban lakna, akkor a fűmag mellé tenné.
Nem néztem bele a teásdobozba, így nem is tudtam meg, mi volt benne. A készpénzt beraktam a tárcámba, és visszamentem a nappaliba, hogy közelebbről megvizsgáljam az íróasztalt. A jobb felső fiókban megint készpénzre bukkantam, legalább kétszáz dollárra tízesekben és húszasokban. Ahhoz nem volt elég, hogy izgalomba jöjjek, de egyre jobban erőt vett rajtam az az izgatottság, amit akkor érzek, amikor belépek mások lakásába, az izgalom, amely percről percre nő, amikor elveszem valaki más tulajdonát, és a magaménak tekintem. Tudom, hogy morálisan ez több mint kifogásolandó, de ez van, mit tagadjam. A nevem Bernie Rhodenbarr, betörő vagyok, és imádom a szakmám. Egész egyszerűen imádom.
A pénz a tárcámba került, így a sajátom lett, aztán módszeresen átkutattam a parányi asztal fiókjait. A legtöbb akár üres is lehetett volna, annyira érdektelen dolgok voltak bennük, de a következőben három olyan dobozt találtam, amik a jobbféle karórák mellé járnak. Az első üres volt, a második és a harmadik azonban már nem. Az egyik egy Omegát rejtett, a másik pedig egy Patek Phillipe-et. Szebbnél szebbek voltak. Becsuktam a dobozokat, és betettem őket a helyükre: az aktatáskámba.
Az órákon kívül a nappaliban mást nem találtam. Igaz, nem is vártam többet. A nappali és a konyha csak bemelegítésnek számított. Crystal Sheldrake egyedül élt – bár gyakran fogadott vendégeket –, és neki is, mint minden, az ő társadalmi pozíciójában lévő nőnek, sok értékes ékszere volt. Amelyek mindig a hálószobában hevernek. Biztosan azt gondolják, hogy az öltözködésnél igencsak kézre áll az ékszeresdoboz, de szerintem csak azért hagyják elöl a fésülködőasztalon, mert az aranyak és gyémántok közelségében jobban alszanak. Valami oknál fogva biztonságérzetet nyújtanak a tulajdonosaiknak.
– Ettől egyszerűen megőrültem – mesélte Craig. – Néha mindent elöl hagyott. A nyakláncát meg a karkötőjét nemegyszer rádobta az éjjeliszekrényre. Régebben a bal oldali volt az övé, de most már mind a kettőt használja, így nézd meg őket alaposan. Könyörögtem neki, hogy legalább az ékszerek egy részét tegye be egy bankszéfbe. De azt mondta, az túl macerás. Soha nem hallgatott rám.
– Remélem, ez nem változott az utóbbi időben.
– Kizárt. Crystal soha nem hallgatott senkire.
Az aktatáskámat magammal vittem a hálószobába, és körbenéztem. Fülbevalók, gyűrűk, karkötők, nyakláncok. Brossok, függők, órák. Modern és antik ékszerek. Voltak ott jó és remek darabok, meg pár, amelyek az én többé-kevésbé szakértő szememnek kimagaslóan szépnek tűntek. A fogászok a csekken kívül gyakran készpénzt is elfogadnak a pácienseiktől, és bármennyire nehéz is elhinni, ezt nem írják be az adóbevallásukba. A készpénz egy részét ékszerbe fektetik, ami sebesen megy, de az ékszerekből visszanyerni a készpénzt már nem olyan gyors. Az ember ritkán kap érte annyit, mint amennyiért vette, ugyanis egy hétköznapi orgazda sokkal óvatosabb, mint a hétköznapi fogorvos. De ha mégis túlad rajtuk a tulajdonos, és ránéz a még így is tisztességes összegre, nem tudja feledni, hogy az egész egy rakás fogfájással és gyökérkezeléssel kezdődött.
Nagyon alaposan átkutattam a hálószobát, mert nem akartam semmit otthagyni. Crystal Sheldrake a felületes szemlélő szerint rendben és tisztán tartotta a lakását, de én minden vagyok, csak éppen nem felületes szemlélő. A fiókjai botrányosak voltak: az ékszerek mellett begyűrt harisnyák hevertek, a félig üres arckrémes tubusokról nem is beszélve. Lassan és nyugodtan dolgoztam, nem kapkodtam, így az aktatáskám egyre súlyosabb és súlyosabb lett. Bőven volt még időm. Crystal negyed nyolckor ment el otthonról, és éjfél előtt nem volt várható. Akár még hajnalig is lett volna időm. Craig szerint a szokásos ügymenete a következőképpen zajlott: valamelyik környékbeli bárban bedobott egy italt, aztán megvacsorázott, majd az éjszaka fennmaradó pár óráját már nyugodtan tölthette az eltökélt vadászat és az alaposabb ivás kombinációjával. Persze némely estéken előre megbeszélt programja volt: vacsora barátnőkkel, színház pasikkal, vagy éppen fordítva, de aznap este a házat meglehetősen hétköznapi vadászfelszerelésben hagyta el.
Ez azt jelentette, hogy vagy hazahoz magával egy idegent, vagy ott alszik nála. Így vagy úgy, nekem már hűlt helyem, mire előkerül. Ha nem alszik itthon, akkor én már az előtt túladok az ékszerein, hogy egyáltalán észreveszi az eltűnésüket. Ha meg inkább a saját ágyát választja, és mind a ketten kicsit befolyásoltan érkeznek haza, ráadásul a pasi még az előtt elhúzza a csíkot, hogy a nő felébredne, akkor még az ékszerek eltűnését is rákenheti. Úgy tűnt tehát, hogy csak jól jöhetek ki a buliból, és még Craig részének kifizetése után is jó párezer dollárral gazdagabb leszek, ami bőségesen elég arra, hogy az elkövetkező nyolc-tíz hónapban lazítsak egy kicsit. Azt persze nehéz volt megbecsülni, mennyi is van az aktatáskában, és az sincs ingyen, hogy az ékszerből készpénz legyen, de a dolgok remekül álltak Mrs. Rhodenbarr fiának életében. Kérdés nem férhetett hozzá.
Élénken emlékszem, ahogy ezen tűnődtem. El sem tudom mondani, micsoda megkönnyebbülés volt, amikor kicsivel később Crystal Sheldrake bezárt a hálószobaszekrényébe.

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei (GM)
Az apák bűnei (RG)
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak