Főkép

Az Átjáróval kezdődő ötrészes hícsí-saga negyedik darabjában Frederik Pohl tovább folytatja az emberiség jövőjéről szóló látomását. A korábbiakhoz képest annyi az eltérés, hogy Robinette már nem csupán szupermilliárdos, hanem egyúttal halott ember is, aki létezését egyszerűen fogalmazva letárolt adatállományként folytatja.

Kissé nehézkesen indul be a könyv. Ezen nem csupán azt értem, hogy négyszer kezdi el az író, keresve a legjobbnak tartott változatot, hanem valahogy nem áll össze a leírt szöveg kerek egésszé (nekem legalábbis). Ez az áldatlan állapot hozzávetőlegesen az első félszáz oldalig tart, amikor feléled a betűhalmaz, erőre kap, lendületet vesz, és ettől kezdve vonszolja magával az olvasót.

Bevallom, fogalmam sincs, miért ez a bizonytalanság, amikor Pohl még mindig tud írni. Nehéz lenne a főszereplő éltes korára fogni mindezt, hiszen a „Teljes Orvosi” ellátás ellenére is elhasználódott teste már nem korlátozza a hajdani felfedezőt. Halála után tudatát letárolták, és most szellemi képességeinek birtokában létezik a bitbirodalomban. Itt gond nélkül, egyszerre akár tucatnyi dologgal is foglalkozhat, a hús-vér embereknél sokkal gyorsabb reakcióidejének, és az egyszerűen készíthető másolatoknak hála. Ez utóbbi eljárás egyébként bevett szokás, még élő felesége is másolatként követi férjét bolygóközi bolyongásai során, miközben az „eredeti” éli a saját életét.

Miként a sorozat eddigi részeiben már megszokhattuk, a fő hangsúly ezúttal is Broadhead életén van, aki még digitalizált formájában is képes az önmarcangolásra és a kétkedésre. Pedig nem kéne effélékkel foglalkoznia, hiszen a galaxisban utazó emberiség egyre nagyobb valószínűséggel vonja magára a mitikus Ellenség figyelmét, akiknek múltbéli tevékenysége miatt már számos értelmes faj pusztult ki véglegesen. Ezek a feltételezések szerint tisztán energiából álló lények halálos veszedelmet jelentenek mind a hícsíkre, mind az emberekre, akik ezért közösen készülnek a biztosan eljövendő élethalálharcra.

A regény utolsó harmada többszörös kárpótlást nyújt a bevezetés okozta nehézségekért, hiszen vérbeli sci-fiként tudományos problémákkal (az univerzumból hiányzó tömeg, szuperszimmetria, kilenc dimenzió) és az emberiség jövőjével is foglalkozik, miközben azért a cselekmény is kellőképpen mozgalmas marad. A második kötet mellett egyelőre ez tetszik a legjobban, és persze kíváncsian várom a befejezést.

 

A szerző életrajza