FőképAmikor az ember már nem képes elvégezni feladatát, segítségül érkeznek az állatok, hogy a maguk eredendően ártatlan módján hangsúlyosabbá tegyék az író/szerző mondanivalóját, legyen szó erkölcsi példázatról (Állatfarm), egyszerű szórakoztatásról (Jégkorszak), vagy esetleg mindkettőről (Bambi és Micimackó). Ezekben a formailag kevert történetekben az állatok nem csupán univerzális módon beszélnek, hanem kimondottan emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, ezek szerint viselkednek.

Bár léteznek, nem tartoznak ide azok a regények, amelyek ugyan rendelkeznek az előző csoport külső jegyeivel (állatok és emberek egyaránt előfordulnak bennük, és kommunikáció is létezik a két csoport között, ez azonban nem szükségszerű, és nem jelent párbeszédet), mégis nem kívánnak mást, csupán a kiválasztott egyed sorsát, kalandjait bemutatni (Vuk, Lassie hazatér), és meglehetősen messze áll tőlük bármiféle erkölcsi példálózás, vagy emberi tulajdonságok átvétele.

Jóval kisebb számban ugyan, de olyan művek is születtek (főként mesék), amelyekben kizárólag állatok gondoskodnak a mondanivaló átadásáról (La Fontaine, Aesopius vagy a Rémusz bácsi meséi).
Meglepő módon moziban sokkal gyakrabban találkozunk ezzel a megoldással, gondoljunk csak bármelyik állatos Disney filmre, vagy, ha hazai példát keresünk, a Dr. Bubó epizódjaira, esetleg a Macskafogóra (amelyben már sok-sok évvel Tarantino előtt szerepelt vámpírzenekar).
A nagyszámú mesének vélhetően az lehet az oka, hogy a gyerekek sokkal nyitottabbak, mint a felnőttek, így minden további nélkül elfogadják az ilyen helyzeteket, valamint az idősebb korosztály azon törekvését, hogy minél előbb ismertessék a társadalom elvárásait.

Visszatérve az írott állattörténetekre, úgy tűnik, sokkal nehezebb olyan, önmagában teljes állatvilágot teremteni, ami ember nélkül is megállja a helyét, úgy, hogy közben azért a szereplők emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, és a terjedelem is meghaladja az átlagmese oldalszámát. Ebbe a módfelett kis létszámú klubba tartozik Brian Jacques könyve, ami nem mese, nem szépirodalom, nem moralista pamflet, hanem „csak” fantasy.
Hamarjában nem is tudnék ehhez foghatót megnevezni, ami nem jelenti azt, hogy nincs párja, csupán még nem halottam ilyesmiről.

A könyv egyébként nem egyszeri történet, hanem a „Rőtfölde krónikája” sorozat nyitódarabja, amelyben megismerkedünk Martinnal, aki származását tekintve egér, és nem mellékesen harcos lelkülettel rendelkezik.
Ez utóbbinak megismerkedésünkkor nem sok hasznát veszi, lévén rabszolgaként várat épít Lord Marcangnak, a tengeri kalózból szárazföldi zsarnokká átminősült hermelinnek. Nincs egyedül, rajta kívül még számtalan, a környéken elfogott állat sínylődik Mocsárvégen (ahogyan a kényúr épülő várát hívják), mókustól kezdve a vidráig mindent megtalálunk közöttük.

A könyv nem világmegmentésről, vagy alvilági mágiáról szól, hanem szabadságról, hősiességről és barátságról. Valamint a rendszeres táplálkozás szükségességéről, az utazás veszélyeiről, az éneklés hasznosságáról és az elvakultság ártalmasságáról – és még hosszan sorolhatnám. Szerelem, árulás, hősiesség és önfeláldozás, minden előfordul a regényben, amit elvárunk egy fantasytól – csak a léptékek nem haladják meg az átlagos rágcsáló (esetleg madár) szintjét.

Vétek lenne Martin kalandjait Tolkien műveihez mérni (bár azért A babó könnyed, meseszerű hangvétele nem áll olyan messze tőle, csak felejtsük el a tündéket és a mágiát), és abban is biztos vagyok, hogy soha nem fogják beválasztani A Nagy Könyv egyetlen listájára sem, ám ez valószínűleg nem a regény, de még csak nem is a szerző, hanem a befogadó hozzáállása miatt lehetséges.
Az olvasó ugyanis idegenkedik mindentől, amit nem ismer, amiről valaki, vagy valamilyen újság, akinek, vagy aminek ad a véleményére, nem mondja azt, hogy ez jó. Amíg a szerző, vagy a könyv nem kap valamiféle díjat, nem kerül fel valamiféle listára, addig, legyen bármilyen jó is, esélye sincs az olvasók meghódítására. Sajnos.