FőképAmikor az idei könyvfesztiválon megtartott kiadói sajtótájékoztatón azt mondták, hogy ez a könyv komoly férfiembereket is képes érzelmileg meghatni, a kijelentést illő kétkedéssel fogadtam. Időközben volt szerencsém elolvasni a több irodalmi díjjal kitüntetett Henning Mankell regénysorozatának negyedik darabját, és kijelenthetem: a kiadói tájékoztatás korrekt volt, ez a történet tényleg megpenget pár húrt az ember lelkében.

Ismét eltelt egy év, Joel Gustafson tizenöt éves, szinte már majdnem felnőtt. Alig várja, hogy iskolai tanulmányai befejezése után végre maguk mögött hagyják a hideg északot, és apjával együtt tengerre szállnak. Hiszen ezt tervezgetik évek óta, s egy ideje csupán ez tartja benne a lelket.
Ám apja, az alkohollal baráti viszonyt ápoló Samuel ez ügyben módfelett határozatlan, Joel fejében pedig már az is megfordul, hogy mindez csupán üres szócséplés, ami mögött nincs valódi eltökéltség.
Mielőtt azonban dűlőre vihetné a kérdést, a sors közbeszól: hírt kapnak Joel több mint tíz éve elköltözött édesanyjáról, és hamarosan már vonaton ülnek, tervezgetve a régen várt találkozást.

Mankell könyvéről sok minden elmondható, csak az nem, hogy optimistán látná a világot. Realizmusát tagadni sem lehet, csak éppenséggel nem mindig efféle szürkeségre van szüksége az olvasónak.
Az egyetlen reménysugarat, ami megvilágítja ezt a szegénységben megkopott, anya nélkül megélt életet, szóval a zálogot a dolgok jobbra fordulására, Joel elszántsága jelenti. Ő az, aki tudja, mit és miért akar, s van ereje nemet mondani az ennek ellentmondó utakra, még akkor is, ha ezzel szeretteivel kerül szembe.
S mindezek tetejébe tinédzseri határozottsággal még azt is képes eldönteni, mi a helyes és mi nem tekinthető annak – hogy aztán ennek megfelelően tegye, amit kell. Tudja mik a kötelességei és a jogai. Mindezen képességére szüksége is lesz, ha majd egyszer eljut a nagybetűs Életbe.