Főkép

Ulrich, aki egyesítette a barbár nadír törzseket, hódító hadjáratba kezd. Célja, hogy leigázza és nadír uralom alá hajtsa a környező országok népeit, ezzel mindegyikük fölé emelve sajátját. Elérkezett az idő, hogy Drenai elfoglalása következzék.

Rek, a gyáva világcsavargó ficsúr, a küszöbön álló háború elől menekülve a Graven-erdőn vág keresztül. A rengetegben Reinard és rablócsapata az úr, de Rek úgy számol, hogy gond nélkül sikerül átjutnia. Terve azonban dugába dől, amikor egy fiatal lány – Virae – megmentésére siet. A lányt Reinard emberei támadják meg; Rek pedig, gyávaságát és félelmét legyőzve, igen nagy bátorsággal veti magát a küzdelembe. Sikerül elbánniuk a banditákkal, és együtt folytatják útjukat az erdőben. Egy kis házikóban húzzák meg magukat éjszakára, a kint tomboló hóvihar elől. Reggel aztán bekövetkezik a katasztrófa, Reinard és emberei körbe veszik a házat. A véres harc elkerülhetetlennek látszik, bárhogy is próbálja Rek, ismét félretéve félelmeit, csűrni-csavarni a szót. A sors mégis kegyes hozzájuk, az egyik rabló, Rek szavain felbuzdulva lecsapja Reinard fejét. Hőseink ezzel ismét megmenekülnek. Bár a kettejük közötti kapcsolat igen ellenségesen indul, a közösen átélt élmények mégis egymás mellé sodorják őket. Mire kiérnek az erdőből, világossá válik számukra, hogy a sors egymásnak rendeltette őket.

Virae, Dros Delnoch grófjának lánya, a Harmincak elnevezésű harcos-papok segítségét akarja kérni a közelgő nadír támadás miatt. Rek, a szerelemtől fűtötten úgy dönt, hogy segít Virae-nak, és bármennyire is fél, közösen térnek vissza Dros Delnochba, hogy részt vegyenek az ostrom visszaverésében.

Druss, a Csatabárdok Kapitánya rettentően öreg már. Nemrég töltötte be a hatvanat, vizesedik a térde, a hátát pedig csúz kínozza. Régi barátja, a halálos beteg Delnar gróf (Virae apja) kéri, hogy azonnal induljon Dros Delnochba. Druss eleget tesz a kérésnek, bár tisztában van vele, hogy ez lesz az utolsó csata, amit megvív életében…

Ha jól emlékszem, még anno a megjelenés évében, 1994-ben olvastam először a „Legendá”-t. Már akkor hiányoltam, hogy nincs előzmény vagy folytatás. Vágyam az utóbbi években teljesült, sorra jelentek meg az író idevágó művei, és most elérkeztünk oda, ahonnan évekkel ezelőtt elindultunk. Gemmell első regényén már látható, hogy nem középszerű íróval állunk szemben, hanem egy olyan tehetséggel, aki igazi színt képes vinni a heroikus fantasy irodalomba, és mára talán annak legnagyobb alakjává nőtte ki magát. Rendkívüli képessége van ahhoz, hogy egy egyszerű, hétköznapi szereplőből rövid idő alatt és hitelesen „gyártson” hőst, akit tömegek követnek vagy ünnepelnek, sokan szeretik, ellenfelei pedig inkább tisztelik, semmint gyűlölik.

Ilyen Rek alakja, aki világ életében félt a félelemtől, és ezért leginkább gyáván megfutamodott a kihívások elől. Azonban benne rejlik a képesség, hogy szembeszálljon félelmével és legyőzze azt, ha úgy hozza a sors. Mindössze ez az „apró” mozzanat elegendő ahhoz, hogy hőssé legyen.

Druss alakja már más tészta. Ő a Legenda. Több mint negyven éve, szinte megállás nélkül harcolt. Mostanra megfáradt, megöregedett; azt hihetnénk eljárt már felette az idő (ellenfelei ebben biztosak). Leggyakrabban maga is így érzi, de tudja, hogy minden elveszhet, ha nem áll ki a drenai nép elé és nem mutatja meg, milyen is egy legendás hős. Együtt kell, és együtt tud élni ezzel, bármilyen nehezére is esik néha.

Mivel a többi Druss-regény később született, értelemszerű, hogy bizonyos pontokon ellentmondásokba ütközünk, de ezeken azt hiszem, a ciklus olvasói hamar túl tudnak lépni.