Főkép

1

Az asztalom mögött ült a leggyönyörűbb hulla, akit valaha láttam. Jean-Claude fehér inge ragyogott az íróasztallámpa fényében. Az ing mellén végigömlő habos csipke kikandikált fekete bársonyzakójából. Én mögötte álltam, háttal a falnak, a karom a hasamon összekulcsolva, így a jobb kezem kényelmesen közel került a vállamra szíjazott Browning Hi-Power táskájához. De nem állt szándékomban Jean-Claude-ra fegyvert fogni. A másik vámpír miatt aggódtam.
Az asztali lámpa volt a szobában az egyetlen fényforrás. A másik vámpír azt kívánta, hogy a mennyezeti világítást kapcsoljuk le. A vámpír a Sabin névre hallgatott, és a szemközti falnál állt, a sötétbe húzódva. Tetőtől talpig csuklyás fekete köpenybe burkolózott. Úgy nézett ki, mintha egy régi Vincent Price-filmből lépett volna elő. Igazi vámpírt még sose láttam így öltözni.
Vidám kis társaságunk utolsó tagját Dominic Dumare-nak hívták. Az egyik, ügyfeleknek fenntartott székben ült. Magas volt és sovány, ennek ellenére erőt sugárzó. Hatalmas tenyerében teljesen elveszett volna az arcom. Háromrészes fekete öltönyt viselt, akár egy sofőr, eltekintve a gyémánt nyakkendőtűjétől. Csontos arcvonásait szakáll és vékony bajusz tette még erőteljesebbé.
Amikor belépett az irodámba, olyan érzést keltett bennem, mintha mágikus szél futott volna végig a gerincemen. Csak két ilyen emberrel találkoztam eddig. Az egyik az általam ismert leghatalmasabb vudu papnő volt. A másik az általam ismert második leghatalmasabb vudu pap. A nő már nem élt. A pasas a halottkeltő Rt.-nek dolgozott, ahogy én is. De Dominic Dumare nem munkát keresni jött.
– Miss Blake, legyen szíves, foglaljon helyet – szólalt meg. – Sabin rendkívül udvariatlannak tartja leülni egy hölgy társaságában, aki áll.
A mögötte álló Sabinra pillantottam.
– Ha ő leül, én is leülök – határoztam.
Dumare Jean-Claude-ra nézett. Aztán egy nyájas és leereszkedő mosollyal megszólalt.
– Ilyen kevés a hatalmad a saját halandó szolgád fölött?
Látnom se kellett Jean-Claude arcát, anélkül is tudtam, hogy mosolyog.
– Ó, ma petite-vel szemben csak saját magatokra hagyatkozhattok. Valóban a halandó szolgám, illetve annak nyilvánítottam a tanács előtt, de senki sem parancsol neki.
– Úgy látszik, erre még büszke is vagy – szólt közbe Sabin. Nagyon elit brit akcentussal beszélt.
– Hóhérnak hívják, és több vámpírt ölt meg életében, mint bármely más emberi lény. Oly nagyhatalmú nekromanta, hogy még ti is átutaztatok a fél világon, hogy kikérjétek a tanácsát. A halandó szolgám lett anélkül, hogy bármilyen jel kötné hozzám. Anélkül folytat viszonyt velem, hogy bevetettem volna az vámpírerőmet. Miért ne lennék elégedett?
Jean-Claude-ot hallgatva azt hinné az ember, hogy az egész az ő ötlete volt. Valójában minden tőle telhetőt megtett, hogy megjelöljön, de sikerült megmenekülnöm tőle. Azért randiztunk, mert megzsarolt. Vagy járok vele, vagy megöli a másik fiúmat. Jean-Claude-nak sikerült az egészet a maga javára fordítania. Hogy ezen miért nem lepődtem meg?
– A haláláig nem jelölhetsz meg más embert – mondta Sabin. – Rengeteg hatalomtól fosztottad meg magad.
– Tisztában vagyok vele, mit tettem – felelte Jean-Claude.
Sabin elnevette magát, de a hangjából áradt a fojtogató keserűség.
– Mindannyian különös dolgokra vagyunk képesek a szerelemben.
Abban a pillanatban sokért nem adtam volna, ha láthatom Jean-Claude arcát. De csak a zakójára omló, hosszú haját láttam, ahogy feketéllett a sötétben. Válla megfeszült, a kezét finoman végighúzta az asztalon fekvő irathalmazon, majd mozdulatlanná dermedt. Olyan mélységes csendben várakozott, amire csak az öreg vámpírok képesek, akik mintha képesek lennének felszívódni saját dermesztő mozdulatlanságukban.
– Emiatt jöttél, Sabin? A szerelem miatt? – kérdezte közömbös hangon.
Sabin kacagása éles üvegként hatolt át a levegőn, és úgy éreztem, a puszta hangjával is képes lenne sebet ütni bennem, mélyen a bensőmben. Nem tetszett.
– Elég a játékból – mondtam. – Essünk túl a dolgon.
– Mindig ilyen türelmetlen a hölgy? – érdeklődött Dumare.
– Igen – válaszolta Jean-Claude.
Dumare arcán ragyogó mosoly gyúlt ki, akár egy villanykörte, amikor felizzik.
– Elmondta Jean-Claude, hogy miért kívántuk látni önt?
– Azt mesélte, hogy Sabin elkapott valami fertőzést, mert megpróbált vérszegényen élni.
A szemközti falnál álló vámpírból ismét felszakadt a nevetés, a hangja ismét élesen süvített át a szobán.
– Vérszegényen, ez nagyon jó, Miss Blake, ez nagyon jó.
Ahogy kacagott, mintha ezer apró kés fúródott volna belém. Harc közben nagyon zavart volna. A francba, most is zavart. Aztán éreztem, hogy valami csorog le a homlokomon. A bal kezemmel letöröltem, majd megnéztem, mi az. Az ujjaim maszatosak voltak a vértől. Előhúztam a Browningot, és előreléptem a fal mellől. Megcéloztam a szoba másik végében álló fekete alakot.
– Ha a pasas még egyszer ezt csinálja, lelövöm.
Jean-Claude lassan fölemelkedett a székből. Az ereje hűvös szélként söpört át rajtam, libabőrös lett tőle a karom. Fölemelte az egyik kezét, melyet szinte áttetszővé tett a mágia. Ragyogó bőrén vér csordult végig.
Dumare ülve maradt, de az ő halántéka is vérzett. Továbbra is mosolyogva törölte le arcáról a vért.
– Pisztolyra nem lesz szükség – szólalt meg.
– Visszaéltetek a vendégszeretetemmel – mondta Jean-Claude. A beszéde visszhangzott a szobában.
– Nincs megfelelő szó, amellyel bocsánatodat kérhetném – felete Sabin. – Nem szándékosan tettem. Olyan sok erőmet emésztí fel pusztán az önfenntartás, hogy már nem tudok úgy uralkodni magamon, ahogy régen.
Lassan előre sétáltam, a fegyvert még mindig magam előtt tartva. Látni akartam Jean-Claude arcát. Látnom kellett, hogy milyen komolyak a sérülései. Addig araszoltam az asztal körül, míg a szemem sarkából meg nem pillantottam. Az arca ép volt, makulátlan, és úgy fénylett, akár a gyöngyház.
Megint fölemelte a kezét, amelyen még mindig vékony vérpatak csordogált.
– Ez nem véletlen baleset.
– Jöjj elő a fényre, barátom – mondta Dumare. – Meg kell mutatnod nekik, különben nem fogják megérteni.
– Nem akarom, hogy így lássanak.
– Közel jártok ahhoz, hogy eljátsszátok a jóindulatomat – közölte Jean-Claude.
– Meg az enyémet is – tettem hozzá. Reméltem, hogy hamarosan vagy lelőhetem Sabint, vagy letehetem a fegyvert. Még a kétkezes pozíciót sem lehet a végtelenségig fenntartani, a kezed előbb vagy utóbb remegni kezd.
Sabin az asztal felé siklott. A fekete köpeny úgy fodrozódott a lábánál, akár egy sötét tó. Minden vámpír kecses volt, de ez már szinte komikusan hatott. Aztán ráébredtem, hogy nem is jár, hanem lebegett abban a fekete köpenyben.
A hatalma jeges vízként áradt szét a bőrömön. Hirtelen visszatért az erő a kezembe. Semmi nem acélozza meg úgy az ember idegeit, mint egy pár száz éves vámpír hirtelen közeledése.
Sabin megállt az asztal túloldalán. Erőt fordított arra, hogy mozogjon, hogy itt legyen, akár egy cápa, ami, ha megáll, elpusztul.
Jean-Claude elém siklott. Az ereje végigtáncolt a testemen, fölállt tőle a tarkómon a szőr, a bőröm megfeszült. Alig egy karnyújtásnyira állt meg a másik vámpír előtt.
– Mi történt veled, Sabin?
Sabin a lámpa fénykörének szélén állt. A fénynek be kellett volna hatolnia a csuklyájába, de nem így történt. A csuklya belseje sima volt, fekete és üres, akár egy barlang. A vámpír hangja abból az ürességből tört elő. A hallatára összerezzentem.
– A szerelem, Jean-Claude, szerelmes lettem. A kedvesemnek pedig feltámadt a lelkiismerete. Azt mondta, nem helyes emberekből táplálkozni. Végül is egyszer mind emberek voltunk. A kedvéért és az iránta érzett szerelmemből megpróbáltam hideg vért inni. Állatvért. De nem volt elég tápláló.
A csuklya sötétjére meredtem. Továbbra is rászegeztem a stukkert, de kezdtem idétlenül érezni magam. Sabin láthatólag egyáltalán nem félt a pisztolytól, és ez idegesítő volt. Lehet, hogy nem is törődött vele. Ez is idegesítő volt.
– Szóval a csaj rádumálta magát, hogy legyen vegetariánus. Szuper – szólaltam meg. – Azért még így is elég nagyhatalmúnak látszik.
Sabin elnevette magát, és ahogy kacagott, a csuklya alatti árnyak lassan szertefoszlottak, mintha fölemelt volna egy függönyt. Aztán a vámpír egyetlen gyors mozdulattal hátravetette a csuklyát.
Nem sikoltottam föl, de elakadt benne a levegő, és hátráltam egy lépést. Önkéntelen lépés volt. Amikor rájöttem, mit tettem, megálltam, és kényszerítettem magam, hogy visszalépjek, és a szemébe nézzek. Rezzenéstelen tekintettel.
A vámpír haja sűrű volt, egyenes és aranyszőke, fényes függönyként hullott a vállára. De a bőre, a bőre lerohadt a fél arcáról. Olyan volt, mint a lepra végső stádiuma, csak sokkal rosszabb. A húsa üszkös volt, gennyes, és igazából bűzlenie kellett volna. Az arca másik fele még mindig gyönyörű volt. Az a fajta arc, amelyet a középkori festők a keruboknak kölcsönöztek; maga az aranyló tökély. Egyik szeme, kristálytiszta kék, szeme úgy forgott rothadó szemgödrében, mintha ki akarna ugrani az arcából. A másik szeme mozdulatlan volt, és az én arcomat fürkészte.
– Elteheted a pisztolyt, ma petite. Valóban véletlen baleset volt – mondta Jean-Claude.
Leeresztettem a Browningot, de nem tettem el. Az kelleténél nagyobb erőfeszítésembe került nyugodt hangon megkérdezni:
– Ez azért történt, mert leszokott arról, hogy emberekből táplálkozzon?
– Úgy véljük – válaszolt helyette Dumare.
Levettem a szemem Sabin szétroncsolt arcáról, és Dominicra pillantottam.
– Azt hiszi, meg tudom gyógyítani Sabint? – Nem tudtam elrejteni a gúnyt hangomban.
– Már Európában is hallottam hírét önnek.
Fölvontam a szemöldököm.
– Ne szerénykedjen, Miss Blake. Köztünk szólva, ön egyre hírhedtebb lesz.
Hírhedtebb, nem pedig híresebb. Hm.
– Tedd el a pisztolyt, ma petite. Sabin már minden – hogy is szoktad mondani? – puskaporát elsütötte ma estére. Ugye, Sabin?
– Attól tartok, igen. Mostanában minden rosszabbul megy.
Visszatettem a stukkert a tokjába, és megcsóváltam a fejem.
– Őszintén szólva, halvány segédfogalmam sincs, hogyan segíthetnék magának.
– Ha tudná a módját, segítene? – kérdezte Sabin.
Ránéztem, és bólintottam.
– Igen.
– Pedig én vámpír vagyok, ön pedig vámpírhóhér.
– Csinált valamit ebben az országban, amiért halált érdemelne?
Sabin elnevette magát. Ettől a rothadó bőr megfeszült az arcán, és egy ín cuppanó hanggal elpattant. Félre kellett néznem.
– Még nem, Miss Blake, még nem. – Aztán az arca hirtelen elkomolyodott. – Hiába is kényszeríted magad önfegyelemre, Jean-Claude, az arcod elárul, és borzadályt látok a tekintetedben.
Jean-Claude bőre már visszanyerte szokásos márványszerű tökéletességét. Az arca bájos volt, hibátlan, de legalább már nem világított. Éjkék szeméből semmit nem lehetett kiolvasni. Annyira szép volt, hogy már-már emberinek hatott.
– Ez nem ér meg egy kis borzadályt? – kérdezte.
Sabin elmosolyodott, de azt kívántam, bár ne tette volna. A szétrothadt arcfelén nem működtek az izmok, így a szája ferdén lógott. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem, aztán visszanéztem rá. Ha ő képes volt ezzel az arccal élni, akkor én képes leszek ránézni.
– Akkor hát segítesz, Jean-Claude?
– Segítenék, ha tudnék, de te Anitához jöttél segítséget kérni. Neki kell megadni a választ.
– Tehát, Miss Blake?
– Nem tudom, hogyan segíthetnék – ismételtem.
– Remélem, megérti, Miss Blake, mennyire sürgetők a körülmények? Képes felfogni a helyzet súlyát?
– Valószínűleg nem fog belehalni, de a rothadás egyre terjed majd, ha nem tévedek.
– Ó, igen, terjed, terjeszkedik, méghozzá elég gyorsan.
– Segítenék magának, ha tudnék, Sabin, de mire vagyok én képes, amire Dumare nem? Ő is nekromanta, olyan erős, mint én, vagy talán még erősebb. Miért van rám szüksége?
– Megértem, Miss Blake, hogy nem tud olyan megoldást, amelyet kifejezetten Sabin problémájára alkalmazhatna – szólt közbe Dumare. – Amennyire meg tudom állapítani, Sabin az egyetlen vámpír, akire valaha ilyen csapást mért a sors, ám arra gondoltam, hogyha találnánk egy másik nekromantát, aki olyan – itt elmosolyodott –, vagy majdnem olyan erős, mint jómagam, talán együttes képesek lennénk varázslattal segíteni rajta.
– Varázslattal? – pillantottam Jean-Claude-ra.
Egyetlen vállrándítással felelt, ami gall módra egyszerre jelentett mindent és semmit.
– Keveset tudok a nekormanciáról, ma petite. Neked jobban kell tudnod, hogy lehetséges-e ilyen varázslat.
– Azonban nemcsak a nekromantaképességei miatt kerestük fel önt – mondta Dumare. – Úgy hallottam, már két esetben sikerült egy másik halottkeltővel együtt úgymond fókusszá válni, ha ez a helyes amerikai kifejezés arra, amit csinál.
– A kifejezés helyes – bólintottam –, de honnan a fenéből hallotta, hogy fókusszá tudok válni?
– Ugyan, Miss Blake, ritka tehetségre vall, hogy képes egy másik halottkeltő hatalmát a sajátjával egyesíteni, és így mind kettejük erejét megsokszorozni.
– Maga is képes fókusszá válni? – kérdeztem.
Dumare igyekezett szerénynek látszani, de nem sikerült: önelégült arccal válaszolt.
– Be kell vallanom, valóban képes vagyok fókusszá válni. Gondoljon csak bele, mi mindent vihetnénk véghez mi ketten.
– Kurva sok zombit idézhetnénk meg, de ettől Sabin még nem fog meggyógyulni.
– Milyen igaz – hajolt előre a székében Dumare. Jóképű arcát lelkes pír öntötte el, akár egy prófétáét, aki épp tanítványokat keres.
Sosem voltam jó tanítvány.
– Én igazi nekromanciát taníthatnék önnek, nem ezt a vaudou zagyvaságot, amit eddig művelt.
Jean-Claude halk hangot hallatott, valahol félúton a röhögés és a köhögés között.
Dühösen meredtem a vámpír derűs arcára, és csak ennyit mondtam:
– Teljesen jól megvagyok ezzel a vudu-zagyvasággal.
– Nem akartam megsérteni, Miss Blake. De hamarosan szüksége lesz egy tanárra. Ha nem engem választ, valakit akkor is találnia kell.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Az önuralomról, Miss Blake. A nyers erő, bármilyen lenyűgöző is, soha nem ugyanaz, mint a nagy körültekintéssel és önuralommal kezelt hatalom.
Megcsóváltam a fejem.
– Ha tudok, segítek önöknek, Mr. Dumare. Még a varázslatban is hajlandó vagyok részt venni, ha előtte leellenőriztetem egy ismerős helyi boszorkánnyal.
– Fél, hogy netán megpróbálnám ellopni az erejét?
– Nem lenne képes rá, hacsak meg nem öl, de addig sem maga, sem bárki más nem vehet el tőlem semmit, legfeljebb kölcsönbe – mosolyodtam el.
– Fiatal korához képest ön nagyon bölcs, Miss Blake.
– Ön sem sokkal idősebb nálam – ellenkeztem.
Leheletnyi árnyék futott át az arcán, egy egészen halvány rezdülés, ami nekem elég is volt.
– Ön Sabin halandó szolgája, ugye?
– Oui – mosolyodott el Dominic, és széttárta a kezét.
– Mintha azt mondta volna, hogy semmit nem próbálnak eltitkolni előlem – sóhajtottam fel.
– A halandó szolga feladata az, hogy nappal a gazdája szeme és keze legyen. Mesterem semmi hasznomat nem veheti, ha a vámpírvadászoknak feltűnik, ki is vagyok valójában.
– De nekem feltűnt.
– Más helyzetben, úgy, hogy Sabin nincs mellettem, szintén feltűnt volna?
Ezen egy percig töprengtem.
– Talán – mondtam, aztán megráztam a fejem. – Nem tudom.
– Köszönöm az őszinteségét, Miss Blake.
– Attól tartok, az időnk lejárt – szólt közbe Sabin. – Jean-Claude említette, hogy sürgős elintéznivalója van, Miss Blake. Ami az én kis gondomnál sokkal fontosabb.
Ez utóbbit kissé morcosan mondta.
– Ma petite a másik beau-jával készül randevúzni.
– Ezek szerint tényleg hagyod, hogy mással enyelegjen – meredt Jean-Claude-ra Sabin. – Azt hittem, legalább ez csupán egy pletyka.
– Ma petite-vel kapcsolatban nincsenek pletykák. Nyugodtan elhihetsz mindent.
Sabin kuncogni kezdett, köhögve, mintha megpróbálná visszatartani a bugyborékoló hangokat eltorzult szájából.
– Ha mindent elhinnék, amit hallottam, egy egész hadsereggel jöttem volna.
– Azért jöttél egyetlen szolgával, mert csupán ennyit engedélyeztem neked – vágott vissza Jean-Claude.
– Milyen igaz – felelte mosolyogva Sabin. – Jöjj, Dominic, ne raboljuk tovább Miss Blake értékes idejét.
Dominic engedelmesen talpra állt, és fölénk tornyosult. Sabin kábé olyan magas lehetett, mint én. Na persze, csak abban az esetben, ha a lábai még mindig a helyükön vannak. Az is lehet, hogy régen magasabb volt.
– Nem igazán kedvelem magát, Sabin, de soha senkit nem hagynék a maga állapotában szenvedni. Az esti programom tényleg fontos, de ha úgy gondolnám, hogy most azonnal meg tudom gyógyítani, lemondanám a mai estét.
A vámpír rám nézett. Ahogy a kék szemébe néztem, olyan volt, mintha az óceán tiszta vizébe pillantanék. Nem volt fullasztó, és nem örvénylett. Vagy visszafogta magát, vagy, mint a legtöbb vámpír, már ő sem tudott hipnotizálni.
– Köszönöm, Miss Blake. Tudom, hogy őszintén mondja. – Sabin egyik kesztyűs keze kinyúlt a terebélyes köpenyből.
Némi habozás után elfogadtam, és kezet szorítottunk. Egy kissé szörcsögtek az ujjai, és nagy önuralom kellet hozzá, hogy vissza ne rántsam a kezem. De végül megráztam a kezét, aztán mosolyogva elengedtem, és még csak meg sem töröltem a szoknyámba a tenyerem. Jó kislány.
Dominic is kezet rázott velem. Az ő keze hűvös volt és száraz.
– Köszönöm, hogy időt szakított ránk, Miss Blake. Holnap fölhívjuk, és mindent megbeszélünk.
– Várni fogom, Mr. Dumare.
– Kérem, szólítson Dominicnak.
– Akkor Dominic – egyeztem bele. – Felőlem beszélgethetünk bármiről, de utálnám úgy elfogadni a pénzüket, hogy nem vagyok biztos benne, hogy tudok segíteni.
– Szólíthatom Anitának? – kérdezte Dumare.
Egy pillanatnyi gondolkozás után megvontam a vállam.
– Felőlem.
– A pénz miatt pedig ne aggódjon – szólt közbe Sabin. – Abból van elég, bár eddig nem sok hasznát vettem.
– Hogyan fogadta a szeretőd a megváltozott külsődet? – érdeklődött diplomatikusan Jean-Claude.
Sabin barátságtalan tekintettel pillantott rá.
– Undorítónak találja, ahogy én is. És végtelenül furdalja a lelkiismeret. Nem hagyott el, de nem érintkezünk.
– Maga már majdnem hétszáz éves – vetettem közbe. – Miért cseszte el az életét egyetlen nő miatt?
Sabin felém fordult. Arcán egy csepp fekete genny csordult alá, akár egy könnycsepp.
– Azt kérdezi, Miss Blake, megérte-e?
Nyeltem egyet.
– Tulajdonképpen semmi közöm hozzá. Ne haragudjon, hogy megkérdeztem.
A vámpír visszahúzta az arcára a csuklyát. Mikor újra rám nézett, egy árnyékokkal teli üreg volt az arca helyén.
– A lány el akart hagyni, Miss Blake. Bármilyen áldozatra hajlandó lettem volna, hogy mellettem maradjon. Hibát követtem el – mondta, majd a fekete üreg Jean-Claude felé fordult. – A holnap esti viszontlátásra, Jean-Claude.
– Repesve várom.
Nem nyújtottak kezet egymásnak. Sabin az ajtó felé suhant, a köpeny üresen lebegett mögötte. Eltűnődtem, mennyi maradhatott a teste alsó részéből, aztán úgy döntöttem, inkább nem vagyok kíváncsi rá.
Dominic ismét kezet rázott velem.
– Köszönjük, Anita. Hála önnek, megint felcsillant előttünk a remény – mondta. Miközben megfogta a kezem, úgy fürkészte az arcomat, mintha valamit ki akarna olvasni belőle. – Fontolja meg az ajánlatomat, szívesen tanítanám. Ritka az igazi nekromanta a halottkeltők között.
– Majd még meggondolom – mondtam, és visszahúztam a kezem. – De most már tényleg mennem kell.
Dumare elmosolyodott, kinyitotta az ajtót Sabin előtt, és mindketten távoztak. Jean-Claude-dal egy pillanatig némán álltunk. Aztán megtörtem a csendet.
– Megbízol bennük?
Jean-Claude mosolyogva leült az íróasztalom szélére.
– Természetesen nem.
– Akkor miért egyeztél bele a látogatásukba?
– A tanácsunk nemrég kihirdette, hogy az Egyesült Államokban nem háborúzhatnak a mestervámpírok, míg el nem utasítják azt a csúnya washingtoni törvénytervezetet. Egyetlen hír egy vámpírháborúról, és a vámpírellenes lobbi keresztülviszi a javaslatot, mi pedig újra illegalitásba kényszerülünk.
– Szerintem semmi esélye a Brewster-törvénynek. Az Egyesült Államokban legális a vampirizmus, akár egyetértek vele, akár nem. Szerintem ezen semmi nem fog változtatni.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
– Elég rázós dolog, ha kijelentik, hogy a természetfeletti lények bizonyos csoportja jog szerint élőlénynek számít, és emberi jogai vannak, aztán mégis meggondolják magukat, és azt mondják, hogy ismét szabadon le lehet gyilkolni őket. Az Amerikai Polgári Jogok Szövetsége biztos tüntetést szervezne.
– Lehetséges – mosolyodott el a vámpír. – Ettől függetlenül, a tanács fegyverszünetet kényszerített ránk, míg a törvényről így vagy úgy döntést nem hoznak.
– Tehát nyugodtan beengedheted Sabint a birtokodra, mert ha rosszul viselkedik, a tanács elkapja, és kivégzi – következtettem.
Jean-Claude bólintott.
– De te attól még halott leszel – vetettem ellen.
– Nincs tökéletes megoldás – mondta, és kecses mozdulattal széttárta a kezét.
– Azt hiszem, igazad van – válaszoltam nevetve.
– Nem fogsz elkésni a randevúdról Monsieur Zeemannal?
– Túl elegánsan tűröd ezt az egészet – mondtam gyanakodva.
– A holnap estét velem fogod tölteni, ma petite. Nem volna fair, ha irigykednék Richardra a veled töltött estéje miatt.
– Nem éppen a te fogalmad fair – vágtam vissza.
– Amit most mondtál, az nem fair, ma petite. Hiszen Richard még él, nemdebár?
– De csak azért, mert tudod, hogy ha megölöd, akkor én is megöllek – mondtam, és felemeltem a kezem, hogy belefojtsam a szót. – Illetve megpróbálnálak megölni, de te akkor engem próbálnál megölni, és így tovább, és így tovább.
Ez a kérdés már régóta vita tárgyát képezte közöttünk.
– Vagyis, amíg Richard életben marad, te mind a kettőnkkel jársz, én pedig türelmes leszek. Türelmesebb, mint eddig bárkivel is.
Az arcát fürkésztem. Inkább szép fiú volt, mint jóképű. De azért férfias. Még a hosszú hajával sem lehetett volna nőnek nézni. Igenis, volt Jean-Claude-ban valami nagyon férfias, függetlenül attól, hány kiló csipkét aggatott magára.
És ha akarnám, megkaphatnám, tokkal-vonóval. Foggal-körömmel. Csak éppen nem voltam biztos benne, hogy akarom.
– Muszáj indulnom – mondtam végül.
Felkelt az asztalomról. Hirtelen egészen közel került hozzám.
– Hát akkor indulj, ma petite.
Éreztem, ahogy a testéből vibráló energia árad felém. Csak pár centiméterre volt tőlem. Nyelnem kellett egyet, csak azután tudtam megszólalni.
– Ez az én irodám. Neked kell elmenned.
Az ujja hegyével végigsimította a karom.
– Érezd jól magad, ma petite.
Kétoldalt, közvetlenül a vállam alatt megfogta a karom. Nem hajolt oda hozzám, és nem húzott magához se, csak fogta a karom, és mélyen a szemembe nézett.
Belenéztem a sötétkék szempárba. Nem is olyan régen még nem tudtam volna belenézni anélkül, hogy meg ne bűvöljön a tekintetével. Most képes voltam állni a tekintetét, de bizonyos értelemben ugyanúgy megbűvölt. Lábujjhegyre álltam, és a füléhez hajoltam.
– Már rég ki kellett volna nyírnom téged.
– Megvolt rá az esélyed, ma petite. De ehelyett állandóan megmentesz.
– Mea culpa – válaszoltam.
Elnevette magát. A hangja úgy simogatta a testemet, akár a puha prém, én pedig mintha meztelen lettem volna. Reszketni kezdtem a karjában.
– Hagyd ezt abba – mondtam.
Finoman megcsókolt, épp csak hozzám ért az ajka, nem is éreztem a szemfogait.
– Ha nem lennék, valld be, hiányoznék neked, ma petite.
Elhúzódtam tőle. A keze végigcsúszott a karomon, egészen le, az ujjam hegyéig.
– Indulnom kell.
– Már említetted.
– Tűnj már el, Jean-Claude, elég a játékból.
Az arca azonnal elkomolyodott, mintha letörölte volna róla az érzelmeket.
– Abbahagytam. Indulj a másik szeretődhöz. – Most ő intett csendre, és így folytatta: – Tudom, hogy a szó szoros értelmében nem vagytok szeretők. Tudom, hogy mind a kettőnknek ellenállsz. Bátor vagy, ma petite.
Valami átvillant az arcán, talán harag, de azonnal el is tűnt, akár a hullám egy sötét tó felszínén.
– Holnap este velem leszel, és Richardon lesz a sor, hogy otthon üljön, és a fejét törje – folytatta, aztán megcsóválta a fejét. – Még érted sem volnék hajlandó azt megtenni, amit Sabin. Van, amit még a te szerelmedért sem tennék meg. – Hirtelen vad harag villant az arcán. – Így is épp eleget teszek.
– Ne merészelj hibáztatni! – vágtam közbe. – Ha közbe nem lépsz, mostanra Richard meg én már rég jegyesek lennénk, sőt.
– És aztán? Egy fehér kerítéses, külvárosi házban élnél, átlag kettő és fél gyerekkel? Szerintem magadhoz még kevésbé vagy őszinte, mint hozzám, Anita.
Mindig rosszat jelentett, ha Anitának szólít.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.
– Úgy, ma petite, hogy téged éppoly csekély valószínűséggel fognak oltár elé vezetni, mint engem.
Ezzel az ajtóhoz suhant, és kiment. A kilincs halkan, de határozottan kattant mögötte.
Még hogy oltár elé vezessenek? Engem? Akinek az élete egy okkult szappanopera és egy akciófilm keveréke? Mintha a Kriptamesék találkozna a Rambo sokadik folytatásával a boncasztalon. A fehér kerítés nem illett bele. Jean-Claude-nak ebből a szempontból igaza volt.
Előttem állt az egész hétvége. Több hónapja ez volt az első szabad hétvégém. Egész héten ezt az estét vártam. Most sem Jean-Claude tökéletes pofikája kísértett. Sabin arca jutott eszembe, újra és újra. Örök élet, örök kínban, örökké rondán. Szép kilátások.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza