FőképEgyszer volt, hol nem volt, valahol a Vasfüggönyön túl, ott, ahol a cenzúra turkált a nyomtatott szövegekben, létezett az Átkos kor. Erről az időről olyan – Bacsó Péter által rendezett – hazai filmek mesélnek, mint a Tanú és a Te rongyos élet.
A szövetkezetek létrehozása, az áruhiány, a szegénység, a hatalmi rendszer kacagnivaló, ám valójában ijesztően fenyegető megnyilvánulásai azok számára is megvillantanak valamit az ötvenes évek hangulatából, akik életkoruknál fogva szerencsésen elestek a személyes tapasztalás lehetőségétől.

Nos, Vojnovics is hasonló állapotról ír könyvében, csak nála minden sokkal felfokozottabb. Ez egyrészt abból adódik, hogy az általa megörökített Szovjetunióban ekkor már bejáratott diktatúra létezett, élén Sztálinnal, az istenszerű vezetővel.
Másrészt az ellenségkeresés közben a földet megművelők hozzáértő rétege megszűnt létezni, amit csak tovább rontott az erőszakos kollektivizálás. Arról, hogy miként is élte meg a „néphatalmat” a vidéki parasztság, döbbenetes képeket kapunk, amelyeken lehet nevetni, de valami nyomasztó komorság azért folyamatosan ott marad a háttérben.

A könyv főhőse, Iván Csonkin katona, a szolgálatvezénylésnek köszönhetően kerül az isten háta mögött fellelhető faluba (Vörösfalva), hogy aztán felettesei annak rendje és módja szerint megfeledkezzenek róla.
A „különleges” kalandokat tulajdonképpen annak köszönheti, hogy igyekszik az unalmas és értelmetlen őrszolgálat helyett (kényszerleszállt repülőgépre kell vigyáznia) valami tartalmasabb időtöltést találni magának. De időközben kitör a második világháború, és az addig sem százas rendszer teljesen megbolondul.

Hetényi Zsuzsa utószavában alapos összegzést ad a miértekről és hogyanokról, időben és térben is elhelyezi Vojnovics művét, valamint leleplezi a szövegben fellelhető számtalan rejtett utalást is. Éppen ezért javasolja az olvasónak, hogy tényleg csak a regény elolvasása után kerítsen sort az utószóra. Érdemes megfogadni a tanácsát, mert így azok is megvilágosodnak, akik menet közben lemaradtak valamiről.