FőképPico Mundo városa Kalifornia déli részén található, ahol márciusban már majdnem megsült az ember, augusztusban pedig szinte a bőrét is levenné, akkora a hőség.
Az óceán pedig olyan távol van innen, messze nyugatra, mint a Nyugalom Tengere a Holdon.
Előfordult, hogy amikor a város külső területein újabb lakópark építésébe fogtak, az építőmunkások a talaj mélyebb rétegeiben tengerikagyló-telepek nyomára bukkantak, ami azt jelenti, hogy az őskorban a területet víz borította.
Ha az ember a füléhez szorít egy ilyen kagylót, a szél morajlását hallja, nem pedig a tenger hullámainak zaját, mintha a kagyló elfelejtette volna, honnan származik.
Az apró apartmanomból lefelé vezető lépcső alján, Penny Kallisto várakozott a kora reggeli napsütésben. Piros tornacipőt, fehér sortot és ujjatlan fehér blúzt viselt.
Pennyn nem látszott a kiskamaszokra oly gyakran jellemző kétségbeesés. Életvidám, tizenkét éves kislány volt, csupa játékosság és kíváncsiság.
Ezen a reggelen azonban komolynak tűnt. Kék szeme sötéten csillogott.
A tizenöt méterre álló másik ház felé pillantottam, ahol főbérlőm, Rosalia Sanchez arra várt, hogy minél előbb meglátogassam és megerősítsem, hogy nem tűnt el az éjszaka folyamán. Nem volt neki elég, ha látta magát a tükörben, ettől még ugyanúgy félt.
Penny egyetlen szó nélkül elfordult a lépcsőtől, és elindult a ház eleje felé.
Penny vibrált és elsötétült, ahogy elhaladt a két hatalmas kaliforniai fenyő alatt.
Nem akartam szem elől veszíteni, ezért utána siette. Mrs. Sancheznek ma egy kicsit még várnia kell, rettegését csak később tudom csillapítani.
Penny elhaladt a ház mellett, végigment a kocsifelhajtón, és egy madárfürdetőhöz lépett az előkertben. A medence körül Rosalia Sanchez különböző méretű és formájú tengeri kagylókat helyezett el. Penny lehajolt, kiválasztott egy szép nagyot, majd átnyújtotta nekem.
A kagyló kívülről barna és fehér színű volt, fényes belseje pedig gyöngyházszínben csillogott.
Penny úgy tett, mintha a kagyló még a kezében lenne, és a füléhez emelte. Szerette volna, ha én is ezt teszem.
Amikor a fülemhez emeltem, sem a tenger, sem a szél morajlását nem hallottam.
Vadállati hörgés hangjai jöttek a mélyéről, egyre sürgetőbben, egyre vadabb vágyakozással.
Hirtelen jéggé dermedtem a félelemtől.
Penny számára arckifejezésem láttán nyilvánvalóvá vált, hogy hallom, amit meg akart mutatni. A kislány átlépdelt a füvön a járdához. Megállt a szélén, és nyugat felé, a Marigold Lane irányába pillantott.
A gonosz már közeledett, de még nem tudhattam, milyen álarcot visel.
Szél sem lebbentette az utcát szegélyező fák leveleit. A környéken minden mozdulatlan volt.
Mrs. Sanchezéhez hasonlóan az utca minden háza viktoriánus stílusban épült. 1900-ban, amikor Pico Mundót alapították, a környék lakosai többnyire a keleti partról települtek ide, és láthatóan jobban kedvelték a hűvösebb, csapadékosabb partvidék építészetét. Talán öntudatlanul is a régihez hasonlatossá akarták tenni új lakóhelyüket.
Az ember azonban nem mindig választhatja meg, mit visz magával a hosszú útra, és mit sem. Legjobb szándékunk ellenére is akad a poggyász mélyén sötét titok és kétségbeesés.
Penny Kallisto megérezhette a félelmemet, mert megfogta a kezemet.
Hálás voltam kedvességéért. Puha kézszorításából erőt merítettem.
Hirtelen hatalmas robaj ütötte meg a fülemet a kanyaron túlról. Amikor végre felismertem az autót, lelkemben már nemcsak félelem, hanem szomorúság is kavargott.
Az 1968-as Pontiac Firebird 400-at szerető gondoskodással alakították át. A kétajtós, sötétkék kabrió csillogva gurult felénk a napfényben.
Harlo Landerson és én ugyanabba a gimnáziumba jártunk. Már akkor is megvolt ez a kocsija, és az évek alatt addig-addig szépítgette, amíg ugyanolyan nem lett, mint 1967 őszén, amikor kigördült az autógyárból.
A kissé szégyenlős Harlo azonban nem azért gürcölt annyit az autóján, hogy ezzel fogjon magának csajokat, vagy elismerést vívjon ki a környezetében. Nem voltak ilyen ambíciói. Sőt illúziói sem, hogy egy napon kiemelkedhet a hierarchia alsó régióiból.
A 335 lőerős, V-8-as motorral felszerelt Firebird nyolc másodperc alatt gyorsult száz kilométeres sebességre. Harlo azonban nem volt versenyző alkat, nem szerette a kerekek csikorgását hallgatni. Azért áldozott ennyi időt, pénzt és munkát a Firebirdre, mert az autó szépsége és tudása lenyűgözte. Szívből, szenvedéllyel végezte az autó ápolását.
Néha azt gondoltam, hogy a Pontiac azért foglal el ilyen központi szerepet Harlo életében, mert nincs más, akit igazán szerethetne. Anyja meghalt, amikor ő alig hatéves volt, apja pedig részeges disznó volt, és sosem törődött a fiával.
Az autó azonban nem tudta viszonozni a szeretetét. De ha az ember ennyire egyedül van, a króm és a festék csillogása, a motor lágy berregése is tűnhet a szeretet viszonzásának.
Harlo és én nem voltunk igazán jó barátok, csupán haverok. Kedveltem őt. Csendes fickó volt, de és szimpatikusabbnak találtam, mint a népszerűséget hajhászó, üresfejű, nagyszájú kölyköket az iskolában.
A járda szélén álldogálva felemeltem a kezemet, és intettem neki.
A gimnázium befejezése óta keményen dolgozott. Reggeltől estig teherautókat rakodott ki a Super Foodnál, azután a raktárból a polcokra pakolta az árut.
Előtte hajnali négykor még kihordta az újságot Pico Mundo keleti részének több száz házába. Hetente egyszer pedig minden egyes házhoz kézbesített egy reklámszórólapokat és kedvezményre jogosító kuponokat tartalmazó csomagot.
Ma reggel csak újságot hordott ki, egy kézzel dobta a bejárathoz az összehajtott, tasakba tett Maravilla County Times keddi számát.
Amikor a szemközti házhoz ért, Harlo lefékezte a Pontiacot.
Penny és én odasétáltunk az autóhoz.
– Jó reggelt, Odd. Hogy vagy ezen a verőfényes napon? – kérdezte.
– Rosszul – feleltem. – Szomorú vagyok és zavarodott.
Harlo aggódva nézett rám. – Mi a baj? Tehetek valamit érted?
– Már tettél valamit – feleltem.
Elengedtem Penny kezét, behajoltam a Firebirdbe, leállítottam a motort, és kihúztam a kulcsot a gyújtásból.
Harlo döbbenten kapott a kulcs után, de én ügyesebb voltam. – Hé, Odd, ne marhulj már! Nem érek rá baromságokra! Sok dolgom van!
Még sosem hallottam Penny hangját, de a kislány – lelkének minden gazdagságával – mintha mégis beszélt volna hozzám.
Amit Harlo Landersonnak mondtam, azt a kislány súgta nekem:
– A vére a zsebedben van.
Egy ártatlan embert biztosan megdöbbentett volna váratlan kijelentésem, Harlo azonban csak bámult rám, félelem csillogott a szemében.
– Azon az éjszakán – mondtam – magaddal vittél három fehér filcdarabot.
Harlo – kezével még mindig a Pontiac volánját fogva – nem nézett rám, egyre csak bámult kifelé a szélvédőn, mintha azzal rávehetné az autót az elindulásra.
– Amikor végeztél a lánnyal, szűz vérét felitattad a filcdarabokkal.
Harlo összerándult. Arca – talán a szégyentől – elvörösödött.
Dühösen beszéltem tovább:
– Ezek a textildarabok azóta megszáradtak, besötétedtek.
Harlo egyre erősebben reszketett.
– De az egyiket mindig magadnál tartod. – Hangom remegni kezdett. – Szívesen szagolgatod. Istenem, Harlo, előfordul, hogy a szádba teszed és rágcsálod.
Harlo kinyitotta a kocsi ajtaját, és elrohant.
Nem én vagyok a törvény, sőt a vigyázó igazság sem. Nem én vagyok a megtestesült bosszúállás. Fogalmam sincs, mi vagyok, és miért teszem, amit teszek.
Az ehhez hasonló pillanatokban azonban úgy érzem, muszáj cselekednek. Mintha valami szent őrület szállna meg.
Amikor Harlo kirontott a Pontiacból, Penny Kallistóra pillantottam, és láttam a fojtogatás nyomait a torkán, amelyek első találkozásunkkor még láthatatlanok voltak számomra. A nyakára tekert ruhadarab mélyen bevágódott a húsába, mutatva, milyen dühvel próbálta a férfi fojtogatni a lányt.
Belém hasított a fájdalom, és Harlo Landerson után vetettem magam, aki iránt cseppnyi sajnálatot sem éreztem.

A Kiadó engedélyével.

Életrajz