Johann Wolfgang Goethe életrajz

Német költő, próza- és drámaíró, politikus, államférfi, valamint a tudományok legkülönbözőbb területein járatos tudós is volt. Nevét később Johann Wolfgang von Goethe-nek mondta és írta. Ideálja a harmonikusan kiművelt, tevékeny ember volt, és ő valóban az lett. Tőle származik a „világirodalom” kifejezés, munkáit a klasszicizmus jellemezte, de megtalálhatók bennük rokokó és szentimentális vonások is.

1749. augusztus 28-án született Frankfurt am Mainban; jómódú, feltörekvő polgárcsaládban. Születése utáni napon protestánsnak keresztelték meg. Nagyapja még iparos volt (szabómester, később vendéglős), apja, Johann Caspar Goethe már jogot végzett, s címet is szerzett magának: „császári tanácsos” lett. Anyja, Catharina Elisabeth, született Textor, a frankfurti polgármester lánya volt. Goethe öt testvéréből csak egy, a nála egy évvel fiatalabb Cornelia maradt életben. Ő 1750. december 12-én született. Irodalmi érdeklődése már négy évesen megmutatkozott: drámát írt babaszínházához, melyet karácsonyra kapott nagyanyjától. 1755-ben édesapja kezdte oktatni otthon gyermekeinek az elemi tanagyagot, illetve az olasz nyelvet. Később magántanárokkal folytatták az iskolai képzést.

1763 augusztusában hallotta későbbi zenei bálványa, a csodagyerek Mozart egyik hétéves korában adott hangversenyét. Idősebb korában így beszélt Eckermann-nak, a fiatal írónak Mozartról: „Egészen világosan emlékszem még arra az emberkére, frizurájával és tőrével.” 1765-től apja kívánságára a lipcsei egyetemen jogot tanult. A jog mellett költészetet is hallgatott, és rajzórákat is vett. 1766-ban beleszeretett egy lipcsei vendéglős lányába, Anna Katharina Schönkopf-ba (Kätchen). Már 1767-ben megjelent Annette című versgyűjteménye, amely messze kiemelkedik szellemességével és formai csillogásával az akkori évek költészetéből. Lipcsei tanulmányai idején írt első versei divatos, gáláns rokokó dalok voltak. 1768-ban szakított Kätchen Schönkopf-fal. Pszichikailag és fizikailag is összetört. Megbetegedett tuberkulózisban, emiatt félbe is kellett szakítania tanulmányait, és másfél évre visszatért a szülői házba.

1768-ban keletkezett Új dalok (Neue Lieder) címmel húsz versből álló kötete, mely 1770-ben jelent meg. Ettől az évtől egyébként Strassburgban tanult tovább, ahol megismerkedett az irodalmár és lelkész Johann Gottfried Herderrel, akinek hatására kémiával, anatómiával és az ókori művészettel kezdett foglalkozni. Emellett államtudományt és történelmet is tanult. Herder irányította Goethe figyelmét Shakespeare-re, Homéroszra, Ossianra, a népköltészetre. Herder ismertette meg Goethét az 1770-es évek szentimentális-preromantikus irodalmi irányzatával, a szenvedélyes, lázadó szellemű „Sturm und Drang”-gal („Vihar és előretörés”). Az irányzat az ésszerűséggel szemben az ösztönök, a szenvedélyek fontosságát hangsúlyozta, lázadt a nyárspolgári erkölcsök ellen.

1770 októberében, Strassburgban élte át első nagy szerelmét a sesenheimi lelkész lánya, Friderike Brion iránt. Erről a szerelemről, amint egész ifjúságáról, ő maga számolt be később részletesen önéletrajzi művében, a Költészet és valóságban. A Friderike-dalok néven ismert szerelmes versek, pl. Viszontlátás és búcsú (Wilkommen und Abschied), Májusi dal (Mailied) egyszerűségükkel, személyességükkel, érzéki szenvedélyességükkel a nagy Goethe-líra kezdetét jelzik. 1771-ben Herder számára szájhagyomány útján terjedő elzászi népdalokat gyűjtött.

Miután 1771 augusztusában Strassburgban befejezte tanulmányait, és megszerezte a jogi doktorátust, Frankfurtban telepedett le. El sem búcsúzott Friderike Briontól, levélben szakított vele. 1771-73 között alkotta meg a Götz von Berlichingen (Götz von Berlichingen mit der eisernen Hand) című lovagdrámát, melyben a lázadó titán kultusza kidolgozott dráma alakját öltötte. Götz von Berlichingen valóságos történelmi személyiség volt, a XVI. század tipikus rablólovagja, útonállója. Goethe idealizálta alakját, hogy mint egészséges jogérzékű, saját felelősségére cselekvő embert, az igazság bajnokát állíthassa szembe a császári tehetetlenséggel és a kiskirályok önkényeskedéseivel. Tragédiáját az okozza, hogy magányos kívülálló. A történelmi színmű formai szempontból is lázadásszámba ment: az indulatokkal teljes drámai mű személyei prózában és nem versben beszélnek. Goethét szerte az országban, mint a német nemzeti dráma megteremtőjét és a nemzeti öntudat ébresztőjét ünnepelték.

1772 májusától szeptemberéig a wetzlari kamarai bíróságra került gyakornoknak. Itt szeretett bele Charlotte Buffba, aki már másnak volt a jegyese. 1772 szeptemberében visszatért Frankfurtba. Ez volt a „Sturm und Drang” időszaka. Goethe főszerepet játszott bennük, vezéralakja lett a fiatal nemzedék mozgalmának. Ekkoriban egyszerre tanult jogot, matematikát és nyelvészetet az egyetemen. Hatalmas energiák feszítették a fiatal „Sturm und Drang”-költőt, és eget ostromló tettvágya, erejének tudata csakhamar szabad ritmusú, áradó sodrású, himnikus versekben tört fel belőle. 1772-ben született meg A vándor vihardala (Wanders Sturmlied), mely a kor egyik kedvelt jelképét alkotta meg a vándorral, aki itt a viharral dacolva, tágra nyílt lélekkel hatol előre egy ismeretlen cél felé. 1773-ban visszatért Frankfurtba. Az 1773-ban keletkezett Mohamed énekében (Mohomets Gesang) a patakból folyammá duzzadó „testvérvizek” képével fejezi ki Goethe a vallásalapító próféta nevében tett felhívását testvéreihez.

Az 1774-ben írt Prométheusz (Prometheus) című himnuszában az emberteremtő a Földet a maga jussának tekintő istennel azonosulva hirdeti öntudatos hitvallását: nem hajlandó tisztelni az irigy Zeuszt, aki ugyanúgy Idő és Sors teremtménye, mint ő maga, s vele dacolva az ember és az élet pártját fogja. A Mohamed éneke és a Prométheusz egy-egy tervezett, de el nem készült drámából való monológ. Szintén 1774-ben látott napvilágot Ganümedész (Ganymed) című alkotása, mely a természet mindenségének szóló, túláradó odaadás himnusza. 1774 őszén került nyomdába Az ifjú Werther szenvedései, vagy Szabó Lőrinc 1957-es fordításában: Werther szerelme és halála (Die Leiden des jungen Werthers) című érzelmes indíttatású, szentimentális levélregény, mellyel világhírre tett szert. A mű Lottéját Charlotte Buffról mintázta. A regény, mint a szentimentalizmus legnagyobb irodalmi alkotása, sokszor utánzott minta lett. Forrása egyrészt a wetzlari Lotte-szerelem volt, amelyben Goethe volt a csalódott fél, mert Lotténak már volt jegyese, és ő kitartott mellette, másrészt egy Jerusalem nevű wetzlari kollégájának, egy törékeny, túlfinomult magányos fiatalembernek az öngyilkossága, amelyet a hivatali és társasági sérelmek miatt követett el.

A regény cselekménye nagyrészt a főhős leveleiből bontakozik ki: Werther maga számol be róla, hogy tétlen vidéki magányában hogyan ismerkedik meg Lottéval, egy megözvegyült tiszttartó legidősebb lányával, aki anyaként gondoskodik hat testvéréről. Beleszeret a lányba, és bár Lotte is vonzódik hozzá, de van már vőlegénye, és ezért Werther csak a barátságára számíthat. Hogy meneküljön bánatából, Werther állást vállal, de ott megaláztatás éri: a nemesi társaság kiutasítja. Lotténál keresne vigaszt, de ő időközben férjhez ment, úgyhogy az egykori idill már nem állítható helyre, és ezért fájdalmában Werther a férj kölcsönkért pisztolyával főbe lövi magát. Lelki válságának végső stádiumában már nem ír több levelet, a regény utolsó negyedében az elbeszélő veszi át tőle a szót. A regény hitelesen ábrázolja a viszonzatlan szerelem lélekromboló hatását: minként hatalmasodik el Wertheren a búskomorság, majd a gyilkos indulat. „Ebben a szétdúlt szívben sokszor és dühöngve ólálkodott a titkos gondolat, hogy megöljem a férjedet – téged! – magamat! – Legyen hát!” – írja búcsúlevelében a főhős.

Goethe egy téves diagnózis alapján halálos betegnek hitte magát, szülei otthon tartották, ágyban kellett feküdnie, ott pedig eljátszott a közeli halál gondolatával, öngyilkosságra is gondolt, éjjeliszekrényén töltött pisztolyt, mérgezett hegyű tőrt és egy üvegcse gyorsan ölő mérget tartott. De nem ő lett öngyilkos, hanem megírta egy öngyilkos fiatalember útját a reménytelen szerelemtől és reménytelen hivatali előmeneteltől az öngyilkosságig. Mire a regény nyomdába került, szerzőjének már kutya baja sem volt. Mint maga mondta: a Wertherben kiírta magából a szenvedést – öngyilkosság helyett. A regény azonban öngyilkosságok sorát idézte elő: a boldogtalan szerelmesek sárga mellényben lőtték főbe magukat, mint a főhős. Valóságos Werther-láz tört ki Európa-szerte, amely évtizedekig tartott.

1774-ben írta Clavigo című darabját Beaumarchais Figaro házassága című műve nyomán. 1774. december 12-én találkozott először a későbbi életében meghatározó szerepet játszó szász-weimari-eisenachi trónörökössel, Karl August herceggel Frankfurtban, a „Vörös Kakas” (Roten Hahn) vendégfogadóban. Később sokszor együtt vettek részt nagy ivászatokban és zajos botrányokban. 1775 áprilisában eljegyezte magát Anna Elisabeth Schönemannal, egy frankfurti nagykereskedő tizenhat éves lányával, akit Lilinek hívott. Bár a kapcsolat boldognak látszott, fél év múlva, egy svájci útja után, 1775. október 3-án az író elvált menyasszonyától, hogy novemberben eleget tegyen Karl August herceg Weimarba való meghívásának.

1775. szeptember 22-én Karl August, immár uralkodó herceg meghívta Goethét Weimarba. Az író november 7-én érkezett a városba, ahol később letelepedett. Érkezése után nem sokkal már az államügyekkel foglalkozott, sőt a herceg egy házat is ajándékozott neki. Először a bányabizottság vezetője lett. Ekkor kezdett el érdeklődni a kövek, ásványok, sőt a Föld keletkezése iránt. Fél év múlva miniszterré nevezték ki, s ezzel ő lett a környék egyik legbefolyásosabb és legjobban fizetett embere. Az első weimari évtized viszonylag csekély költői termést hozott. Goethe el volt foglalva a kormányügyekkel, ritkán ért rá írni, és olyankor többnyire verset írt. Bár a szabad ritmus továbbra is jellemezte verseit, a hasonló forma más hangot fogadott magába. A viharzó szenvedélyek, a titáni nagyratörés, a himnikus áradás képeit nyugodtabb, elmélyültebb, fojtottabb beszédmód váltotta fel. Ez már az érlelődő klasszicizmus szemlélődő, harmóniára törekvő hangja volt.

1775-ben készült el Stella című szerelmi tragédiája. A Clavigo és Stella című darabokban Goethe az érzelmek és a zseni-tudat konfliktusát ábrázolta, meglepően önkritikus módon. 1775-ben elkezdte az Egmont című művét, illetve az Ős-Faust-ot. 1775. november 11-én találkozott először Charlotte von Steinnel, akibe beleszeretett. 1776-ban írt gyönyörű szerelmes verse, a Charlotte von Steinhez (Warum gabst du uns die tiefen Blicke) mindennél többet mond arról, mit köszönhetett ennek az asszonynak. 1777. június 8-án, négy héttel második gyermekének megszületése után meghalt Goethe húga, Cornelia. Az írót nagyon fájdalmasan érintette szeretett húgának elvesztése. 1777 november-decemberben Goethe a Harz hegységbe utazott. Az ebben az évben keletkezett Téli utazás a Harz-hegységben (Harzriese im Winter) hasonló helyzetet rögzít, mint A vándor vihardala, de a magányos téli utazó már nem annyira saját érzéseiről dalol, mint inkább körültekint és eltűnődik a világon.

1778-ban Karl Augusttal Berlinbe és Potsdamba látogatott. Az 1778 és 1781 között született Az emberiség határa (Die Grenzen der Menschheit), a Prométheusz és a Ganümedész ellenpárja: itt már nem dacol a költő az istenekkel, nem akar egyenrangú lényként fölemelkedni hozzájuk, hanem fölismeri az emberlét határait, ugyanakkor a nemzedékek vég nélküli láncában az egyes emberen túlnövő maradandóságra ismer. 1779 február-márciusában írta prózában az Iphigenia Tauriszban (Iphigenie auf Tauris) című drámáját. A mű a trójai háború mondavilágához kapcsolódik, s a klasszikus humánumideál: a szépség, a jóság és az igazság győzelmét példázza a barbárság, a gyűlölet és a vaksors fölött. A darabot 1779. április 6-án mutatták be először.

1779-ben írta a Szellemek éneke a vizek fölött (Gesang der Geister über den Wassern) című lírai költeményét, mely a Mohamed énekéhez hasonlóan a magasból a mélybe aláporzó vízsugár képéhez folyamodik, de itt a hullám és a szél már általában a lélek és a sors képmásává válik. 1779 szeptemberében titkos követségi tanácsosi rangban a szász-weimari-eisenachi hercegség szolgálatába lépett. Még ez évben a nagyhercegség háborús- és útépítési bizottságának, majd 1782-ben pénzügyeinek vezetője lett. 1780-ban, egy kirándulás alkalmával írta a szentimentalizmus hatását tükröző A vándor éji dala (Wanders Nachtlied) című, nyolcsoros költeményét, mely a megnyugvás iránti vágyat fejezi ki, és ez nemcsak lehiggadásának a jele, hanem annak is, hogy Goethe kezdett belefáradni a zaklatott közéletbe. A költő a verset 1780. szeptember 6-án az ilmenaui vadászház deszkafalára írta fel, s halála előtt elment még egyszer megnézni.

1780-ban készült el legszubjektívabb drámájának, a Torquato Tassonak két felvonása, mely mű első változata prózának indult. 1781. október-novemberben Jenában anatómiai tanulmányokat folytatott, és a weimari Rajz Akadémián anatómiai előadásokat hallgatott. 1780-ban Jenában, 1781-1782 telén Weimarban tartott előadásokat az ember anatómiájáról illetve az emberi csontfelépítésről. Goethe 1782-től a nagyhercegség miniszterelnöke lett. Reformokat akart bevezetni a feudális kisállamban. Megkísérelte a hercegséget felvilágosult, polgári mintaállammá alakítani. Pénz- és hadügyekkel foglalkozott, bányát, utakat építtetett, diplomáciai küldetéseket végzett. Hivatalát kitűnően látta el, az adóügyek és a hiteljogi kérdések olyan szakemberének bizonyult, hogy újításait több német fejedelemség gyakorlata átvette tőle. Tevékenyen érdekelték az oktatás feladatai is, és még ezeknél is jobban egy színvonalas színház megteremtése. Végeredményben nem sokra ment reformtörekvéseivel, és a nyolcvanas évek közepére ki is ábrándult államigazgatási elképzeléseiből. Nemcsak a hivatali gondok nyomasztották, egy újabb szerelem függőben lévő ügye is emésztette. Weimarba érkezésétől fogva szerelmi viszony fűzte a többgyermekes Charlotte von Stein bárónéhoz, az udvari főistállómester feleségéhez, aki tapasztaltságával és érettségével elősegítette lehiggadását, civilizálódását, lelki-szellemi elmélyülését. De a nála hét évvel idősebb asszony már kezdett a terhére is lenni.

1782. április 10-én II. József császár javaslatára Goethe nemesi rangot kapott. Ettől kezdve nevezhette magát Johann Wolfgang von Goethe-nek. 1782. május 25-én 71 éves korában meghalt apja, Johann Caspar Goethe. Az 1782-ben keletkezett Mieding halálára (Auf Miedings Tod) a weimari udvari műkedvelő színház asztalosának halála alkalmából, az első weimari évek lelkes, csapongó mulatságainak állított emléket. Szintén 1782-ben jelent meg A villikirály, vagy Tündérkirály (Der Erlkönig) című, híres balladája, melynek egy Herder által németre fordított dán népballada szolgált mintájául. Kísérteties hangulatú mű: egy kisfiú meghal apja karjaiban, míg éjszaka egy viharos erdőn vágtatnak át. Lázálmában a halál, mint egy babona hőse kísérti: a tündérkirály. Az 1783-ban napvilágot látott Ilmenau című művében a herceget emlékeztette nemes feladataira születésnapján. 1784-ben adták ki A gránitról (Über den Granit) című természettudományos tanulmányát. 1785-ben utazott először Karlsbadba gyógyüdülésre, ahová egy év múlva ismét visszatért. 1786 márciusában kezdte meg botanikai tanulmányait. 1786 szeptemberében a Charlotte von Steinnel való kilátástalan kapcsolata, valamint hivatali munkája unalmassá válása miatt szabadságot kért a hercegtől és Itáliába utazott, eleinte álnéven, hogy senki ne ismerje fel. Élvezni akarta Itáliát, ahol szinte újjászületett. Alkotó ereje visszatért, meglelte önmagában a költőt. Művészete határozottan a klasszicizmus felé fordult. Lenyűgözték az antik szobrok és romok, melyeket rajzokon is megörökített. Kb. ezer, általa készült rajzot és akvarellt vitt haza Weimarba. Itália a természet, a művészet és az emberiség egységét jelentette számára.

1786-ban meglátogatta Johann Heinrich Wilhelm Tischbeint, aki az egyik leghíresebb portrét készítette a költőről, a „Goethe in der Campagna”-t. 1788 nyaráig csaknem két évet töltött Itáliában, főleg Rómában, illetve többek között Veronában, Padovában, Velencében, Ferrarában és Bolognában. Az itáliai táj, a mediterrán élet és a klasszikus ókor művészeti emlékeinek hatására kikristályosodtak benne klasszicista eszményei. Itália az érzéki szerelmet is felszabadította Goethében. 1787-ben, Rómában nyerte el az Iphigenia Tauriszban (Iphigenie auf Tauris) végső verses, jambikus formáját. A trójai háború mondavilágából merített és többek között Euripidész és Rechine által is feldolgozott témában Goethe a humanitás megváltó erejét ábrázolta. „A tiszta emberség jóvá tesz minden emberi vétket”, sugallja a dráma; az emberség pedig a bennünk dúló barbár ösztönök megfékezése, leküzdése. A „Sturm und Drang”-ot túlhaladó költő Rómában rátalált a humanitás és a harmónia, a fegyelem és a rend klasszikus eszményeire.

1788-ban készült el Rómában Egmont című drámája, melyet 1789-ben mutattak be először. Egmont gróf, a XVI. századi németalföldi függetlenségi harc hőse: fiatal, szép nemesúr, „az istenek kedvence”, aki bensője szavára hallgatva népe szabadságának szenteli életét. Fő ellenfele Alba herceg, a spanyolok helytartója, aki nemhogy nem hajlik a jóhiszemű Egmont érveire, de még kelepcége is csalja és elfogatja a grófot. Egmont szerelme, Klärchen hiába próbálja fellázítani a népet, a polgárok félnek. Klärchen megmérgezi magát, a haláláért Egmontnak pedig bíztató álom nyújt vigaszt kivégzése előtt. A dráma „Sturm und Drang”-rétegének maradványaként Egmont inkább a vak sorssal viaskodik, mint egy politikai helyzettel, és az előtérben álló alakja nem olvad drámai egységbe a mellékcselekményként bonyolódó politikai történéssel.  Azért volt szükség a látomásra, amelyhez Goethe zenei aláfestést tervezett: Egmont titáni küzdelme és bukása itt nyerte volna el azt az értelmét, amelyet már az államférfi Goethe vetített bele. Ez azonban inkább csak szándék maradt – a zenei felfokozás pedig csak később történt meg Beethoven részéről, és másképp, mint ahogy Goethe annak idején elképzelte.

1788. június 18-án visszatért Weimarba, ahol ezután kizárólag a kulturális ügyeket irányította. Már kizárólag művésznek érezte magát, államférfinak nem. Szakított Charlotte von Steinnal, majd júliusban megismerkedett egy 23 éves egyszerű és műveletlen, de üde-szép weimari művirágkészítő lánnyal, Christiane Vulpiusszal, aki az előkelő weimari társaság nagy megbotránkozására előbb a szeretője, majd élettársa és később fiának anyja lett. 1788 szeptemberében találkozott először Schillerrel Rudolstadtban. A Vulpiushoz fűződő kapcsolata tovább szította benne az izzó erotikát, mely az 1788 és 1790 között keletkezett, 20 versből álló Római elégiák (Römische Elegien) fő ihletője volt. A költeményeken Goethe két évvel korábbi római utazásának hatása érzékelhető: a klasszikus forma, a pogány életöröm az antik Rómát idézi. Bár a ciklus húsz darabját már mind Weimarban írta, az antik értelemben felfogott elégiák disztichonjai római emlékeket idéznek, és az antikvitás atmoszférájától inspirálva az érett, kiegyensúlyozott férfi beteljesült, érzéki életörömét fejezik ki.

1789 augusztusában fejezte be a Torquato Tassot (1790-ben jelent meg, és 1807-ben tartották az ősbemutatóját), ezt a lírai gazdagságában felülmúlhatatlan drámát. Az olasz barokk nagy eposzköltőjében és környezetében a ferrarai udvarban egyértelműen önmagát és a weimari udvarhoz való viszonyát írta meg. Bár Tasso ünnepelt költő a ferrarai herceg udvarában, és mind a négy szereplő, aki ezt az udvart képviseli, az ötszereplős kamaradarabban, a maga módján megértő, nemes lélek, a zseniális művész mégis boldogtalan, s végül összeomlik. Tassonak el kell buknia, mert művész, akinek nincs keresnivalója az élet gyakorlati valóságában, és azért is, hogy Goethe maga megmenthesse magát, megszabadulhasson keserveitől, ahogy a Wertherrel is kigyógyította magát világfájdalmából. Megmenekülésének azonban lemondás volt az ára: Goethe azért nem jutott Tasso sorsára, mert lemondott ifjúkori lángolásáról, és maga is udvaronc lett.

1789. december 25-én született meg egyetlen fiúgyermeke, Julius August Walther. Vulpius több gyermeket is világra hozott, de egyedül ő maradt életben. 1791-től 1817-ig Goethe volt az 1791-ben általa alapított weimari színház igazgatója, Schiller pedig a színház főrendezője. Legközelebb a francia forradalom és németországi következményei éreztették hatásukat Goethe pályáján. 1792-93-ban Karl August herceg kíséretében ő maga is részt vett a koalíciós seregek franciaországi hadjáratában (Campagne in Frankreich), amelyet a később róla írt emlékezéseinek tanúsága szerint hűvös, tárgyilagos kívülállással szemlélt. Mind jobban elmélyült természettudományos érdeklődése. Anatómiával, növénytannal, ásványtannal foglalkozott. A kormányügyektől visszavonult, de fokozatosan átvette a hercegség tudományos és művészeti intézményeinek irányítását.

1794 júniusában Friedrich Schiller, aki ekkor még Jenában lakott, levélben felkérte Goethét, hogy dolgozzon vele együtt a Hórák (Die Horen) című folyóirat szerkesztésében. A két különböző világnézetű, alkatú és múltú férfi barátsága, együttműködése, amelynek fő formája a levelezés lett, mindkettőjükre ösztönző hatással volt. A kilencvenes évek elején átmenetileg visszaesett Goethe költői produktivitása. Részben a francia forradalom eseményei okozták ezt, részben a Schillerrel folytatott levelezés, amely mind Goethét, mind Schillert esztétikai nézeteik pontosabb kidolgozására késztették. E levelezésben, valamint az egymás unszolásának és támogatásának köszönhető költői művekben és esztétikai írásokban kristályosodott ki a német klasszicizmus kánonja. Schiller volt a tudatosabb, bölcselkedőbb hajlamú, a diszharmonikusabb, a „szentimentális” – ő maga legalábbis így látta –, Goethe pedig szerinte az ösztönösebb, a harmonikusabb, a természetesebb, a „naiv”. Főleg Schiller kezdeményezett, olykor kitartó eréllyel. Sok mindent kicsalt Goethéből, ami nélküle talán nem született volna meg. Goethe inkább példakép, tanácsadó és pártfogó volt Schiller számára.

1795-ben, Schiller baráti ösztönzésére készült el egyik fő műve, a Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisers Lehrjahre) című fejlődésregénye. Ennek terve még a hetvenes években fogant meg benne. 1785-ig dolgozott az első változaton, amelynek Wilhelm Meister színházi küldetése (Wilhelm Meisters theatralische Sendung) volt a címe. Ezt akkor félbehagyta, és amikor 1794-ben újra elővette a regényt, a már megírt első hat könyvet is újraírta. A Wilhelm Meister a német fejlődésregény klasszikus mintaképe lett. Főhőse polgári fiatalember, aki igyekszik kiszabadulni szűkös környezetének korlátai közül, hogy személyiségét és képességeit szabadon és harmonikusan kifejleszthesse. Eleinte úgy látja, hogy a színház kínálja neki erre a legjobb lehetőséget, tehát színésznek áll. „Színházi küldetése” bizonyára összefüggött Goethének azzal a becsvágyával, hogy a weimari udvart többek közt a színház útján polgárosítsa. Wilhelm Meister azonban nemsokára kijózanodik illúzióiból: a színház, a művészet nem képes megváltoztatni az embereket, és így neki magának sem nyújt kellő cselekvési teret kibontakozásához. A tanulóévek ezután a „nagyvilágban”, arisztokraták társaságában folytatódnak. A „toronybeli” társaság, a széplelkek elitje idealizált, utópisztikus világ. Kiderül tagjairól, hogy már régóta ők irányították titokban Wilhelm fejlődésútját, és most egy arisztokrata lánnyal összeházasítva egyenrangú társukként maguk közé fogadják.

Wilhelm Meister neveltetése, klasszicista szellemű kiművelődése olyan szférában teljesedik be, amelynek realitása csupán eszmei. Az ihlető élmények valóságából (polgárság, művészet, színház, szerelem) Goethe és „kedves drámai képmása”, Wilhelm fokról fokra idealizált, költői régióba emelkedik, amely a klasszicizmus poétikájának megfelelően arra hivatott, hogy például szolgáljon a földhözragadt gyakorlati valóságnak. 1796-ban a Schiller által szerkesztett Musenalmanachban jelent meg közös munkásságuk eredménye, a Xéniák (Vendégajándékok) (Xenien). A kritikai élű epigrammák antik mintára a kor irodalmi életének visszásságait tűzték tollhegyre poentírozott formában. A Xéniákból a korabeli német irodalmi, filozófiai és tudományos viszonyok szatirikus képe bontakozik ki.

1797 nyarán Goethe több balladát is írt a Schillerrel való közös versengés jegyében, többek között A bűvészinast (Der Zauberlehrling), melyben a haszontalan kisinas a mester távollétében elvarázsolja a söprűt, ezzel nagy galibát okozva; A kincskeresőt (Der Schatzgräber), A korinthusi menyasszonyt (Die Braut von Korinth), Az isten és a bajadért (Der Gott und die Bajadere). A régi és távoli forrásokból merített témák Goethe drámai feldolgozásában mély morális és mitikus tartalommal telítődtek. 1797-ben látott napvilágot, és 1798-ban jelent meg a Hermann és Dorottya (Hermann und Dorothea) című idillikus polgári verseposza, amelyben a francia forradalom élménye szűrődött le ironikus-távolságtartó formában. 1798-ban jelentek meg Goethe balladái a Musenalmanachban. A költészet és a természettudományos vizsgálódások ekkortájt kezdtek az egyetemes méretekben gondolkodó Goethe pályáján bölcseleti egységbe olvadni.
Felfogása szerint a világ egy és oszthatatlan, de szüntelenül változik. Maradandósága éppen ez a változás, amely ős-formák felől halad magasabb rendű szellemi formák felé. Már Itáliában megfogant benne az ős-növény és a növények alakváltozásának eszméje. Ezt többek között 1799-ben A növények alakváltozása (Die Metamorphose der Pflanzen) című nagy tankölteményében fejezte ki.

1799-ben Schiller Jenából Weimarba költözött, amivel kezdetét vette egy Schiller haláláig tartó írói együttműködés. A két költőt összekötötte közös érdeklődésük az antik és a reneszánsz iránt. Kettejük együttműködése teremtette meg a német irodalom minden tekintetben klasszikus korszakát, a német klasszikát. 1803-ban meghalt Herder, 1805-ben Schiller. Két barátja elvesztése nagyon megviselte Goethét, súlyos beteg lett. Ezzel véget ért legtermékenyebb korszaka, és egyre magányosabb lett. Schiller halála után egyre gyakrabban látogatott el a fürdőkbe, főleg veseproblémái kezelésére. Újabb barátságokat kötött, többek között Humboldt-tal. 1804-ben fejezte be A természetes leány (Die natürliche Tochter) című „felzaklató” drámáját, melyre a forradalom, illetve annak baljós, borzongató előzményei inspirálták. Ezt a művet egy trilógia első darabjának szánta Goethe, de a többire már nem tudta rászánni magát. 1806 októberében Napóleon hadai feldúlták Weimart. Amikor behatoltak Goethe házába, az író életveszélybe került, de Christiane Vulpius megmentette őt. Ezt viszonozva október 19-én a weimari Városi Templom oltára elé vezette Vulpiust.

1806-ban Az állatok alakváltozása (Metamorphose der Tiere) című alkotásában az ember és a természet egységének Darwint előlegező gondolatára is kiterjesztette a verses bölcselkedést. A német tudománytörténészek általában előkelő helyen említik a természettudósok közt Goethét, aki valóban szorgalmasan foglalkozott fizikával, állattannal, növénytannal, antropológiával, de inkább lelkes dilettáns volt, mint alapos természetbúvár. 1806-ra készült el és 1808-ban jelent meg a tragédiának nevezett drámai költemény, a Faust első része. 1807-1808 telén találkozott a 18 éves Minna Herzliebbel, egy jenai könyvkereskedő lányával, aki 17 szonett megírására inspirálta a őt. 1808-ban meghalt Goethe anyja. 1808-ban az Erfurti Hercegi Konferencián ismerte meg a költő személyesen Napóleont. Ezután Erfurtban egy számára nagyon fontos meghallgatáson vett részt nála. Goethe élete egyik legfontosabb eseményének tartotta a Napóleonnal való személyes találkozást. A császár így foglalta össze benyomásait az íróról: „Íme egy ember!”

Az irodalomban tért hódított a romantikus ízlés, amelytől Goethe erősen idegenkedett: „Klasszikus, ami egészséges, romantikus, ami beteg” – mondta. Mindinkább egyedül maradt, zárkózott lett. Ugyanakkor hírneves költőfejedelemmé vált, akinél igyekezett mindenki tisztelegni. Életformája, napi időbeosztása, szokásai véglegesen kialakultak ekkorra, és haláláig már nem is változtak. Folytatta és befejezte azokat a műveit, amelyeket termékeny éveiben kezdett el, de újabb élmények, főleg kései szerelmek hatására új alkotások is megfogantak benne. 1809-ben írta Pandorra című művét. 1808-1809-ben keletkezett Wahlverwandschaften című, tömör szerkezetű, szűkszavú regénye, mely 1809 őszén jelent meg. Címét, amely egy erkölcsi és lelki jelenségekre is átvihető természeti jelenséget jelöl, a „választó vonzások” magyarul cserebomlásnak nevezett jelenségét, egy korabeli vegytani dolgozatból kölcsönözte. Többféleképpen is fordították magyarra, jelenleg Vas István megoldása, a Vonzások és választások cím használatos.

A zárt szerkezetű, négyszereplős kamararegény két pár lélekrokonság előidézte „cserebomlását” beszéli el. Eduard báró visszavonultan él birtokán feleségével, Charlottéval. Házasságuk zavartalannak tűnik, amikor két látogatót fogadnak be: Eduard barátját, egy kapitányt és Charlotte unokahúgát, Ottilie-t. Hamarosan érzelmi szálak szövődnek Charlotte és a kapitány, valamint Eduard és Ottilie között. Házasságtörés mindenesetre csak gondolatban történik. Míg Charlotte és a kapitány uralkodni próbálnak érzelmeiken, a kapitány végül el is utazik, Eduardot teljesen hatalmába keríti új szenvedélye. El akar válni Charlottétól. Ugyanakkor féltékeny is feleségére, és amikor megtudja, hogy az gyermeket vár, végképp összezavarodik, és ő is távozik hazulról, elmegy az éppen kitört háborúba. A két nő egy darabig magára marad, és Charlotte közben megszüli a gyermekét, aki a férjétől való ugyan, de a szülők gondolatban elkövetett kettős házasságtörésének jelképéül a kapitányra hasonlít, fekete szeme pedig Ottiliáé. A háborúból hazatérő Eduard rábeszéli barátját, hogy vegye feleségül Charlottét, ő pedig titokban találkozik Ottilie-val a kastélyparkban a tóparton. A felzaklatott lánynál éppen ott van Charlotte csecsemője, aki egy szerencsétlen mozdulat következtében beleesik a tóba, és odavész. Charlotte erre azonnal beleegyeznék a válásba, de Ottilie bűnhődni akar, és lassan elsorvad. Eduard nemsokára követi a sírba.

Mélységesen személyes ihletésű mű a Vonzások és választások, de ennek nyomait Goethe, mint mindig, ezúttal is elleplezte. Goethe maga felismerhető mind Eduard szenvedélyének félelmetes, wertheri elhatalmasodásában, mind Charlotte mértéktartásában és lemondásában. Éppen e két alak szembeállítása jelzi, mi minden változott meg benne a Werther óta. A vak és szertelen szenvedéllyel szemben a józanság, az önuralom pártjára állt. A hűvös távolságtartással elbeszélt regény a lemondásról szól. Tartózkodó-sejtető ábrázolásmódjával, pszichológiai finomságával messze megelőzte korát, Fontane és Thomas Mann felé mutatta az utat.

1810 tavaszán jelentek meg természeti tanulmányai Színtan (Farbenlehre) címmel. Színelméletével Newton optikáját akarta cáfolni, sikertelenül. 1811-1833-ig, húsz éven át dolgozott a Költészet és valóság (Dichtung und Wahrheit. Aus meinem Leben) című önéletrajzi műve kötetein, amelyek Weimarba érkezéséig beszélik el ifjúságát. Az első könyvekben olvashatunk többek között a gyermek- és ifjúkor zenei élményeiről. Szó esik szülei zenei kedvteléseiről, anyja énekléséről és apja fuvola- illetve lantjátékáról. A munka első része 1812-ben jelent meg. 1812 júliusában, Teplitzben találkozott Goethe először személyesen Beethovennel, aki így látta az írót: „Goethe túlságosan kedveli az udvari levegőt; sokkal inkább, mint amennyire illik ez egy költőhöz. Mit beszéljünk a virtuózok nevetségességéről, ha a költő, akinek a nemzet első tanítójának kellene lennie, e ragyogásban minden másról megfeledkezik.” A két férfi többször is találkozott egymással.

1814-ben és 1815-ben a Rajna-Majna vidékére utazott, ahol ismét új alkotóerőre kapott. Ez volt az utolsó nagyobb útja, ezután egyre inkább visszavonult. 1815-ben ellátogatott a Kölni Dómba, illetve találkozott a Grimm testvérekkel. 1815-ben kancelláriaminiszter lett, és haláláig a nagyherceg szolgálatában állott. 1816. június 6-án, egy hét kínzó szenvedés után vérmérgezésben meghalt Christiane Vulpius, és vele valami Goethében is. Ez volt élete legnagyobb csapása. 1816-17-ben Utazás Itáliában (Italienische Reise) címmel korabeli feljegyzések alapján megírta itáliai utazását útinapló formájában. Ez nem annyira az ország leírása, mint inkább a benyomások leírása, a kultúra és az emberek benyomása. A szép, de szokatlan könyv 1829-ben jelent meg. 1817-ben fia, August megházasodott, majd később három gyermeke született: Walther, Wolfgang és Alma. 1819-ben jelent meg a Nyugat-keleti díván (West-östlicher Divan) című versciklusa, melyben Háfiz, a XIV. századi perzsa költő maszkja mögé rejtőzve szólalt meg különféle keleti és nyugati versformákban és beszédmódokon. A 250 verset tartalmazó gyűjtemény (díván jelentése: versgyűjtemény, antológia) nagy része 1814-1815-ben keletkezett, és egy öregkori szerelem, a Marianne von Willemerhez fűződő szellemi és lelki kapcsolat, valamint az arab-perzsa költészettel, a keleti világ bölcseletével való megismerkedés ihlették.

A frankfurti bankár egyszerű származású, de gazdag lelkivilágú felesége lett a Díván Szulejkája. Perzsa-arab köntösbe bújva és derűs keleti bölcsességeket hangoztatva Goethe valóságos költői mikrokozmoszt teremtett, amelyet azonban lépten-nyomon relativizált a szerepjátszás ironikus gesztusaival. 1820-ban a 71 éves író Böhmenben geológiai tanulmányokat folytatott. 1821-ben jelent meg a Wilhelm Meister tanulóévei című regény folytatása, a Wilhelm Meister vándorévei (Wilhelm Meisters Wanderjahre), melynek középpontjában a fejlődés gondolata áll. A fejlődésregény fő kérdése: hogyan juthat el a polgári átlagember azokból a kötöttségekből, amelyekbe beleszületik, a cselekvő élethez. A mű második kötete 1829-ben jelent meg. 1821-ben a tizenkét esztendős Felix Mendelssohn érkezett Weimarba, akinek jelenléte felvillanyozta Goethét. A csodagyerek valóságos zenetörténet-leckéket adott az idős mesternek, kronologikus sorrendben játszott neki a megelőző száz év muzsikájából, elmagyarázta az újabb korok nagy mestereinek technikáját. 1821-ben találkozott a csupán 17 esztendős Ulrike von Levetzow-val. Az élettel teli ifjú lánnyal Goethe ismét fiatalnak érezte magát, visszatért életereje. 1823-ban, Marienbadban az Ulrike von Levetzow iránti váratlan és viharos szenvedély inspirálta utolsó nagy versciklusát, A szenvedély trilógiáját (Trilogie der Leidenschaft), mely 1827-ben került nyomdába. Középső darabja, a csodálatos Marienbadi elégia (Marienbader Elegie) fájdalmas vallomás a lemondásról és búcsúzás az élettől. Szerelmétől elválni és lemondani róla a halált jelenti a költőnek: „Én, istenek áldott kedvence nemrég, / elvesztettem a Mindent s magamat…” (Szabó Lőrinc fordítása)

Goethe házasságra készült, de a 19 esztendős lányt visszariasztotta a hatalmas korkülönbség, s a félelem az örökségre váró irigyektől. Édesanyjával elutazott, és a költő nem látta őt többet. 1823-ban betegeskedni kezdett, s ettől kezdve visszavonultan élt. 1824-ben előkészítette a Schillerrel való levelezése kiadását. Ebben az évben meglátogatta őt Heinrich Heine. 1827. január 6-án meghalt Charlotte von Stein. A zeneművészettel való kapcsolat is kezdettől végigkísérte az író pályáját. 1828-ban Goethe a következőket mondta egy látogatójának: „Aki nem szereti a zenét, nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék, aki szereti, félember, s aki műveli is, az egész ember.” Munkásságában megtaláljuk a zeneelméletre és annak akusztikai alapjaira vonatkozó természettudományos tevékenység kezdeményeit is.

1828-ban meghalt Karl August herceg. 1830. október 26-án Rómában, himlőben meghalt Goethe fia, August. Fia és barátai halála nagyon megviselték, legyengítették Goethét. Egy tüdővérzésben súlyosan megbetegedett. 1829-ben mutatták be először a Faust teljes első részét a braunschweigi Nemzeti Színházban. 1831-ben tett pontot fő művére, a Faust-ra is, amelyen egész életén át dolgozott. Minden korszaka nyomot hagyott rajta és a két részes világdráma végeredményben egész életének foglalata lett. Még a „Sturm und Drang” idejéből származott az Ős-Faust (Urfaust), a téma első, töredékes megfogalmazása, amelynek kézirata sokáig lappangott, és csak 1879-ben került elő. A mű egészében csak Goethe halála után jelent meg. A drámai költemény első része, már csak az ifjúkori fogantatás okán is, sokkal személyesebb, szubjektívebb, mint a második. A magánélet „kisvilágában” játszódik. Témája a reformáció-kori népkönyv nyomán Faust doktor, az öregedő, kiábrándult, öngyilkosságra készülő tudós szerződése Mefisztóval, az ördöggel, aki először uszkár képében jelenik meg Faust dolgozószobájában.

Lelkéért cserébe Mefisztó megfiatalítja ügyfelét, lehetővé teszi, hogy újrakezdjen mindent, és bármilyen kívánságát teljesíti. Az eredeti Faust-mondától eltérően, ahol Faust mágikus hatalmat akart az ördögtől, Goethe hőse az élet célját és értelmét keresi. Olyan maradandó pillanatra vágyik, amely ezt a keresését beteljesíti, amelynek megnyugodva átadhatja magát, mert benne nemcsak az ő véges személyes sorsa, hanem a végtelen emberi élet is mindenestül átélhető. Olyan pillanatra tehát, amely egyszerre nyújt teljes kielégülést és rejti magában a továbbhaladás, a változás kimeríthetetlen lehetőségét. Míg Faust eddig a tudományokba merülve élt, Mefisztó most bevezeti a valóságos világba. A hétköznapok „kisvilágában” a fiatalság, a szerelem és az érzékiség örömei kísértik meg Faustot, és bár Margit tragédiájával mintha a csábító Mefisztó kerekedne felül a fogadásban, valójában a döntés itt még függőben marad.

A második részben fokozatosan kiszélesedik a nézőpont, és Faust immár a „nagyvilágot” járja be az emberiség képviselőjeként. Míg az első rész többé-kevésbé valóságos német kisvárosi környezetben játszódott, a második rész allegorikus-fantasztikus helyszínekre tevődik át, egy képzeletbeli császári udvartól jelképes mitológiai régiókig. Faust, mint középkori várúr Mefisztó közvetítésével meghódítja az ókorból elmenekült Helénát, és nászukban a klasszikus görög szépségeszmény és a modern nyugati civilizáció egyesülése fejeződik ki. A frigyükből született gyermek, a Byron romantikus vonásait viselő Euphorion azonban életképtelennek bizonyul, és Faustnak vissza kell térnie a maga korába, ahol utópikus államot alapít egy mocsaras, elhagyott vidéken, amelyet lecsapol és termővé tesz. Végül már vak aggastyán, de egy vízióban felrémlik előtte egy eljövendő szabad nép szabad hona, és a nyüzsgő munkálkodás képe láttán megnyugszik. Kimondja a bűvös szavakat, amelyek Mefisztónak szolgáltatnák ki a lelkét, de az angyalok közbelépnek és megmentik, mert ő mindig nagy és nemes célokért küzdött, s ha néha megbotlott is, nem tért le az igaz útról.

A Faust nemcsak Goethe életművének betetőzése, hanem olyan összegző, enciklopédikus mű is, amely egy jelképes hős sokértelmű történetében átfogja az antikvitástól a középkoron át a fáradhatatlan polgári tevékenység koráig az egész európai kultúra fejlődését, és a megistenülésre törő nyugati ember alapkérdéseire keresi a választ. Ugyanakkor a Faust szertelen, zsúfolt és rejtélyes mű is, semmi máshoz nem hasonlítható „különös alkotmány”, mint Goethe maga mondta róla, amelybe szerzője sok mindent „beletitkolt”, és bár a filológusok könyvtárnyit összeírtak róla, mint a végtelen emberi megismerés drámája maga is minduntalan titkai megfejtésére ösztönöz. A Faust második részének ősbemutatójára csak 1854-ben került sor. Goethe haláláig folyamatosan dolgozott. Örökké nyugtalan szelleme Faustéhoz hasonlóan nem ismert megnyugvást. 1832. március 14-én egy séta alkalmával megfázott és tüdőgyulladást kapott. Néhány nappal később, március 22-én, szív- és tüdőelégtelenségben halt meg weimari házában, karosszékében ülve. Utolsó szavai a legenda szerint ezek voltak: „Több fényt!” (Mehr Licht.). Schiller mellé temették el a hercegi kriptába. Halála után titkára, Eckermann kiadta a Beszélgetések Goethével című könyvét, mely képet ad az író napjairól, gondolatairól. A Goethe halála utáni tíz évben összesen húsz kötetnyi hátrahagyott művet adtak ki.
 
Frankfurt am Mainban, a „Goethe-ház”, ahol Goethe felnőtt, ma múzeumként látogatható. A múzeumot 1859-ben alapították és ez Németország legrégebbi irodalmi múzeuma. A házban egy terjedelmes Goethe könyvtár, egy archívum 30 000 kézirattal és kb. 400 festménnyel, egy Goethe múzeum, valamint előadó- és dolgozó helyiségek találhatók, ahol tudósok és laikusok foglalkozhatnak Goethe életével és műveivel. Weimarban a Goethe Nemzeti Múzeumot (Goethe-Nationalmuseum) látogathatják meg az érdeklődők. A XVIII. Század német irodalma minta teljes egészében csak Goethét készítette volna elő. „Goethe és kora”, szokták a Goethéről szóló művek címében mondani, azt sugallva, hogy volt Goethe és volt a saját külön kora, az, amelyet az ő pályája fog át. Egyébként Goethéhez nem lehet szorosan és kizárólagosan hozzárendelni egy bizonyos történeti kort, mert többet is át- és túlélt. Amikor 1749-ben megszületett, szülővárosában, Frankfurtban még elevenen éltek a középkori hagyományok, és fennállt a Német-Római Szent Birodalom, amelynek császárait éppen Frankfurtban koronázták meg. Kortársa és részben szemtanúja volt a birodalom széthullásának, a francia forradalomnak, a napóleoni háborúknak, a császár bukásának, a bécsi kongresszussal kezdődő restaurációnak és halála előtt még az 1830-as párizsi forradalom híre is eljutott hozzá. Megélte a feudális német kisállamok fokozatos polgárosodását, iparosodását, nemzeti egységük kezdeteit, sőt mint a weimari hercegség minisztere, egy ideig mindebben maga is tevékenyen közreműködött. Ő volt a „Sturm und Drang” főhőse, Weimarban Schillerrel együtt megteremtette a német klasszicizmus irodalmi eszményét, és idegenkedve ugyan, de megismerkedett a romantika törekvéseivel is. Mind társadalomtörténeti, mind művészeti, mind tudományos-technikai téren alapvetően más világ vette körül öregkorában, mint amikor eszmélkedni kezdett.
 
Goethe az újkori európai kultúra legfőbb eszményének, az emberi teljességnek is egyik nagy példája lett: író, államférfi, gondolkodó, természettudós volt egy személyben, irodalom és élet, költészet és valóság harmonikus egységbe olvadt pályáján, sőt – amint mindig elmondják róla – legnagyobb műve éppen az élete volt. Művei – immár az ő szavaival – „egy egyetemes gyónás töredékei”, azaz minden, amit írt, személyes életével függött össze, és már csak ezért is roppant nagy becsben tartotta önmagát.
 
Főbb művei:
 
1767 – Annette
1770 – Új dalok (Neue Lieder)
1771 – Viszontlátás és búcsú (Wilkommen und Abschied)
1771 – Májusi dal (Mailied)
1772 – A vándor vihardala (Wanders Sturmlied)
1773 – Götz von Berlichingen (Götz von Berlichingen mit der eisernen Hand)
1773 – Mohamed éneke (Mohomets Gesang)
1774 – Prométheusz (Prometheus)
1774 – Ganümedész (Ganymed)
1774 – Az ifjú Werther szenvedései (Die Leiden des jungen Werthers)
1774 – Clavigo
1775 – Stella
1776 – Charlotte von Steinhez (Warum gabst du uns die tiefen Blicke)
1777 – Téli utazás a Harz-Hegységben (Harzreise im Winter)
1779 – Iphigenia Tauriszban (Iphigenie auf Tauris)
1779 – Szellemek éneke a vizek fölött (Gesang der Geister über den Wassern)
1780 – A vándor éji dala (Wanders Nachtlied)
1781 – Az emberiség határa (Die Genzen der Menschheit)
1782 – Mieding halálára (Auf Miedings Tod)
1783 – Ilmenau
1784 – A gránitról (Über den Granit)
1789 – Egmont
1790 – Római elégiák (Römische Elegien)
1790 – Torquato Tasso
1795 – Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisters Lehrjahre)
1796 – Xéniák (Xenien)
1797 – A bűvészinas (Der Zauberlehrling)
1797 – A kincskereső (Der Schatzgräber)
1797 – A korinthuszi menyasszony (Die Braut von Korinth)
1797 – Az isten és a Bajadér (Der Gott und die Bajadere)
1798 – Hermann és Dorottya (Hermann und Dorothea)
1799 – A növények alakváltozása (Die Metamorphose der Planzen)
1804 – A természetes lány (Die natürliche Tochter)
1806 – Az állatok alakváltozása (Metamorphse der Tiere)
1808 – Faust I. rész
1809 – Pandorra
1809 – Vonzások és választások (Wahlverwandschaften)
1810 – Színtan (Farbenlehre)
1812 – Költészet és valóság (Dichtung und Wahrheit. Aus menem Leben)
1819 – Nyugat-keleti díván (West-östlicher Divan)
1821 – Wilhelm Meister vándorévei (Wilhelm Meisters Wanderjahre)
1827 – A szenvedély trilógiája (Trilogie der Leidenschaft), Marienbadi elégia (Marienbader Elegie)
1829 – Utazás Itáliában (Italienische Reise)
1832 – Faust II. rész