Főkép

El lehetne filózni azon, hogy miért és miben mások az európai és amerikai képregények, mindenesetre a Lucky Luke és a Daltonok is egy újabb filmes képregény-feldolgozás.

A belga Morris által megrajzolt, és René Goscinny (ld. még Asterix) által hozott sztorik egy időben nálunk is megjelentek, részint Talpraesett Tom címen, a kultikus újvidéki kiadásban, illetve Villám Villként az Alfában. Ennyit arról, hogy nem volt semmi jó a ’80-as években.

Lucky Luke film amúgy volt már egy, Terrence Hill-lel a főszerepben, de nem sikerült jól. Ez az új meg messze nem a cowboy-ról szól, aki gyorsabban lő, mint az árnyéka – a cool-ság megtestesítője, a Til Schweiger alakította Lucky ugyanis itt csupán mellékszereplő.

Ez a film a négy, egyenletesen emelkedő testmagasságú Dalton fivérről szól, Luke régi ellenfeleiről, akik méltán érdemelték ki a Vadnyugat legidiótább bankrablói címet. A film nagyban épít a legnagyobb és a legkisebb, Averell és Joe Dalton közötti ellentétre – utóbbi a góré, és rosszul viseli, ha előbbi ebben kételkedik.

A történet szerint Dalton mama, maga is hírhedt bandita, megharagszik kölkeire, mert azok képtelenek egy épkézláb bankrablásra, s addig nem hajlandó őket beengedni házába, míg nem változtatnak sikeres bűnözési statisztikájukon.

Joe-ék meg is próbálkoznak egy bankkal, aztán ülnek néhány évet a dutyiban, mígnem megszöknek, s útjukat Mexikóba veszik, hogy felkutassák és megszerezzék a legendás sombrero-t, aminek viselőjét nem éri a golyó.
Idővel aztán Lucky Luke-kal is meggyűlik a bajuk – de ennél többet igazán nem árulhatok el.

A film elsősorban és mindenek felett kacagtató. Igazi francia vígjáték (még ha németek és spanyolok is dolgoztak rajta), sokban rokona az Asterix és Obelix: a Kleopátra küldetés című filmnek (ami messze jobban sikerült, mint az első Asterix mozi).
Magyarán rengeteg apró részletre figyelhet fel, aki többször is megnézi (elsőre kizárt, hogy mindent fogjon az ember), tele van utalásokkal, parodisztikus elemekkel.

Képi megvalósítása, mely többnyire hű a képregény eredetihez, szemkápráztató, s nem csupán a digitális trükkök, de a színvilág, a hangulat terén is.
Egyébként meg olyasmi börleszk, tele blődségekkel, hogy az ember sokszor már kínjában nevet rajta – ritka nagy baromság, kár tagadni, de annak mindvégig sziporkázó és magával ragadó.

Aki szégyelli, ha hangosan röhög a moziban, az nézzen szembe ebbéli félelmével, és csak azért is nézze meg!