Főkép
Az október talán a legjobb hónap a városban. A nyári hőség végleg alábbhagyott, az ősz hidege meg még nem csíp igazán. Szeptemberben esett, nem is keveset, de az már a múlté. A levegő a szokásosnál kevésbé szennyezett, és a hőmérséklettől még tisztábbnak érezni.
Megálltam egy telefonfülkénél a Harmadik sugárúton az ötvenes szám körül. A sarkon egy öregasszony galambokat etetett, még turbékolt is nekik. Ha jól rémlik, az egyik városi rendelet tiltja a galambetetést. A rendőrségen ezzel példálóztunk az újoncoknak: van olyan törvény, amit az ember betartat, és van, amit elfelejt.
Beléptem a fülkébe. Minimum egyszer nyilvános vécének nézték, ami már meg sem lepett. De a telefon legalább működött. Manapság a legtöbb működik. Öt–hat éve a még alig lehetett jó nyilvános telefont találni. Vagyis nem romlik minden a világban. Van, ami kifejezetten javul.
Portia Carr számát tárcsáztam. Az üzenetrögzítője mindig bekapcsolt a második csengetés után, úgyhogy amikor most harmadszor is kicsöngött, azt hittem, félretárcsáztam. Kezdtem természetesnek venni, hogy sosincs otthon, amikor hívom.
Aztán felvette: – Igen?
– Miss Carr?
– Igen, én vagyok. – A hangja nem volt olyan mély, mint a rögzítőn, és a brit akcentus is kevésbé érződött.
– Scudder vagyok – mondtam. – Szeretnék beszélni magával. Itt vagyok nem messze, és gondoltam…
– Borzasztóan sajnálom – szakított félbe –, de attól tartok, már nem fogadok senkit. Köszönöm.
– Én csak…
– Keressen mást – azzal letette.


Előhalásztam egy újabb tízcentest, és már be akartam dobni, hogy újra hívjam, de aztán meggondoltam magam, és visszatettem az érmét a zsebembe. Elsétáltam kétsaroknyit délnek, és egyet keletnek a Második sugárút és az 54. utca sarkára, ahol találtam egy kávézót, amiben volt fizetős telefon, és ahonnét ráláttam a háza bejáratára. Ebbe a telefonba dobtam a tízcentesemet, és megint tárcsáztam.
Amint felvette, letámadtam: – Scudder vagyok, és Jerry Broadfieldről akarok beszélni magával.
Hallgatott egy sort, és csak aztán kérdezte meg: – Kicsoda maga?
– Most mondtam. Matthew Scudder.
– Maga hívott pár perce.
– Én. Maga meg letette.
– Azt hittem…
– Tudom, mit hitt. Beszélni akarok magával.
– Borzasztóan sajnálom. Talán nem tudja, de nem adok interjút.
– Nem újságíró vagyok.
– Akkor mit akar, Mr. Scudder?
– Majd személyesen elmondom. A maga érdeke is, hogy találkozzunk, Miss Carr.
– Ezt kétlem.
– Nem hinném, hogy van választása. Itt vagyok a szomszédban. Öt perc múlva ott vagyok magánál.
– Ne, kérem, ne. – Elhallgatott. – Tudja, csak most keltem fel. Adjon nekem egy órát. Tud adni egy órát?
– Ha nagyon muszáj.
– Akkor egy óra múlva jöjjön. Gondolom, a címet tudja?
Mondtam, hogy tudom. Letettem, és egy csésze kávéval meg egy zsemlével leültem az ablakhoz, hogy szemmel tarthassam a házat. Épp akkor pillantottam meg, amikor a kávé ihatóvá hűlt. A bájcsevelyünk közben öltözhetett fel, mert összvissz hét perc alatt lent volt az utcán.
Nem volt nagy kunszt felismerni. A személyleírás pontos volt: sötétvörös, sörényszerű haj és szokatlan magassága. Ehhez jött még a nőstényoroszlán méltóságteljes testtartása.
Felálltam és az ajtóhoz mentem, hogy utána eredjek, amint meglátom, merre indul. Csakhogy ő egyenesen a kávézó felé tartott. Mire belépett, én már visszatértem a kávémhoz.
Egyenesen a telefonhoz sietett.
Nem kellett volna meglepődnöm. Épp elég telefont hallgatnak le ahhoz, hogy az aktív bűnözők vagy politikusok minden telefonkészüléket gyanúsnak találjanak, és ennek megfelelően beszéljenek. Az ember a saját telefonjáról nem intéz fontos vagy bizalmas hívásokat. A nő lakásához pedig ez volt a legközelebbi nyilvános készülék. Én is ezért választottam, és ő is ezért használta most.
Kicsit közelebb helyezkedtem a fülkéhez, de rögtön láttam, hogy semmit nem érek vele. Nem láttam, milyen számot tárcsázott, és nem hallottam egy szót sem. Mást nem tudtam tenni, így fizettem és távoztam.
Átmentem az utcán az épülethez.
Kockáztattam. Ha a telefonálást befejezve taxiba ugrik, meglép, márpedig most nagyon nem akartam elveszíteni. Ahhoz túlságosan sok időm ment rá, hogy megint keresgéljem. Tudni akartam, kit hív, és ha elmegy, akkor hová és miért.
De arra tippeltem, hogy nem int le egy taxit. Még retikül sem volt nála, ha meg el akar tűnni, előtte csak visszajön, hogy elpakoljon pár ruhát. És úgy állapodott meg velem, hogy egy órát nyerjen.
Úgyhogy odamentem az épülethez. Egy apró, szőke fickót találtam a portán. Jámbor, kék szeme volt, az arca meg tele pörsenéssel. Látszott, hogy nagyra tartja az egyenruháját.
– Carr – mondtam.
– Egy perce ment el. Éppen elszalasztotta. Egy perc, nem több.
– Aha. – Előhúztam a tárcámat, és gyorsan felütöttem. Nem volt ott semmi látnivaló, még egy tiszteletbeli rendőrjelvény sem, de nem ez az érdekes. A mozdulat a lényeg, meg hogy valaki eleve zsarunak nézzen ki. Látta a kivillanó fekete bőrt, és kellőképpen megilletődött. Nem illett volna a pozíciójához, hogy kekeckedni kezdjen.
– Hányas lakás? – kérdeztem.
– Ugye nem akar bajba keverni?
– Nem, ha nem csinál hülyeséget. Melyik lakás az övé?
– 4-G.
– Kérem a pótkulcsát.
– Azt nem adhatom oda senkinek.
– Aha. Azt szeretné, hogy menjünk be az őrsre, és ott beszéljük meg?
Ezt az egyet biztosan nem. Azt szerette volna, ha elhúzom az irhámat, és valahol jó messze feldobom a bakancsot, de nem mondta ki. Odaadta a kulcsot.
– Pár perc múlva visszajön – mondtam neki. – Ne árulja el, hogy fent vagyok.
– Nem tetszik ez nekem.
– Nem is kell, hogy tessen.
– Kedves hölgy, mindig rendes hozzám.
– Karácsonykor bőkezű, mi?
– Nagyon kellemes hölgy.
– Biztosan pompásan kijönnek. De ha eljár a szája, úgyis megtudom, és nem fogok örülni. Érti?
– Nem szólok semmit.
– A kulcsát meg visszakapja, ne aggódjon.
– Az a minimum.
Lifttel felmentem a negyedikre. A G lakás az utcára nézett, így leültem az ablaknál, és figyeltem a kávézó bejáratát. Abból a szögből nem tudtam megállapítani, van–e valaki a telefonfülkében. Lehet, hogy már el is ment, és taxiba szállt, de nemigen hittem. Ültem a széken, vártam, és tíz perc múlva tényleg kilépett a kávézóból, megállt a sarkon, karcsún, sudáran, a maga teljes szépségében.
És láthatóan bizonytalanul. Egy hosszú percig csak állt ott, szinte lerítt róla a határozatlanság. Bármerre mehetett volna. De aztán határozottan elfordult, és elindult felém. Kiengedtem a levegőt – észre sem vettem, hogy visszatartom –, és a székben hátradőlve vártam.


Amikor megcsörrent a kulcs a zárban, felpattantam az ablak mellől, és a fal mellé álltam. Kinyitotta az ajtót, majd betette maga mögött, kulcsra zárta, és rátolta a reteszt. Nagyon körültekintően ráfordított minden zárat, csakhogy én már bent voltam.
Levette halványkék ballonkabátját, és beakasztotta a szekrénybe. Alatta térdig érő kockás szoknyát, és legombolt nyakú, angol szabású, sárga blúzt viselt. Nagyon hosszú lábai voltak, és erőteljes, atletikus teste.
Megfordult, de tekintete nem ért el oda, ahol álltam.
– Helló, Portia – szólaltam meg.
A sikoly bennszakadt. Időben a szája elé kapta a kezét. Egy pillanatig teljesen mozdulatlanul, lábujjhegyen egyensúlyozva állt, majd jókora akaraterővel elvette a kezét szája elől, és visszaereszkedett a talpára. Mély lélegzetet vett, és bent tartotta. Eleve világos bőrét most mintha kilúgozták volna. Kezét a szívére tette. Színpadias, őszintétlen gesztus volt. Aztán mintha látta volna magát kívülről, leeresztette a kezét, és jó nagyokat lélegzett, be-ki, be-ki.
– Maga…
– Scudder.
– Maga hívott.
– Én.
– Azt ígérte, ad egy órát.
– Újabban siet az órám.
– Nem is keveset. – Megint nagy levegőt vett, és ezúttal lassan engedte ki. Lehunyta a szemét. Elléptem a fal mellől, és megálltam a szoba közepén pár lépésnyire tőle. Nem olyannak tűnt, mint aki egykönnyen elájul, de mivel még mindig nagyon fehér volt, azt akartam, hogy legyen esélyem elkapni, ha netán elvágódik. A szín azonban kezdett visszatérni az arcába, és kinyitotta a szemét.
– Erre muszáj innom – közölte. – Kér valamit?
– Nem, kösz.
– Akkor egyedül iszom. – Bement a konyhába. Követtem, hogy ne veszítsem szem elől. A hűtőből kivett egy háromdecis whiskysüveget meg egy fél üveg szódát, és mindkettőből öntött egy pohárba. – Jég nélkül – mondta. – Nem bírom, ha a jég a fogamnak koccan. De rászoktam, hogy hidegen igyam. Tudja, itt elég melegek a szobák, így a whisky jég nélkül nem ér semmit. Biztos, hogy nem tart velem?
– Most nem.
– Akkor egészségére. – Egy mozdulattal eltüntette az italt. Figyeltem, ahogy az izmok dolgoznak a torkában, szép, hosszú nyakában. Tökéletes, angol típusú sápadt bőre volt, és abból is jó sok, hogy jusson mindenhová. Én úgy száznyolcvan magas vagyok, ő azonban még egy kicsit magasabb is volt nálam. Elképzeltem, hogy a fél fejjel fölé tornyosuló Jerry Broadfielddel milyen emlékezetes párt alkothattak.
Újabb mély lélegzetet vett, megborzongott, és letette az üres poharat a mosogatóba. Megkérdeztem, jól van-e.
– Ó, pazarul. – Egészen halványkék, szinte szürkébe hajló szeme volt, a szája telt, de vértelen. Félreálltam, ő pedig elment mellettem, vissza a nappaliba. Csípője épp csak súrolta az enyémet. Ennyi bőven elég volt. Nem is kellett volna több, nála nem.
Leült a palakék kanapéra, és egy kis szivart vett elő egy tikfa dobozból, ami a műanyagtetejű asztalon hevert. Gyufával meggyújtotta a szivart, majd a doboz felé intett, hogy szolgáljam ki magam. Mondtam, hogy nem dohányzom.
– Azért váltottam át erre, mert ezt nem szokás letüdőzni – magyarázta. – Én viszont ugyanúgy letüdőzöm, mint a cigarettát, csakhogy ez még annál is erősebb. Hogy jutott be?
Felmutattam a kulcsot.
– Timmie-től kapta?
– Nem szívesen adta, de nem hagytam neki választást. Azt mondja, maga mindig kedves volt hozzá.
– Elég borravalót kap tőlem a hülye kis pöcs. Rám hozta a szívbajt, tudja? Fogalmam sincs, hogy mit akar, miért van itt. Vagy hogy kicsoda maga egyáltalán. Már a nevét is elfelejtettem. – Megmondtam. – Matthew – ízlelgette. – Fogalmam sincs, miért van itt, Matthew.
– Kinek telefonált a kávézóból?
– Ott volt? Észre sem vettem.
– Kit hívott?
Szívott egyet a szivarból, hogy húzza az időt. A szemén látszott, hogy gondolkodik. – Azt hiszem, ezt nem mondom meg.
– Miért jelentette fel Jerry Broadfieldot?
– Zsarolásért.
– De miért, Miss Carr?
– Az előbb Portiának szólított. Vagy azt csak a sokk ellensúlyozásáért tette? A zsaruk mindig keresztnéven szólítják az embert. Ezzel mutatják ki a lenézésüket, így nyernek pszichológiai fölényt, nemde? – Rám bökött a szivarral. – Maga nem rendőr, ugye?
– Nem.
– Pedig van magában valami.
– Zsaru voltam.
– Aha – bólintott elégedetten. – És Jerryt még onnét ismeri?
– Akkor még nem ismertem.
– De most igen.
– Úgy van.
– A barátja? Nem, az nem lehet. Jerrynek nincsenek barátai, nem igaz?
– Nincsenek?
– Nemigen. Ha jól ismerné őt, ezt tudná.
– Nem ismerem olyan jól.
– Nem hiszem, hogy bárki is ismeri. – Megint szippantott, majd a hamut gondosan egy üveg hamutartóba verte. – Jerry Broadfieldnak csak ismerősei vannak. Abból viszont töménytelen sok. De kétlem, hogy akár egy barátja is lenne ezen a világon.
– Maga biztosan nem az.
– Soha nem is állítottam.
– Miért jelentette fel zsarolásért?
– Mert igaz. – Kipréselt egy apró mosolyt. – Követelte, hogy adjak neki pénzt. Hetente száz dollárt, vagy megnehezíti az életemet. A prostituáltak sebezhető teremtmények, ha nem tudná. Heti száz dollár nem is olyan rengeteg, ha azt a tömérdek pénzt vesszük, amit bizonyos pasasok fizetnek azért, hogy lefeküdjenek velünk – mutatott hanyagul a testére. – Úgyhogy fizettem neki, amennyit kért. Plusz engem is megkaphatott.
– Mennyi ideig?
– Általában egy órára. Miért?
– Úgy értem, mennyi ideig fizetett neki?
– Ja. Hát nem is tudom. Egy évig, azt hiszem.
– És mióta is van az országban?
– Kicsivel több mint három éve.
– És nem akar visszamenni, igaz? – Felálltam, odasétáltam a kanapéhoz. – Valószínűleg ezzel tartották sakkban. Vagy csinálja, amit mondanak, vagy kitoloncolják mint nemkívánatos idegent. Így vették rá?
– Micsoda kifejezés: „nemkívánatos idegen”.
– Így vették rá?
– A legtöbb embernek igenis kívánatos idegen vagyok – szegezte rám kihívón hideg szemét. – Magának mi a véleménye erről?
Valamit megmozgatott bennem ez a nő, és ez pokolian zavart. Igazából nem tetszett, akkor meg miért? Eszembe jutott, amit Elaine Mardell mondott, miszerint Portia Carr kliensei főleg mazochisták. Én sose értettem, mire indulnak be a mazochisták, de pár perc ezzel a nővel elég volt arra, hogy megérezzem, miért passzol tökéletesen egy mazochista fantáziájához. Kissé más módon ugyan, de még az enyémbe is szépen belepasszolt.
Egy darabig keringőztünk. Nem engedett abból, hogy Broadfield készpénzt zsarolt tőle, én meg próbáltam ezen túllépve eljutni ahhoz, hogy kinek a hatására vallott Broadfield ellen. Nem jutottunk sehova, pontosabban én nem jutottam sehova, neki nem is kellett.
– Nézze – mondtam végül –, ha belegondol, egy fikarcnyit sem számít. Nem számít, kapott-e magától pénzt, és nem számít, magát ki vette rá erre.
– Akkor miért van itt, Matthew? Merő felebaráti szeretetből?
– Az számít csupán, hogy mit akar cserébe a feljelentés visszavonásáért.
– Mi ez a nagy sietség? – mosolyodott el. – Még le se tartóztatták Jerryt, nem igaz?
– A tárgyalásig úgysem jut el az ügy – folytattam. – A vádemeléshez bizonyíték kell, és ha volna magának, már előrukkolt volna vele. Ez csak sárdobálás, ami neki elég kínos, és szeretné minél hamarabb letörölni magáról. Mit akar cserébe?
– Ezt Jerrynek tudnia kell.
– Igen?
– Csak hagyja abba, amit csinál.
– Úgy érti, Prejaniannal?
– Nem is tudom. Így értem? – Közben elszívta a szivart, úgyhogy most másikat vett elő, de nem gyújtotta meg, csak játszott vele. – Talán nem értem sehogy. De nézzük az előéletét. Jerry egész eddig jó rendőr volt. Van egy bájos háza a Forest Hillsen, bájos felesége és bájos gyerekei. Találkozott már velük?
– Nem.
– Én sem, de láttam képeket. Az amerikai férfiak elképesztőek. Először fényképeket mutatnak a feleségükről meg a gyerekeikről, aztán ágyba bújnak egy idegennel. Maga nős?
– Már nem.
– Amikor az volt, félrelépett?
– Olykor.
– De maga nem mutogatta a fényképüket, ugye? – Megráztam a fejem. – Nem is hittem magáról. – A szivart visszatette a dobozba. Kiegyenesedett és ásított. – Na mindegy. Jerrynek megvolt mindene, de egyszercsak felkereste a különleges ügyészt azzal a hosszú mesével a rendőrségi korrupcióról, aztán elkezdett interjúkat adni az újságoknak, végül szabadságot vett ki a rendőrségtől. Most meg hirtelen bajban van, azzal vádolják, hogy egy szegény kurvától hetente legombolt egy százast. Elgondolkodtató, nem?
– Ezt kell tennie? Elfelejti Prejaniant, és maga visszavonja a feljelentést?
– Ezt így nem mondtam, ugye? Különben ezt amúgy is tudhatta, ehhez nem kell maga. Mármint elég nyilvánvaló, nem?
Egy kicsit még keringőztünk, de nem értünk el semmit. Fogalmam sincs, mit akartam elérni, vagy hogy egyáltalán eleve minek fogadtam el ötszáz dollárt Broadfieldtől. Valaki sokkal jobban ráijesztett Portia Carr–ra, mint az nekem sikerült, hiába osontam be olyan dörzsölten a lakásába. A levegőbe beszéltünk, és ezt mind a ketten pontosan tudtuk.
– Ennek semmi értelme – mondta aztán. – Iszom még egyet. Csatlakozik?
Piszkosul ittam volna. – Nem.
A konyhába menet megint hozzám ért. Megcsapott parfümjének erős illata, de nem ismertem fel. Ha legközelebb érzem, úgyis eszembe jut. Visszajött egy pohárral a kezében, és leült a kanapéra. – Semmi értelme – ismételte. – Üljön ide mellém, és beszélgessünk másról. Vagy semmiről.
– Bajba kerülhet, Portia.
Az arcára ijedtség szökött. – Ezt ne mondja.
– Mintha keresné a bajt. Maga nagyon erős lány, de kiderülhet, hogy mégse erős annyira, mint hiszi.
– Maga fenyeget engem? Nem, ez nem fenyegetés, ugye?
Megráztam a fejem. – Miattam nem kell aggódnia. Nélkülem is van elég baja.
Lesütötte a szemét. – Annyira belefáradtam abba, hogy erős legyek. Pedig jól csinálom.
– Ebben biztos vagyok.
– Csak fárasztó.
– Talán én segíthetnék magának.
– Rajtam senki se segíthet.
– Tényleg?
Rám pillantott, majd megint lesütötte a szemét. Felállt és odament az ablakhoz. Odamehettem volna mögé. Valami a tartásában azt sugallta, hogy ezt várja tőlem. De maradtam ülve.
– Van itt valami köztünk, ugye? – kérdezte.
– Van.
– De nem a legjobbkor. Rossz az időzítés. – Egyre csak nézett ki az ablakon. – Most éppen egyikünk se tud segíteni a másikon.
Nem mondtam semmit.
– Jobb, ha megy.
– Rendben.
– Olyan szép most odakint. A napfény, a friss levegő. – Megfordult és rám nézett. – Szereti az évnek ezt a szakát?
– Igen. Nagyon is.
– Azt hiszem, nekem ez a kedvencem. Október, november, az év legszebb része. De egyben a legszomorúbb is, nem gondolja?
– Szomorú? Hogyhogy?
– Ó, nagyon szomorú. Mert jön a tél.

A Kiadó engedélyével.


A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei (GM)
Az apák bűnei (RG)
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak