FőképGáti Oszkár, Jászai-, és Kisfaludy-díjas színművész önálló estje
Vidám Színpad

Mintha csak mese lenne, egy igazi, régi mese a mai kifordított világban, olyan volt ez az előadás. Gáti Oszkár önálló előadóestje, melyen ő egymaga állt (vagy épp ült töprengve, mélyeket sóhajtva három különféle székén) a színpadon, s nézett bele a szemünkbe.

Nem tudom, mit láthatott, s csak képzelhetem, mit élt meg, micsoda hőshöz illő lelkierőre lehetett szüksége hozzá. Hiába, hogy vagy húsz évvel ezelőtt 200 előadást is megélt ez az est, hiába, hogy ő maga nem sokat változott. A világ, az változott sokat.

Versek, szövegrészletek hangzottak el, egy egész emberi élet, s rajta keresztül, íme, meztelen önmagunk: a magányosok, a halandók, a gyengék, akik nem tudunk beszélni már, azaz az ember maga.
Csak Gáti Oszkár beszélt, de beszéltek a székek reccsenései, a torokköszörülések, könnycseppek arcokon…

Persze, hogy majd mindenki elrendezi magában, amit hallott, s amit az kiváltott. Persze, hogy még ezt is mind-mind ki kellene beszélni, megvitatni, valakivel. Valaki kell, igen.

Hogy József Attilától a Mamát és az Altatót így is lehet mondani, nem tudtam én eddig. Azt viszont tudtam, hogy Gáti Oszkárnak szép a hangja, s nagyszerű színész.
És amit ismertem az estről, arról mindről tudtam, hogy szép meg jó meg elgondolkodtató, s amit most hallottam először, azok is mind megérintettek, igen. Ezek egytől-egyig részei voltak az estnek.

De leginkább mégiscsak egy ember állt ott a színpadon, egy ember, aki túlnőtt „színészségén”, aki azt látja, hogy a költészetre, a gondolatokra, az igazán fontos dolgokra már nincs igény, és mindent eláraszt a vacak, a szemét, az üresség – s mégis kiáll oda, a legyőzöttek, a kisemmizettek büszkeségével, és mondja, amit mondania kell, mert mondania kell, és mert tudja, hogy ez az ő dolga.

Nem mese ez, és nem hős ő, és mégis. Nem Don Quijote, és nincs pátosz. De néha az éjsötét függöny előtt álló ember mintha ragyogott volna a reflektorok és a szemeink fényében.
Azt mondta a végén, míg meghajolt a vastaps szelében: „köszönöm”. Mi is, mi is.

Megérinthet-e Gáti Oszkár, vagy bárki, annyi embert, hogy visszafodulhasson mindaz a rossz, ami a világban, az országban, a szívekben történik és van? Nem. De megérinthet mindenkit és bárkit, aki elmegy, és megnézi.

Mert hiszen a teltház mit bizonyít, ha nem azt, hogy van rá igény? És remélem, lesznek máshol is fellépések, szerte az országban, ahogy régen.