Terry Goodkind: A Tűz Lelke I-III.
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 01. 29.
A sorozat ötödik könyve (ami a változatosság kedvéért ezúttal is három kötetben jelent meg) némileg szakít a hagyományokkal. Nem tudni miféle megfontolásból, az epizodisták (jelenlétük időtartamánál fogva még mellékszereplőnek sem nevezhetjük őket) megpróbálják átvenni az irányítást a történet felett, miközben a háttérben valakik lopkodják a mágiát.
Ennek következtében nem örömködhetünk Richard Rahl és Kahlan Amnell régóta esedékes esküvőjének, hanem egy távoli (eddig még nem említett) királyság kamaszainak karrierista törekvéseit, lányos álmodozását (és az ezt követő csalódást) figyelhetjük meglepett homlokráncolással. De mi köze van mindennek a varázslókhoz és más effélékhez?
Goodkind mit sem törődve a lineáris mesélést követelőkkel, biztos kézzel építkezik tovább, s hamarosan teljes szépségében (avagy, ha finnyásabbak vagyunk, akkor romlottságában) tárul fel előttünk Anderia országának különös felépítése, amit bármely önkényuralom megirigyelhetne (már az is jellemző, hogy a Kultúra Minisztere számít a legnagyobb hatalomnak a Fejedelem után).
Ám hiába a tökéletes társadalmi rend, ha a határokon túli világ nem képes tudomásul venni alsóbbrendűségét, és belekeveri ezt a vidám kereskedőállamot „kicsinyes” viszálykodásába. Mert ki foglalkozik olyan kérdésekkel, mint Jagang császár birodalmi rendjének mibenléte, vagy Rahl nagyúr országa, amelyben számtalan kultúra keveredik, amikor pillanatnyilag kétszeres áron lehet eladni a gabonát? Milliós üzletek fényében ki foglalkozik megidézett szörnyekkel, eltűnő mágiával és más effélékkel?
Természetesen az Igazság Keresője, aki nem csupán a mágiát keresi, hanem saját kardját is. Menet közben elgondolkodhat a többnejűség előnyeiről és hátrányairól, valamint az általa ismert világ megmentéséről, hiszen a gonoszok még mindig nem adták fel. Sőt…
Ennek következtében nem örömködhetünk Richard Rahl és Kahlan Amnell régóta esedékes esküvőjének, hanem egy távoli (eddig még nem említett) királyság kamaszainak karrierista törekvéseit, lányos álmodozását (és az ezt követő csalódást) figyelhetjük meglepett homlokráncolással. De mi köze van mindennek a varázslókhoz és más effélékhez?
Goodkind mit sem törődve a lineáris mesélést követelőkkel, biztos kézzel építkezik tovább, s hamarosan teljes szépségében (avagy, ha finnyásabbak vagyunk, akkor romlottságában) tárul fel előttünk Anderia országának különös felépítése, amit bármely önkényuralom megirigyelhetne (már az is jellemző, hogy a Kultúra Minisztere számít a legnagyobb hatalomnak a Fejedelem után).
Ám hiába a tökéletes társadalmi rend, ha a határokon túli világ nem képes tudomásul venni alsóbbrendűségét, és belekeveri ezt a vidám kereskedőállamot „kicsinyes” viszálykodásába. Mert ki foglalkozik olyan kérdésekkel, mint Jagang császár birodalmi rendjének mibenléte, vagy Rahl nagyúr országa, amelyben számtalan kultúra keveredik, amikor pillanatnyilag kétszeres áron lehet eladni a gabonát? Milliós üzletek fényében ki foglalkozik megidézett szörnyekkel, eltűnő mágiával és más effélékkel?
Természetesen az Igazság Keresője, aki nem csupán a mágiát keresi, hanem saját kardját is. Menet közben elgondolkodhat a többnejűség előnyeiről és hátrányairól, valamint az általa ismert világ megmentéséről, hiszen a gonoszok még mindig nem adták fel. Sőt…