Főkép

Millió és egy okot találni rá, miért kedvelhetjük a Children of Bodom Hatebreedernek keresztelt albumát. Akik a klasszikus zenei témákból merítő, bravúros gitárjáték hívei, éppúgy örömüket lelik a lendületes, ugyanakkor zúzós nótákban, mint azok, akiknek igényeit kizárólag a hörgős, vad, mégis könnyen befogadható metálmuzsika elégíti ki.

A Hatebreeder legjellegzetesebb vonása, hogy habár a Malmsteen és a Stratovarius fémjelezte iskolán nevelkedett gitáros-szerzőkre jellemzően mind a riffek, mind a szólók a barokk többnyire mollosabb dallamvilágát, a bécsi klasszicizmus szinkópás ritmusait, és szigorú harmóniai fegyelmét tekinti mérvadónak. Akár odáig is elmerészkednék, hogy ezt az albumot kiáltsam ki a Bodom legmalmsteenesebb produktumának. A témákban és melódiai megoldásokban e hatásokon kívül gyakran Liszt Ferenc és Nicolo Paganini magyaros-virtuóz dallamait és ritmusait fedezhetjük fel.

Ami személyes kedvenccé avatja e korongot - noha nem szívesen állítok fel sorrendet a Bodom albumai között -, az a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján burjánzó thrash-mosh irányzat stílusjegyeinek, a karakteres ritmusváltások és a fülbemászó dallamokat váltogató, dübörgő kvintekre, vagy vágtató, ismételt hangokra lecsupaszított témák beágyazása ebbe az eleve lendületes zenébe. Alexi Laiho elementáris gitárjátékában és tüdőszaggató hörgésében valahol Killan Gyuri Undertakingjének zenei örökségét vélem felfedezni. No persze nem állítom, hogy a Bodom tagjai fiatalon magyar underground metálzenét hallgattak volna, sokkal valószerűbb, hogy az Anthrax és társai hatottak így a finn muzsikusokra. Talán az sem véletlen, hogy a Bodom két éve épp az Anthraxszel együtt lépett fel a Summer Rocks fesztiválon a PeCsában.

A nyitószám rövidke - kicsikét a Napalm Deathre emlékeztető - hard core-os bevezető után rögtön földbedöngölős moshba megy át, hogy alig négy perc után átadja helyét a Silent Night, Bodom Night cseppet sem karácsonyi hangulatú, irdatlan iramú metálőrületének, melyben a már említett Malmsteen mester Fire And Ice-os korszaknak utózengéi sejlenek fel.

A címadó Hatebreeder szintén mosh-jellegű, Paganinit is megszégyenítő futamaival kápráztatja el a hallgatót. Az album egyik legkiemelkedőbb nótája, az ugyancsak yngwiemalsteenes Bed of Razors a lemez messze legjobb riffjével büszkélkedhet, és egy Tony MacAlpine hangzását idéző billentyűszóló teszi még élvezetesebbé.

A kis túlzással Liszt Ferenc egyik Magyar Rapszódiájának is beillő témába váltó Cowards Dead Endre a lemez másik telitalálata, a felelgetős-paganinis főtémát hangsúly-áthelyezéses gitárriffel kiegészítő Black Widow következik, melyen ismét egyértelműen érződik a thrash-mosh hatás. A Wrath within a harmóniai központot kromatikus témákkal elbizonytalanító, gyakori témaváltásokra épülő mosh-nótája után egyfajta hard-core beütésű Malmsteen-Anthrax fúzióval, majd az akár Malmsteennek is becsületére váló szólóval spékelt, tipikus szimfonikus metál nótával zárul a lemez, melynek kezdő gitárriffje úgy hatott rám, mintha a TGV robogott volna át a testemen.

Az album stílusa mégis tagadhatatlanul kizárólag a Bodom sajátja, és az első pillanattól az utolsóig izgalmas, változatos és - senki meg ne kövezzen ezért! - fölöttébb szórakoztató zene. És erős a gyanúm, hogy a Hatebreeder a banda eddigi opusai közül még sokáig a kedvencem marad.

Az együttes tagjai:
Alexi Wildchild Laiho - ének, szólógitár
Alexander Kuoppala - gitár
Henkka T. Blacksmith - basszusgitár
Janne Warman Pimeys - billentyűk
Jaska Raalikainen - dob

Az albumon elhangzó számok listája:
1. Warheart
2. Silent Night, Bodom Night
3. Hatebreeder
4. Bed of Razors
5. Cowards Dead End
6. Black Widow
7. Wrath within
8. Children of Bodom
9. Downfall

Diszkográfia:

Something Wild (1997)

Hatebreeder (1999)

Follow The Reaper (2000)

Hate Crew Deathroll (2003)

Are Your Dead Yet? (2005)

Blooddrunk (2008)

Relentless Reckless Forever (2011)

Halo Of Blood (2013)