Főkép

Ha az ember elkezd valamit, akkor azt csinálja végig rendesen. Általában ezt vallom. Próbáltam ugyanígy hozzáállni ehhez a sorozathoz is, de nem egyszerű a dolgom, hiszen, ha az elektronikus zene nagy alakjairól, és mérföldkőnek számító pillanataikról kell megemlékezni, hirtelen azt sem tudom, hogy kivel és honnan kezdjem.

Aztán azt találtam ki, hogy a cikksorozat első szereplője ne a leghíresebb és mindenki által agyonajnározott palettából kerüljön. Így esett a választásom egy olyan duóra, akik pontosan tíz éve vannak jelen a tánczene világában, ám ennek ellenére csak egy albumot jegyeznek; olyan emberekre, akik nem a jól bevált sémákat tökéletesítve lettek elismertek, hanem saját inspirációiknak köszönhetően; és végül, de nem utolsósorban két nagyszerű zenészre, kiknek múltjuk, tudásuk és gondolataik azzal, hogy összeálltak, valami egészen újjal ajándékozták meg a világot.

Az első rész szereplője tehát a Propellerheads. Képtelenség beskatulyázni azt, amit csinálnak, és nincs a világon még egy olyan banda, amely ugyanazzal próbálkozna, mint ők. A formáció mindkét tagja (Alex Gifford és Will White) angol, Bath-ben találkoztak és csinálták meg a karrierjüket.

Alex zenésznek tanult, és rengeteg zenekarban játszott, többek közt kísérte keyboardon a Van Morrisont és szaxofonozott a Stranglersben (a Grid is hozzá köthető). Tehetségére hamar felfigyeltek, minek köszönhetően Peter Gabriel munkát ajánlott neki, így Alex a helyi Real World Studios-hoz került és igazi profivá vált.
Mind a stúdióban, mind a szintik előtt feltalálta magát, igazi szakértője lett annak, amit csinál. Szabadidejében saját számok írásába kezdett, amelyekből később néhány megjelent a Propellerheads második maxiján és bakelitjén, a Dive-on.
Az események akkor kezdtek érdekessé válni, amikor Alex elkezdett azon filozofálni, hogy hogyan tudná a szerzeményeit úgy a tánctérre vinni, hogy még keményebben szóljanak, és még jobban megvadítsanak mindenkit. Mivel a zenéinek a lelke a dob volt, tudta, hogy egy profi dobosra lesz szüksége.

Ekkor jött a képbe Will White, aki a dobolás mellett (a Junkwaffle-ben játszott) mellesleg dj-zett is (és még ma is aktívan). A helyi Hub nevű klubban ismerkedtek össze, majd 1994-ben megalapították a Propellerheads nevű formációt.
Érdekesség, hogy az elnevezést az egyik kanadai ismerősük találta ki egy beszélgetés során (éppen mesélte, hogy akkoriban náluk a komputerőrülteket hívták propellerfejűeknek és ez annyira megtetszett a fiúknak, hogy felvették a nevet magukra is).

A következő egy-két évben a városban, és a környező helyeken léptek fel és live actjeik törzsét Alex korai számai képezték. Sikert-sikerre halmoztak, és persze elkezdtek megszületni az első közös felvételek is, melyeket a Wall of Sound labelen tudtak megjelentetni (a kiadó másik nagy neve a Röyksopp).

No de milyen zenéket is csinált a Propellerheads? Leginkább a kornak megfelelőt – a saját elképzeléseikkel. A ’90-es évek közepén, főleg Angliában a big beat jelentette a revolutionary soundot a kezdő csapatoknak, így a kritikusok az ő zenéjükre is rögtön ezt a jelzőt aggatták, még ha egy kis hiphop és funky hatás ugyancsak jellemző volt.
Rajtuk kívül a The Chemical Brothers és a Fatboy Slim lett híresebb és elismertebb, de attól független, hogy egy stílusban mozogtak (mondjuk ez a TCB-re nem mondható el), a zenéik között a különbség mégis ég és föld.

Megjelent első maxijuk Take California címmel, majd fél évre rá jött a második, a Dive. A szám annyira jól sikerült, hogy az Adidas ezt választotta 1996-ban néhány reklámja aláfestő zenéjeként, eme nagy löket pedig végérvényesen beindította a srácok karrierjét.
A harmadik kislemez 1997-ben a Spybreak! volt, és azt hiszem, hogy mindenki hallotta még ebben az országban is, csak maximum nagyon kevesen tudnak róla. A Mátrix című film soundtrackjére is felkerült alkotás azonban nemcsak az eladások tekintetében számított mérföldkőnek a srácok életében.

Akkoriban David Arnold James Bond számokat gyúrt új köntösbe, és annyira megtetszett neki az előbb említett remekmű, hogy felhívta a duót: szeretne egy közös zenét készíteni velük. Egy James Bond számra gondolt, mégpedig úgy, hogy ő majd azt a korhoz igazítja, a srácok pedig remixeljék meg.
Mindenkinek tetszett az ötlet, s így megszületett az On Her Majesty’s Secret Service (ezt mostanában a „Hihetetlen család” egyik trailere alatt is hallottam). Különlegesség, hogy a hangszerek élőben kerültek rögzítésre. A felvétel a Radio One-on a top5-ig vitte, de a toplistákon már debütáláskor a hetedik lett.
Talán ekkor alakult ki a duó végleges hangzásvilága: a big beat fűszerezése az 1960-as és 1970-es évek akciófilmjeinek/kémfilmjeinek zenéivel óriási közönséget vonzott.

Az 1998-ban megjelent Decksanddrumsandrockandroll című nagylemezen egyetlen egy eredeti vokál hallható, az pedig Shirley Bassey-é a History Repeatingben. Rá tudták venni arra, hogy dolgozzon velük, habár először a híres énekesnő számára (énekelt a Goldfinger és a Diamond Are Forever című James Bond filmek alatt) nem volt egészen világos, hogy mit is szeretnének csinálni a fiúk, így igen nehezen született meg a szám, de végül ez is összejött, és sikeres lett.
Az albumon egy-egy szám erejéig közreműködött még a Jungle Brothers és a De La Soul is, a tizenhárom felvétel pedig egytől-egyig egyedi lett és a Propellerheads nevéből evergreent faragott a stílus kedvelőinek körében.

Ezután egy igen masszív turnésorozat következett, mely valamikor csak 4-5 évvel később, 2002-2003 tájékán ért véget. A Propellerheads kis túlzással az egész világot bejárta, és mindenütt hatalmas ujjongás és tapsvihar fogadta őket. Eme nagy siker azonban előrevetítette, hogy Willék nem fogják megúszni a második album elkészítését, amire azóta is várunk.
A duó mára kissé szétszéledt, Alex Gifford pár éve New Yorkba költözött, Will White pedig maradt Angliában, így nem tudtak együtt dolgozni egyszer sem. A DJ-dobos Willnek eközben valamelyest beindult lemezlovas karrierje is.
De-Fex álnéven Merv Peplerrel adott ki egy goa/ambient mixlemezt 13th Moon: Journey Into Future Consciousness címmel, míg idén a Beatz & Bobz sorozat második részét követte el önállóan (a széria harmadik darabját nemrég a híres fekete breakbeat király, Tayo mixelte).
2002-ben ugyan bevonultak mindketten a stúdióba, de elmondásuk szerint az anyagok gyengére sikeredtek, hogy úgy döntöttek, hogy nincs értelme kiadni őket.

Jelenleg azonban úgy néz ki, hogy a második album mégiscsak megjelenik. Alex visszament Angliába pár hónap erejéig, s magával vitt néhány zenét és dalszöveget, melyeket még New Yorkban szerzett. 2005-2006 tájékára van datálva az új anyag (szerencsére az első dátum biztosabb) és remélhetőleg ugyanúgy megrázza majd a világot, mint a Decksanddrumsandrockandroll.
Will White úgy tartja, hogy mostanában készültek igazán jó hangrendszerek ahhoz, hogy visszaadják a break/breakbeat zenék igazi hangzását és mondanivalóját, így elképzelhető, hogy a big beatet a törtütemek stílusa váltja majd fel.
A kémfilmek iránti szerelem pedig remélhetőleg megmarad…