Főkép

Második magyarul megjelent regényében a szerző arról ír, amit a legjobban ismer: nőkről – gondolatvilágostól, érzékenységestől, családostól. És fantasztikus, amit csinál.

Elsőre az oldalakból áradó hangulat fogott meg, amely részben a szabadon közlekedő idősíkoknak köszönhetően állandó bizonytalanságot sugároz, lebegő állapotban tartva a szereplőket, és velük együtt az olvasót. Elmaszatolódott naplóbejegyzések, vagy összeomlott merevlemezből töredékesen visszanyert fájlok kusza egymásutániságára emlékeztető rendszertelen váltásokkal ugrálunk a múlt eseményei között, ahol a gyerekkor keveredik az egyetemi évekkel, zökkenőmentesen helyet adva a szülők és testvérek emlékeinek, a róluk szóló beszúrásoknak.


Másodjára az a határozottság nyerte el a tetszésemet, ahogyan Maggie O’Farrell beavatott Alice Raikes családjának és ismerőseinek szövevényes kapcsolatrendszerébe, ami annyira emberi, hogy szinte már fáj. A maguk hibáival és megoldásra váró problémáikkal együtt.

Harmadszor akkor tudatosodott bennem, hogy különleges olvasmányélményben van részem, amikor ez a két alkotóelem összekeveredve őszi mélabút kezdett árasztani magából, de a szomorúság és lemondás érzése helyett mégis a kíváncsiság vált erősebbé, miközben azt vártam, hova és miként jutnak el Alice családtagjai.

 

Meg természetesen Alice, aki egyébiránt a történet nagyobbik részében kómás állapotban fekszik, és fizikailag tétlenül van jelen, de pontosan ebben az állapotban képes hozzátartozóinak megszokásba merevedett életét felbolygatni.
Negyedszer felmerül a kérdés, mit ér a viszonylagos nyugalomban eltöltött élet, szeretet és megértés nélkül?

 

Ötödször, és utoljára, bár nem kötelező, azért nem szégyen elgondolkodni mindazon, ami Alice jelenlegi állapotához vezetett. Azt kell mondjam, teljesen egyetértek vele, az utolsó oldalakon leírt kiegészítéssel és befejezéssel.