Kai Meyer: A Lagúnakirálynő
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 12. 07.
Kai Meyer világa cseppet sem számít hétköznapinak. Ha útnak indulunk a legendás városállam, Velence csatornáin (mondjuk az 1800-as években), a szembejövő gondolák megszokottsága ellenére inkább a különbségek, mint az egyezőségek vannak túlsúlyban.
A város előkelőségei sellőkkel vontatott csónakokban utaznak, miközben az őrség katonái kőoroszlánokon (a város jelképeként ismert) őrjáratoznak. A hajdan virágzó kereskedőállam házainak többsége üresen áll, köszönhetően a hódító egyiptomi hadsereg felbukkanásának. A lakók többsége elmenekült – azóta sem hallott róluk senki.
A város azonban mégsem bukott el, mivel a titokzatos, láthatatlan, és istennőként tisztelt Lagúnakirálynő varázserejével megakadályozta a napbárkákból, varázslókból és múmiákból álló támadók behatolását a házak közé.
Ha mindez nem lenne elég, akkor még ott van az a tény is, melyet a National Geographic Society (ismerős elnevezés, ugye?) expedíciója fedezett fel: az alvilág létező hely a föld belsejében! Ráadásul lakják, bár szerencsére az ott élők pontos mibenlétéről az átlag halandónak vajmi kevés ismeret áll rendelkezésre.
A pletykák említenek néhány várost, amelynek lakói lepaktáltak a földmélyi hatalmakkal – de ezek a történetek rendre rosszul végződnek. Ott vannak továbbá a párhuzamos világok, melyek szemre hasonlatosak a földihez, továbbá nem elhanyagolható az a tény sem, hogy bizonyos estekben lehetséges egyik helyről átjutni a másikba.
Ebben az elvarázsolt környezetben (ez szó szerint is értendő, mivel néhány ember rendelkezik varázserővel, bár tűzgolyókra és más látványosságra ne számítsunk), játszódik a trilógia, amelynek főszereplői (ifjúsági fantasy-ről lévén szó) még csupán tinilányok (Merle és Junipa).
Ígéretes kezdetnek lehetünk tanúi, de természetesen még sok múlik a hátralévő két köteten, amelyek remélhetőleg folytatják a valóságot a mítoszokkal, legendákkal és mérhetetlen fantáziával vegyítő történet színvonalát.
A város előkelőségei sellőkkel vontatott csónakokban utaznak, miközben az őrség katonái kőoroszlánokon (a város jelképeként ismert) őrjáratoznak. A hajdan virágzó kereskedőállam házainak többsége üresen áll, köszönhetően a hódító egyiptomi hadsereg felbukkanásának. A lakók többsége elmenekült – azóta sem hallott róluk senki.
A város azonban mégsem bukott el, mivel a titokzatos, láthatatlan, és istennőként tisztelt Lagúnakirálynő varázserejével megakadályozta a napbárkákból, varázslókból és múmiákból álló támadók behatolását a házak közé.
Ha mindez nem lenne elég, akkor még ott van az a tény is, melyet a National Geographic Society (ismerős elnevezés, ugye?) expedíciója fedezett fel: az alvilág létező hely a föld belsejében! Ráadásul lakják, bár szerencsére az ott élők pontos mibenlétéről az átlag halandónak vajmi kevés ismeret áll rendelkezésre.
A pletykák említenek néhány várost, amelynek lakói lepaktáltak a földmélyi hatalmakkal – de ezek a történetek rendre rosszul végződnek. Ott vannak továbbá a párhuzamos világok, melyek szemre hasonlatosak a földihez, továbbá nem elhanyagolható az a tény sem, hogy bizonyos estekben lehetséges egyik helyről átjutni a másikba.
Ebben az elvarázsolt környezetben (ez szó szerint is értendő, mivel néhány ember rendelkezik varázserővel, bár tűzgolyókra és más látványosságra ne számítsunk), játszódik a trilógia, amelynek főszereplői (ifjúsági fantasy-ről lévén szó) még csupán tinilányok (Merle és Junipa).
Ígéretes kezdetnek lehetünk tanúi, de természetesen még sok múlik a hátralévő két köteten, amelyek remélhetőleg folytatják a valóságot a mítoszokkal, legendákkal és mérhetetlen fantáziával vegyítő történet színvonalát.