FőképThe Nightingale floor

Egész egyszerűen nem találok megfelelő mondatot arra, hogy mennyire olvasmányos a regény. Az első rész is az volt, ezért lehetett ennyire várni a másodikat. Persze akit megfogott az „Ottoriak története”, az nem csak ezért várta.

Csak hogy frissítsünk: Az első részben (Fülemülepadló) megalapozódik egy jóféle családregény egy erős szerelmi szállal, hiszen valakinek azért családot is kell alapítania. A főhőst elszakítják attól, akit szeret, és a szerelem emlegetett tárgya is enged társadalmi kötelezettségeinek – a szerelemmel szemben.

És pont ez az a pillanat, ahol ismét, végre, éljen-éljen, bekapcsolódunk a történetbe. Be kell valljam, szeretem az ilyen folytatásokat – ahol nem azzal kezdünk, hogy eltelt tizenöt év, vagy akár tizenöt nap.
A helyzet nem jó. Úgy értem, a szereplők helyzete nem az. Az olvasók közül a romantikusabbja a férfi főhőst nem szereti a döntéséért, a nem annyira romantikusabbja pedig egyszerűen csak nem érti, hogy lehetett ennyire béna elhatározásra jutni.
Egyszóval, ha a szerelmét és „új családját” választja, jó döntést hoz, de vége a történetnek, ha nem, akkor rossz döntést hoz, de legalább olvashatunk még egy csomót, ami jó, mert szeretünk olvasni.

Megint frissítünk (továbbiakban memo): Ifjúnk – aki választhatott a kém lét, és a nem kém nem lét, de szerelem között, az előbbit választotta, így egy titkos szövetség novíciusaként kezdi a második kötetet. Ő nem romantikus alkat.
Ifjú hölgyünknek, aki nőként romantikusabb, választása sem volt. Itt azért közbevetném, hogy ez a férfi-női érzelmi viselkedés erősen európai sztereotípiákat tükröz, ami persze nem baj, mert így legalább értjük.
Jön az ősz meg a tél, meg utazni is kell (memo: maradt némi hatalmi űr az előző könyv végén történt kardozós jelentek után, így nem nagyon van főváros még). Teszi mindenki a választásának megfelelőt, és ahogy a szereplők helyzete egyre kilátástalanabbá válik – ez nem jelenti azt, hogy sikertelenek, csak hát boldogtalanok egymás nélkül – télbe fordul az idő.

Mi is utáljuk a hideget, ők is, meg az író is, és ez megfelelően tükrözi a „helyzetet”, így mindenki a tavaszt várja, mert rutinos olvasóként mi tudjuk, hogy akkor jönnie kell valami jónak, a szereplők meg szegények hóban-fagyban-civilizáció nélkül nehezen utaznak.
Érdekes, hogy kevés tényleges utazás van a regényben, de valahogy mégis azok körül forog az egész cselekmény. Hát persze. Lelki utazásokról is szó van. (memo: főhőseink gyakorlatilag most kezdenek felnőni az éveik számát tekintve).
Sok időbeli, térbeli, lelki utazás után végre elérkezik a tavasz, ami elhozza a várva várt jó dolgokat. Aki azt hinné, hogy beteljesülés, meg hepiend, az téved, mert ami jó a hőseinknek, nem feltétlenül jó a környezetüknek, így ha lehet, az előzőeknél még nagyobb bajba kerülnek, aminek mi olvasók gonosz módon örülünk, mert a folytatás majd arról fog szólni.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
Az Otoriak története sorozat
A fülemülepadló
Fűpárna
Ragyog a hold
Rikolt a kócsag