Elanie Cunningham: Széljáró
Írta: Bretz Győző | 2004. 11. 20.
A Fény és árnyék trilógia befejező kötete Széljáró címmel jelent meg. Mind külsőben, mind tartalomban sikerült felülmúlni a sorozat eddigi részeit. A történet kezd kiteljesedni, ahogy a két főszereplő közeledik a céljához, és lassan összefutnak az eddig némileg szétszórt szálak is.
A szerző új oldalát mutatja, amikor a szövevényes intrikák és politikai harcok felé fordul. Persze nem kell Tom Clancy-t idéző, bonyolult cselekményre gondolni, de legalább üdítő változatosság az eddigi kötetekhez képest. Ettől eltekintve viszont ne várjunk meglepő újdonságokat, de a stílus kedvelőinek jó szórakozást nyújthat a regény.
Két hősünk, rashemeni Fyodor és Liriel kezd révbe érni. A sötételf varázslónőnek sikerült a felszínen is uralma alá hajtania Mélysötétben gyökerező mágikus képességeit, sőt még a berzerker eddig irányíthatatlan tombolásait is sikerült „megszelidíteni”.
Egyikük sem tud róla, hogy ezzel nem csak a saját, hanem a világ többi sötételfének érdekeit is szolgálták. A világ mágikus rendjében beállt változásnak köszönhetően ugyanis ők is szabadon használhatják mágikus tárgyaikat és varázslataikat – a napfényben is.
A két barát elindul Rashemenbe, hogy visszavigyék az ősi ereklyét, amely mindezt lehetővé tette. Szerencsétlenségükre azonban hosszú utazásuk során szerzett összes ellenségük újult erővel, és konok kitartással követi őket.
Mikor megérkeznek Fyodor hazájába, egyre bonyolultabbá válnak a dolgok, és mindketten emberpróbáló döntés elé kerülnek.
Itt érdemes megjegyezni, hogy talán nem szerencsés egy trilógia második kötete után fordítót váltani. Egyrészt a nyelvezet is változott, de ami ennél is zavaróbb, hogy több tulajdonnevet is következetlenül fordítottak (pl. a Sárkánykaromból Sárkányarany lett).
Legalább arra vehették volna a fáradságot, hogy az új fordító beleolvasson az előzményekbe, hogy ne kövessen el ilyen hibákat. Ami viszont még ennél is súlyosabb, az az, hogy még a regényen belül is vannak bosszantó hibák. Néhol a jelentéssel bíró tulajdonneveket lefordítják magyarra, majd egy oldallal később megint angolul hivatkoznak rá (pl. Strom Silverhand).
Az apróbb hibáktól eltekintve szórakoztató regényhez jut, aki megveszi. Remélhetőleg a később kiadott könyveknél már kiküszöbölik ezeket a gyermekbetegségeket, és akkor még a kákán is csomót kereső olvasó is örömét lelheti bennük.
A szerző új oldalát mutatja, amikor a szövevényes intrikák és politikai harcok felé fordul. Persze nem kell Tom Clancy-t idéző, bonyolult cselekményre gondolni, de legalább üdítő változatosság az eddigi kötetekhez képest. Ettől eltekintve viszont ne várjunk meglepő újdonságokat, de a stílus kedvelőinek jó szórakozást nyújthat a regény.
Két hősünk, rashemeni Fyodor és Liriel kezd révbe érni. A sötételf varázslónőnek sikerült a felszínen is uralma alá hajtania Mélysötétben gyökerező mágikus képességeit, sőt még a berzerker eddig irányíthatatlan tombolásait is sikerült „megszelidíteni”.
Egyikük sem tud róla, hogy ezzel nem csak a saját, hanem a világ többi sötételfének érdekeit is szolgálták. A világ mágikus rendjében beállt változásnak köszönhetően ugyanis ők is szabadon használhatják mágikus tárgyaikat és varázslataikat – a napfényben is.
A két barát elindul Rashemenbe, hogy visszavigyék az ősi ereklyét, amely mindezt lehetővé tette. Szerencsétlenségükre azonban hosszú utazásuk során szerzett összes ellenségük újult erővel, és konok kitartással követi őket.
Mikor megérkeznek Fyodor hazájába, egyre bonyolultabbá válnak a dolgok, és mindketten emberpróbáló döntés elé kerülnek.
Itt érdemes megjegyezni, hogy talán nem szerencsés egy trilógia második kötete után fordítót váltani. Egyrészt a nyelvezet is változott, de ami ennél is zavaróbb, hogy több tulajdonnevet is következetlenül fordítottak (pl. a Sárkánykaromból Sárkányarany lett).
Legalább arra vehették volna a fáradságot, hogy az új fordító beleolvasson az előzményekbe, hogy ne kövessen el ilyen hibákat. Ami viszont még ennél is súlyosabb, az az, hogy még a regényen belül is vannak bosszantó hibák. Néhol a jelentéssel bíró tulajdonneveket lefordítják magyarra, majd egy oldallal később megint angolul hivatkoznak rá (pl. Strom Silverhand).
Az apróbb hibáktól eltekintve szórakoztató regényhez jut, aki megveszi. Remélhetőleg a később kiadott könyveknél már kiküszöbölik ezeket a gyermekbetegségeket, és akkor még a kákán is csomót kereső olvasó is örömét lelheti bennük.