Főkép

Nem először láttam koncertszínpadon a HIM mellett talán leghíresebb finn rock együttest, hiszen előbb 2002 augusztusában a Sziget Nagyszínpadán, majd tavaly a Summer Rocks fesztiválon is részesülhettem abban az élményben, hogy élőben láthattam-hallhattam a zenéjüket. Ám mindkét alkalommal délután, a fő attrakció előtt léptek csak fel. Ezúttal viszont az ő produkciójukhoz teremtette meg a kellő hangulatot meghívott együttes.

Ahhoz, hogy a Nightwish végleg befutott, kétség sem férhet – már egy hónappal a sokak által várt koncert előtt elfogytak a jegyek, sőt, rajongó középiskolások szimpatikus, ám hiábavaló aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy helyezzék át a rendezvényt az Arénába. Jóllehet eredménytelenségbe fúlt a kezdeményezés, abban mindenképpen egyet kell értenem velük, hogy a Petőfi Csarnoknál többet érdemelt volna mind az együttes, mind a közönség – különösen a kint rekedt, vélhetően nem kis létszámú tábor.

Az előzenekarról, a Magyarországon már szintén többször fellépett Sonata Arcticáról nehéz érdemben nyilatkoznom, mivel nem kedvencem a skandináv dallamos metál fővonala. A fiúk lényegében mindent tudnak, ami technikailag megkövetelhető egy mai fémzenét játszó bandától – akár azt is meg merném kockáztatni, hogy összességében még a Nightwishnél is képzettebbek –, az ötletgazdagság mégsem az őket leginkább jellemző erény. Hiába, hogy teljesítményüket tekintve összemérhetőek, talán egyenrangúak is a nagy előddel és példaképpel, a „Victoria’s Secret”-en kívül igazából egyetlen olyan ütős slágert sem sikerült összehozniuk, mint a Stratovarius.

A Sonata Arctica sikerét – igaz, hogy a csápoló-ugráló fanatikusok láthatóan semmi kivetnivalót nem találtak a produkciójukban –, a csapnivaló hangzás semmiképp nem segítette elő. A dob túlságosan elöl szólt, a gitárból sokszor alig hallhattunk valamit, a terem akusztikája pedig eleve nem tartozik a legkiválóbbak közé. És a helyzet alig javult a Nightwish műsora alatt. Persze kézenfekvő, hogy őket mégiscsak profibb módon belőtték, de az előretolt basszusgitár és a gyakorta dübörgő-kopogó dob nem egyszer elnyomta a gitárt, a billentyűt és az éneket.

Talán nem tévedek viszont, ha azt állítom, hogy a koncert második része mindezek ellenére feledhetetlen élmény marad minden rajongó számára. A Nightwish egyébként is kiváló és invenciózus zenéjét látványos színpadkép (amit magától értetődően nem a PeCsa törpeszínpadára terveztek), szemgyönyörködtető világítás, pirotechnika és egy ponton piros és fehér papír fecni-eső támogatta meg. A koncert minden pillanatát – akárcsak az album és a világturné promóciója – abszolút professzionális módon valósították meg.

Egymás után következtek a korábbi albumok és az idén napvilágot látott Once jól ismert számai, a lassú nótáknál pedig a hangzás is kitisztult, és végre felhőtlenül élvezhettem Tarja csodás hangját, és a remek hangszerelési ötleteket. Marco, a basszeros igazi színpadi figura, és a műszélben lobogó hajú Tarja mellett ő vitte a prímet az egész este alatt. Félúton még egy Megadeth feldolgozással is meglepett, megörvendeztetett bennünket.

Külön ritkaság, hogy a záró és ráadás nóták szinte kivétel nélkül az új album számai közül kerültek ki – ami kétségbevonhatatlanul azt mutatja, hogy az immár nem is oly ifjú finneknek van még mit mondaniuk. Bennem mégis a „Sleeping Sun” áradó himnusza maradt meg kitörölhetetlenül, hiába hallottam már ezerszer felvételről, és korábban élő előadásban is.

Zárásul csupán annyit mondhatok, hogy bármennyire elégedetlenkedtem a hangképpel, és hiába tűnt el a szemem elől időnként a színpad a kezek tengere mögött, nagy hibát követtem volna el, ha nem rohanok még augusztusban el a jegyekért, és kimaradt volna az életemből valami, amitől ha jobb nem is, de lélekben mindenképp gazdagabb lettem.