FőképEgy-egy új Spielberg-opusz moziba kerülésekor sokan lemondó sóhajjal nosztalgiázni kezdenek, arra keresvén a választ, hová lett az a movie-brat (azaz mozis fenegyerek), aki a ’70-es, ’80-as években olyan meghatározó filmeket készített, mint a Cápa, a Harmadik típusú találkozások, vagy az Indiana Jones-trilógia.

Mert bár azon kevesek közé tartozik, akinek neve egy, a filmek világát szinte csak hírből ismerő embernek is mond valamit, az utóbbi munkái óvatosan fogalmazva is felemás kritikai fogadtatásban részesültek. (Az anyagi siker természetesen mindettől függetlenül garantált számára, bármit csináljon is.)
Tehetségét persze nem lehet elvitatni tőle, elvégre kevesen tudták volna úgy leforgatni a Párbajt, ahogy ő tette.

David Mann üzleti ügyben autózik keresztül Kalifornia egy sivatagos részén. Az út, a kietlen tájnak hála, dögunalom, egyedül a rádió tudja elviselhetőbbé tenni a monoton utazás lassan vánszorgó óráit.
Ám főhősünk hamarosan társaságot kap: egy hatalmas, Peterbilt márkájú kamion hajt el mellette.

Mann, mivel időben oda akarna érni találkozójára, és lassúnak érzi a tempót, megpróbálja visszaelőzni a monstrumot, de az nem engedi.
Ezzel kezdetét veszi a harc, a kicsi a nagyon nagy ellen – hogy miért is? Nem tudni, de remekül kitölti a film másfél óráját.Merthogy a Párbaj szó szerint az, amit a cím ígér: egy eszetlen csata a nagy semmi közepén.

Ritka az olyan forgatókönyv, mely egyrészt valós, másrészt személyes élményeken is alapul; a Párbajé történetesen e kettő ötvözete.

Richard Matheson egy barátjával golfozni indult Fillmore-ba, de épp Kennedy elnök meggyilkolásának napját választották ki maguknak, így amint értesültek a hírről, érthető módon úgy döntöttek, inkább kihagyják a játszmát.

Elindultak hazafelé, s hamarosan egy kamion csapódott hozzájuk – szinte szó szerint, mivel a hatalmas jármű megpróbálta letörölni őket az útról, szerencsére sikertelenül.
Az „ember a tárgyak ellen” témakörben már amúgy is járatos szerző (aki mintegy húsz évig élt novellák és kisregények írásából), természetesen rögtön megragadta az alkalmat és – persze változtatásokat eszközölve – rövid történetté alakította a traumatikus élményt.

Miután a Playboy ráharapott, és megjelentette, Spielberg asszisztense véletlenül rábukkant, s rögtön meg is mutatta a fiatal rendezősrácnak. Ő persze egyből beleszeretett az ötletbe, rajongott a történet hitchcocki mivoltáért, és hozzá is kezdett a sztori vászonra adaptálásához.

Ez persze nem ment valami egyszerűen, hiszen emberünk ekkor még épphogy csak átlépett a második X-be, és filmográfiáját TV-sorozatok epizódjai alkották (köztük a Columbo egy része, mely fontos pont a rendező életében: saját bevallása szerint a remek forgatókönyvért való lelkesedése miatt nagy gonddal, mozifilmként kezelte a feladatot).

Ő azonban túl ambíciózus volt ahhoz, hogy TV-filmekkel is beérje, egyszerűen nem látta bennük a kihívást; később aztán kénytelen volt beletörődni, hogy valahol muszáj elkezdeni. Sőt, egy idő után rájött, hogy itt is hasznosítható az ember kreativitása, így nagy lendülettel vágott bele a Párbaj elkészítésébe.

Ha fejben összekombináljuk a(z eredetileg) tisztán 74 perces játékidőt a tíz napnál alig hosszabb forgatási idővel, hajlamosak vagyunk legyinteni, mondván, ebben nincs igazán kihívás, majd’ két hét alatt kényelmesen össze lehet hozni egy ilyen rövid filmet. Igen, talán – stúdióban.

Helyszíni forgatásnál viszont egész más a helyzet, és szerencsére Spielberg vállalta a kockázatot (hogyan is nézett volna ki, ha Dennis Weaver mögött az ablaküvegen keresztül folyamatosan a vetített hátteret csodálhattuk volna?).

A két mondatban elmesélhető történet nem tartogat túl sok lehetőséget, de azokat Spielberg egytől-egyig kihasználja: a macska-egér (vagy, ha úgy tetszik: Dávid és Góliát) harcot a hitchcocki hagyományokhoz híven állandó feszültséggel mutatja be, addig húzza, ameddig lehet.

Másra persze nem is nagyon lehetne építeni: a színészi játék egyedül a főhőst alakító Dennis Weavernél méltatható (aki A gonosz érintése című Welles-filmben nyújtott alakításával győzte meg igazán Spielberget), lévén más nemigen akad, eltekintve egy-két rövidebb időre feltűnő figurától.

A történet másik szereplőjén nehéz lenne számonkérni a színészi teljesítményt, ő ugyanis egy soktonnás gépszörny, egy vicsorgó, (tényleg) emberarcú monstrum: a kamion. Szándékosan nem láthatjuk a sofőrjét; mereszthetjük ugyan a szemünket, de akkor sem tudjuk meg, ki ül a volánnál – és ez a film egyik legnagyobb bravúrja.

A gépet teszi meg kettes számú főszereplőnek, ő testesíti meg a helyi gonoszt, s az, hogy ki vezeti, mellékes. Egy gülüszemű, habzó szájú őrült? Egy sörhasú, izzadó, kopasz kamionos? Nem derül ki.
Mint ahogy az sem, hogy miért történik ez az egész, nem kapunk magyarázatot a hajszára – de valahogy emiatt sincs hiányérzetünk.

A kissé (sőt, néhol nagyon is) klausztrofób hangulathoz a zene csak atmoszférikus elemként járul hozzá; valójában nincs is hagyományos értelemben vett score (hol vagyunk még a Spielberg-John Williams kollaborációktól…), maguk a hangok, zörejek alkotják elsősorban a „filmzenét”.

A Párbaj meghozta Spielbergnek a nagy áttörést, ráadásul ebben a moziban tisztelhetjük a ’70-es évek (és valószínűleg az egyetemes filmtörténet) road-movie-jának egyik legmeghatározóbb darabját.
És ez azért elég szép titulus egy akkor még pályája elején járó rendező munkájának, nem?