Részlet Richard Condon: A mandzsúriai jelölt című könyvéből

1


San Franciscóban sütött a nap, ami pompás élmény. Raymond Shaw nem volt érzéketlen a hotel ablakából látható kinti szépségre, mégis úgy szorította a telefont, mint egy vallási ereklyét és nem hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak a jelen pillanattól, se egy söntésbe, se egy másik ágyba, sehová.
Őrmester-egyenruhája a széken hevert. Egy új, százhúsz dolláros, sötétkék hálóköntösben nyúlt el a bérelt ágyon, várva, hogy a telefonközpontos a megfelelő hívásokat lerendezve megtalálja Ed Mavole apját valahol St. Louis-ban.
Tudta, hogy hülyeséget csinál. Három napja telt le a kétéves koreai szolgálata, az lenne a minimum, hogy a pénzt le se tojva taxival fel-le furikázzon a napsütötte dombokon. Biztos megháborodott, vagy berúgott a részvéttől, vagy valami hasonló képtelenség. Az elesettek szülei közül, akiket járványos búskomorságában sorra felhívott, éppen ennek kell éjszaka dolgozni, merthogy St. Louis-ban már egy jó ideje lemehetett a nap.
Az operátort hallgatta, aki a Post-Dispatch központosával beszélt. A telefonközpontos azt mondta, Mavole apja a szedőteremben dolgozik. Egy férfi váltott pár mondatot egy nővel, aztán csönd. Raymond a nagylábujját bámulta.
– Halló? – hallatszott egy igen magas hang a kagylóban.
– Mr. Arthur Mavole-t kérném – mondta az operátor. – Távolsági hívás.
– Én vagyok. – A háttérben nyomdagépek dübörögtek.
– Mr. Arthur Mavole?
– Igen, igen.
– Beszélhetnek.
– Ööö… halló? Mr. Mavole? Itt Shaw őrmester. San Franciscóból hívom. Én… ööö… Eddie alakulatában voltam.
– Az én Ed fiam alakulatában?
– Igen, uram.
– Ray Shaw?
– Igen, uram.
– Az a Ray Shaw? Aki megkapta a…
– Igen, uram – vágott közbe hangosabban Raymond. A legszívesebben kukába vágta volna a telefont, a hívást és az egész nyirkos, mazochista, öngyilkos ügyet. Az talán még jobb lenne, ha fejbe verné magát ezzel a rohadt telefonkagylóval. – Tudja, ööö, Mr. Mavole, el kell mennem, hm, Washingtonba, és…
– Tudjuk. Olvastuk az egészet, és hadd mondjam el, hogy bár soha nem találkoztunk, tiszta szívemből büszke vagyok magára, olyan büszke, mintha az én Eddie-m lenne, az én fiam. Az én fiam.
– Mr. Mavole, tudja, arra gondoltam – hadarta Raymond –, hogy útban Washingtonba megállhatnék St. Louis-ban. Gondoltam, úgy értem, eszembe jutott, hátha maga és Mrs. Mavole kicsit megbékélne, megkönnyebbülne, ha beszélgetnénk. Eddie-ről. Érti? Szóval arra gondoltam, ez a legkevesebb, amit megtehetek.
A vonalban csönd támadt, majd Mr. Mavole nekiállt áradozni, szinte fröcsögött a kagylóból, úgyhogy Raymond csak annyit préselt ki magából durván, hogy sürgönyözik, amikor tudja, melyik járattal repül, és letette. Hülyén érezte magát. Raymondnak megvolt a tehetsége arra, hogy a saját örömét is maga ellen fordítsa, mint a vak, aki botjával lukat üt a mennyország alján, és leforrázva érzi magát a rázuhogó örömtől.
Amikor a St. Louis-i reptéren leszállt a gépről, legszívesebben futásnak eredt volna. Úgy saccolta, Mavole apja biztos az a törpe a szódásszifon szemüvegben, aki szinte élvezettel izzad. Shaw legszívesebben nekirontott volna, mint egy eszement jávorszarvas. – Egy képet! Egy képet! – harsant fel egy pattanásos fényképész.
– Tegye le – förmedt rá Raymond hétköznapi beszédhangjánál sokkal durvábban.
A fényképész egyből nem volt olyan magabiztos.– Mos meg mi va’? – kérdezte értetlenül, ugyanis olyan korban élt, amikor csak a gyermekeket molesztálók és kábítószerárusok nem szerették, ha a sajtó lefotózza őket.
– Azért repültem ide, hogy Ed Mavole apjával találkozzam – mondta Raymond, és utálta magát, amiért így rájátszik. – Ha le akar fényképezni, keresse meg őt, mert nélküle nem lesz kép.
Milyen jól cseng a pollice versónak ez az őszinte, blöffőrmester változata, mondta magában Raymond. Olyan szívből jövően játszom a háborús bajtársat, hogy a végén még részesedést kapok a szerzői jogdíjból. Nézd azt a bohóc fényképészt, hogyan próbál megbirkózni a dologgal. Bármelyik pillanatban leeshet neki, hogy ott áll Mavole apja mellett.
– Ó, őrmester! – szólalt meg egy lány. Raymond ránézett, és rögtön tudta, kivel van dolga. A halott hős iránti gyásztól nem vörösödött ki a szeme és nem folyt az orra, vagyis ő az a zöldfülű riporter, akinek meg kell írnia „A Fehér Ház és a Hős” helyi változatát, amihez ő maga adta meg a sorvezetőt az előbbi gügye előadással.
– Én vagyok Ed apja – szólalt meg az izzadsággyáros. Az isten szerelmére december van, honnét a fenéből ez a sok lé? – Frank Mavole. Ne haragudjon a fogadtatás miatt. Véletlen említettem a lapnál, hogy egyenesen San Franciscóból hívott fel, és felajánlotta, hogy útban a Fehér Házba benéz Eddie anyjához, és valahogy megtudták fent a városi hírek rovatnál, és, tudja… hát ilyen az újságírás.
Raymond három lépést tett előre, baljával megragadta Mr. Mavole jobb alkarját, és előadta az acélos pillantást és férfias tekintetet. Úgy érezte magát, mint Idióta Kapitány az egyik űrhajós képregényből. A fényképész megcsinálta a képet, aztán már nem érdekelte a dolog.
– Megkérdezhetem, hány éves, Shaw őrmester? – A spinkó tolla a jegyzetfüzet fölött lebegett, mintha Mavole-lal közösen le akarnák támadni, ő meg önkéntelenül arra gondolt, biztos ez lehet az első megbízása az újságíró-iskolai évek és a társasági hírek hosszú hónapjai után. Aztán eszébe jutott a saját első megbízatása, és hogy mennyire tartott a palacsintaarcú filmszínésztől, aki pizsamaalsóban nyitott neki ajtót a hotel luxuslakosztályában, mindkét vállán „Szeretlek Mabel” típusú, undorítóan álromantikus tetoválással. Odabent Raymondnak sikerült azt sugároznia, hogy inkább megüti a fickót, minthogy beszéljen vele, és azt mondta: „Adják oda a szórólapot, és egy csomó időt megspórolunk.” A színésszel utazó sajtóügynök, egy dagadt, véreres szemű alak, akinek a szemüvege folyton lecsúszott az orrán, értetlenül meredt rá: „Miféle szórólapot?” Amire ő felfortyant, hogy talán azt kérdezze meg, mi a nagy ember hobbija meg, hogy milyen csillagjegyben született. Nehéz elhinni, de a pacák pofája pont olyan szivacsos-lyukas volt, mint a piskóta, mégis ő volt az egyik legnagyobb név a szakmában, ami jól mutatja, azok a disznók mit meg nem tesznek, hogy palira vegyék a seggfej publikumot. Ekkor megszólalt a színész: „Betojtál, kölyök?” Ettől kezdve ment minden, mint az ágybaszarás. A lényeg, hogy mindenkinek kell kezdeni valahol.
Tahónak érezte magát, amiért ezt csinálja, de csak megkérdezte Mr. Mavole-t és a lányt, van-e idejük egy csésze kávéra a reptéri étteremben, merthogy maga is újságíró, tisztában van vele, hogy a kishölgynek meg kell írni a sztorit. Kishölgy? Na azért ez már túlzás. Jobb lesz, ha keres egy tükröt, és megnézi, tényleg nyársat nyelt-e.
– Maga is újságíró? – ámult a lány. – Ó, őrmester!
Mr. Mavole azt mondta, egy kávé neki is jöhet, hát bementek.
A kávézóban leültek egy asztalhoz. Az ablakokat pára fedte. Alig voltak vendégek, a pincérnő a jelek szerint sajnos túlságosan is ráért. Mindhárman kávét kértek, és Raymond úgy gondolta, enne egy szelet pitét, de nem tudta eldönteni, milyet. Miért kell mindenkinek úgy bámulni rá, mintha beteg volna, csak mert az ízlelőbimbói nem tudják, mi ízlene neki éppen, amíg meg nem kóstolta? Miért kell a pincérnőnek elkezdeni sorolni, hogy „Van őszibarackos, meggyes…”, és neki máris rávágni, barack, barack, barack? Különben is mi értelme olyan helyen enni, ahol elhadarják a menüt? Ha az ember elég intelligens és magában átfut az emlékezetében őrzött ízeken, nem csak hogy pontosan meg tudja mondani, milyen ízre vágynak az érzékei, de talán kémiailag is olyan pontosan választ, hogy az majd az egész testének jól esik. De hogyan juthatna valaki ilyen megfontolt, gondos döntésre, ha nem töprenghet el az írott menü fölött?
– Az aszaltszilvás nagyon finom, uram – ajánlotta a pincérnő. Raymond azt mondta, akkor azt kér, és forró, égető gyűlölet villant benne a nő iránt, mert nem akart aszaltszilvás pitét. Ki nem állhatta az aszalt szilvát, és most mégis kénytelen volt azt kérni emiatt a közönséges pincérnő miatt, aki egy negyeddolláros borravalóért a cipőjét is megcsókolná.
– Szeretném elmondani önnek, Mr. Mavole, mit gondoltunk Edről – fogott bele. – Szeretném elmondani, hogy az összes fickó közül, akivel csak találkoztam, egy sem volt olyan boldog, olyan kedves, vagy olyan erős jellem, mint a maga fia, Ed.
A kisember szemét elfutotta a könny. Olyan hangosan fojtogatta a zokogás, hogy még a pulttól is feléjük fordultak az emberek, pedig az jó messze volt. Raymond gyorsan a lányhoz fordult. – Huszonnégy éves vagyok. A halak jegyében születtem. Egy nagyon kedves hölgy egy detroiti lapnál egyszer azt tanácsolta nekem, hogy mindig kérdezzem a riportalanyokat az asztrológiai jegyükről, mert az emberek szeretnek erről olvasni.
– Én bika vagyok – mondta a lány.
– Nagyon jól kijönnénk – nézett rá Raymond.
– Tudom – felelte a lány, és egy pillanatra engedte, hogy Raymond belelásson a lelkébe.
– Őrmester – szólalt meg Mr. Mavole halkan –, tudja… szóval amikor Eddie meghalt, az édesanyja szívrohamot kapott… és arra gondoltam, hátha lenne egy kis ideje. Másfél óra oda meg ugyanennyi vissza. Kint lakunk a városból, és…
Jézusom! Raymond látta magát, ahogy a beteg fölött zsolozsmázik. Egy rohadt szívbajos fölött. Ha bármi kényes dolog kicsúszik a száján, a vén szatyor még feldobja a pacskert. De mi a fenét csinálhatna? Ő nevezte ki saját magát Legjobb Cimbivé, amikor alászállt a Valhallából, és felhívta ezt az izzadmányos kis haszonlesőt.
– Mr. Mavole – kezdte lassan és halkan –, csak holnapután kell Washingtonban lennem, de úgy gondoltam, rászámolok másfél napot a rossz idő miatt. Tudja, a Fehér Házról van szó. Innét egy éjszaka alatt ott vagyok Washingtonban vonattal is. Odaröpít a St. Louis Szelleme. Ugyanúgy hívják, mint azt a repülőt, úgyhogy kérem, egy pillanatig se higgye, hogy eszembe jutna úgy elmenni innét, hogy nem beszéltem Mrs. Mavole-lal… Eddie anyjával. – Felpillantva látta, hogy a lány őt nézi. Nagyon csinos volt, kedves, aranyos szőke cica. – Hogy hívják?
– Mardell.
– Gondolja, hogy kapok éjszakára hotelszobát valahol?
– Biztos vagyok benne.
– Erről majd én gondoskodom, őrmester – sietett közbeszólni Mr. Mavole. – Az újságnak gondja lesz mindenre. Minálunk is megszállhatna, de éppen most festettünk. Még olyan erős a szag, hogy könnyezik az ember szeme.
Raymond kérte a számlát, aztán autóval elmentek Mavole-ékhoz. Ott Mardell azt mondta, ő majd kint vár a kocsiban, semmi gond. Raymond javasolta neki, hogy menjen vissza a szerkesztőségbe, adja le a sztorit, aztán jöjjön vissza érte. A lány úgy bámult rá, mintha ő találta volna fel a biliárdot. A férfi megpaskolta az arcát, majd bement a házba. A lány a hasára tette a kezét, és vett három-négy nagy lélegzetet, aztán indított, és elhajtott a városba.
A találkozó Mrs. Mavole-lal rettenetesen sikerült. Raymond utána meg is esküdött, hogy nem végez soha IQ tesztet, mert a végén bezárnák az eredmény miatt. Még egy kretén is előre láthatta volna, hogy ez lesz. Mindenki bőgött. Az emberek tényleg továbblépnek, gondolta a nő dagadt kezét fogva, mert az erre kérte, közben biztos volt benne, bármelyik pillanatban beadhatja a kulcsot. Ezek miatt robbant ki a háború, mégis meglepődnek, amikor az ő fiúk is belehal. Ed Mavole rendes fiú volt, meg vicces, a testalkata meg döbbenetes, de hát a büdös életbe, eddig húszezren haltak meg csak amerikai részről, plusz még azok a srácok az ENSZ-től, és talán még hatvan-nyolcvanezren, ez a dagadt picsa meg azt hiszi, hogy egyedül az ő kölyke maradt ott.
Anyám is így reagálna, ha én purcannék ki? Vajon ki tudná találni bárki élő ember vagy egy legitim spiritiszta, aki garantáltan válaszokat kap a Nagy Büdös Túlvégről, hogy érzett-e valaha is bármit az anyja bárki vagy bármi iránt? Ha a kicsipici Raymond bekrepálna, tudja ő, mit csinálna a kicsipici mamája. Ha az emberektől akár egy szavazatra számíthatna, boldogan elküldene kicsipici fiacskája testéért, és megsüttetné hamburgernek.
– Tiszta éjszaka volt, épp bevetésre való idő, Mrs. Mavole – mesélte Raymond. Mr. Mavole az ágy másik oldalán ült, a padlót bámulta, szemei fekete körbe zárt lázas rabok, alsó ajka beharapva, keze imára kulcsolva, nehogy megint elsírja magát, és a feleségét is megríkassa. – Tudja, Marco kapitány alacsonyan fellőtt pár jelzőrakétát, mert muszáj volt megtudnunk, hol az ellenség. Ők tudták, hogy mi hol vagyunk. Eddie meg… – egy pillanatra elhallgatott, igyekezve nem elsírni magát azon, hogy milyen rohadt szar, szar, szar hazudni ilyenkor, de az anyja ezért a pillanatért adta el a fiát újoncnak, hát muszáj sutba vágnia az igazságot, és kifizetni az asszonyt. Az otthoniaknak sose meséltek a mocskos halálokról, a groteszk, megalázó halálokról, pedig a háborúban szinte csak ilyen halál van. A szennyes halál egy közönséges bohóc, aki a színfalak mögött lopva cigizik egy olyan cirkuszban, ahol a nézők is bohócok. Á, nem. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem. Csak egy csokor katonadal, amit elektromos gitáron játszanak, és ami a Nemzeti Történelmünk nevű, giccses zenegépből recseg. Raymond nem tudta igazából, Mavole hogyan maradt ott, de el tudta képzelni. Valószínűleg kapott a végbelébe egy negyven centis bajonettet, amikor megfordult, hogy eliszkoljon, és a sikolyától annyira megrémült a támadó, hogy megpróbálta kirántani a fegyvert és elszaladni, de ezzel csak azt érte el, hogy a bajonett hegye Mavole bordái alatt jött ki, a rekeszizmánál, úgyhogy kénytelen volt bakancsával Mavole nyakára lépni, eltörve az orr- és az arccsontját, hogy ki bírja húzni a nyársat, miközben egyfolytában kínaiul vinnyogott, és a legszívesebben leheveredett volna egy szép csöndes helyen. Mindenki más tudta, milyen megalázó egy rohamban elveszíteni egy fejet, lábat vagy testet, csak ezek az emberek nem itt, péládul St. Louis-ban: a lekvárosüvegben kucorgó ártatlanok. Az ilyen nőknek egyből elmúlna az kicsipici szívzöreje, ha a saját városukat bombáznák, és látnák az ő Eddie-jüket az alsó állkapcsuk nélkül, és kénytelenek lennének azokat védeni, és azokkal beérni, akik életben maradtak. – Szóval volt egy nagyon fiatal srác a csapatunkban, Mrs. Mavole. Tizenhét ha lehetett, vagy még annyi se. Inkább tizenhat. Eddie már az elején felvállalta, hogy segít neki és vigyáz rá, mert ilyen volt a maguk fia. – Az ágy másik oldalán Mr. Mavole halkan szipogott. – Szóval a srác, a kis Bobby Lembeck elszakadt tőlünk. Nem nagyon, de Eddie ment, hogy fedezze. A fiút épp azelőtt találták el, hogy Eddie odaért, de hát nem hagyhatta csak úgy ott, értik. Mármint ilyen fiú volt Ed. Értik. Nem hagyhatta ott. Megpróbálta visszahozni a srácot, de addigra az ellenség bemérte és mozsárral lőtte őket. Olyan gyorsan vége lett, Mrs. Mavole, hogy semmit nem éreztek. Ilyen gyorsan történt, Mrs. Mavole. Igen, asszonyom. Ilyen gyorsan.
– Örülök – felelte Mrs. Mavole. Aztán hirtelen hangosabban: – Édes Istenem, hogyan mondhatom, hogy örülök? Nem és nem. Mind meghalunk. Olyan boldog kisfiú volt, és most halott. – Ült az ágyban a párnák között, és előre-hátra ringatózva jajongott.
Raymond saját magát szidta. Mi a büdös francra számított? Saját jószántából jött ide. Tényleg mi a szarra számított? Kéttagú kórusra és egy lágy, duruzsoló és kedves dalra? A francba, a francba, a francba! Egy dagadt picsa egy kétszer kétméteres bélelt koporsóban, meg egy izzadtságpaca, aki menten szétplaccsan. Hogyan élhetnék tovább, üvöltötte koponyája boltíve alatt, ha ezek az emberek úgy hordják a fejükön a batyuba kötött fájdalmukat, mint a haiti mosónők a ruhát, aztán belevágják az első arra tévedő idegen pofájába? Na jó. Hozzásegítette ezt a dagadt ribancot egy-két hátborzongató lökethez. Mit akarnak még tőle?
– A rossz ember halt meg, Mrs. Mavole – zokogta Raymond. – Bárcsak én lehettem volna. Nem Eddie. Én, én, én… – és ahogy a nő visszafeküdt az ágyban, Raymond fejét hatalmas asszonymellei közé rejtette.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
A mandzsúriai jelölt