Tad Williams: Másvilág – A Kék Tűz folyója I.
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 10. 25.
Na ez is egy olyan regény, amit nem szabad az előzmények ismerete nélkül elkezdeni. Mert hiába van bevezetőként egy igen korrekt összefoglalás az előző két kötetről, arra nem elég, hogy az új érdeklődők számára megvillantsa mindazokat az erényeket, amelyekre jogosan lehet büszke a szerző. Tad Williams valamiféle általam nem egészen érthető okból kifolyólag nem egy regényt ír, hanem rögvest két-három darabot, majd váratlan ötlettől vezérelve mindezt egy kötetben adja közre. Az összhatás elsőre (míg hozzá nem szokik az ember) sokkoló, mintha a szappanoperákra jellemző többszálúság lebegett volna a szeme előtt (vagy éppen fordított irányú folyamatról van szó?), ami aztán átvált egy olyan William Gibson szellemiségű filmre, amit még nem volt szerencsém látni (tán még nem is forgatták le).
Szóval a történet odafigyelést igényel, a szereplők hajlamosak elválni egymástól (úgy tűnik, a szerző nem szereti együtt látni őket), és holmi szeszélyes minta szerint mászkálnak a virtuális térben lévő világok között. Apropó világok. Williams nem szégyell neves elődöktől lopni, ennek köszönhetően Wells és Baum (az Óz történetek kitalálója) elmeszüleménye is felbukkan a történetben – persze az eredetiktől teljesen eltérő megközelítésben. A szereplők számára nem is az a lényeg, hogy homokszemeknél valamivel nagyobb méretben rejtőznek a bogárvilágban, vagy a marslakók által elnéptelenített Londonban bolyonganak, hanem elérni a végcélt, és a kijáraton keresztül belépni a nagybetűs Életbe.
Ha ugyanis még nem mondtam volna, Rennie, !Xabbu, Orlando és a többiek bennragadtak a virtuáltérben (s akkor még nem is említettem Pault), s képtelenek kicsatlakozni az őket körülvevő – egyébként bámulatosan realisztikus – világból. A harmadik-negyedik alkalom után valamiért már akkor sem tudnak tiszta szívből lelkesedni, amikor egyik programból a másikba kerülnek – sőt. Tad Williams ezúttal sem okoz csalódást, igényesen kidolgozott háttér előtt mozognak a szereplők, tetteik és a velünk történtek – amelyek miértje időnként még továbbra is homályos előttünk – további izgalmakat ígérnek.
Szóval a történet odafigyelést igényel, a szereplők hajlamosak elválni egymástól (úgy tűnik, a szerző nem szereti együtt látni őket), és holmi szeszélyes minta szerint mászkálnak a virtuális térben lévő világok között. Apropó világok. Williams nem szégyell neves elődöktől lopni, ennek köszönhetően Wells és Baum (az Óz történetek kitalálója) elmeszüleménye is felbukkan a történetben – persze az eredetiktől teljesen eltérő megközelítésben. A szereplők számára nem is az a lényeg, hogy homokszemeknél valamivel nagyobb méretben rejtőznek a bogárvilágban, vagy a marslakók által elnéptelenített Londonban bolyonganak, hanem elérni a végcélt, és a kijáraton keresztül belépni a nagybetűs Életbe.
Ha ugyanis még nem mondtam volna, Rennie, !Xabbu, Orlando és a többiek bennragadtak a virtuáltérben (s akkor még nem is említettem Pault), s képtelenek kicsatlakozni az őket körülvevő – egyébként bámulatosan realisztikus – világból. A harmadik-negyedik alkalom után valamiért már akkor sem tudnak tiszta szívből lelkesedni, amikor egyik programból a másikba kerülnek – sőt. Tad Williams ezúttal sem okoz csalódást, igényesen kidolgozott háttér előtt mozognak a szereplők, tetteik és a velünk történtek – amelyek miértje időnként még továbbra is homályos előttünk – további izgalmakat ígérnek.